Madách Imre: Az ember tragédiája - Nemzeti Színház

Hubay Miklós írja: „A Jaltában nyakunkba vetett marxizmus üdvtanát a magyar nép talán azért is bírta elviselni, mert jó előre megkapta hozzá Madáchtól a védőoltást. Aztán ’56-ban elemi erővel kitört belőle az eladdig féken tartott »Na, ebből elegünk volt!« A gyilkoló miazmákat már mindenki érezte. Még a főmarxisták is.

A Tragédia emberével egyre csak az történik, hogy lelkesen és odaadóan létrehoz egy eszmerendszert, de közben elfogja a csalódottság (talán azért, mert szívében csillapíthatatlan az abszolút igazság igénye), és otthagyja az egészet.”1

Az ember tragédiája nem egyszerűen egy magyar dráma. Mindig túlmutatott önmagán. Amikor játszották, és amikor nem játszották. Amikor engedték, és amikor tiltották. Mindig voltak fanatikus hívei és ádáz ellenségei. Utóbbiak hol túlságosan pesszimistának, hol túlságosan parlaginak ítélték. Hol Goethe-utánzót, hol rosszkedvű vidéki nemest láttak szerzőjében, aki Alsósztregováról szemléli a történelmet, csalódottan, betegen. A hívek pedig buzgón igyekeztek bebizonyítani, hogy a darab nem is igazán pesszimista. 

Minden diktatúra rettegett tőle. Hol a párizsi színtől, hol a falansztertől. Hol mindkettőtől. A nemzeti szocialisták be akarták tiltani, majd azzal a feltétellel engedélyezték a frankfurti bemutatót, ha a falanszter színben cirill betűs feliratok tudatják a nézőkkel, hogy a színhely a Szovjetunió. Rákosi nem kötött ilyen alkut. Biztos, ami biztos, egyszerűen leparancsolta a Nemzeti Színház műsoráról. És egy nem egészen szavahihető szemtanú szerint hozzátette: „nem szívesen látok művészeket börtönben”.

A keserves időkből örökölt félelem lehet az oka, hogy máig él bennünk valami különös aggodalom legnagyobb nemzeti drámánk sorsával kapcsolatban. Megszállott hívei azt várják el, hogy minden előadása „méltó” legyen írója szelleméhez. Ez a meghatározhatatlan, ködös fogalom hol óvatosságra inti, hol éppen ellenkezőleg, meghökkentő értelmezésekre sarkallja az alkotókat. 

Ha egy magyar értelmiségi azt olvassa valahol, hogy Tragédia, nagy kezdőbetűvel, rögtön tudja, hogy Madách drámai költeményéről van szó. Irodalmi és színházi berkeinkben ez a műfaji meghatározás egyet jelent legjelentősebb drámánkkal. Ennél nagyobb elismerést aligha kaphat műalkotás az utókortól.

 

 Optimista 1 Tragedia eorifoto 4620

(fotó: Eöry Szabó Zsolt)

 

A Nemzeti Színház mostani előadása és Vidnyánszky Attila hatodik nekirugaszkodása Madách drámai költeményének hatalmas feladatot ró mindenkire, aki részt vesz benne. A látszólag háttérbe húzódó díszlettervezőre (Olekszandr Bilozub), a búvópatakként jelenlevő és naiv-eklektikus jelzéseket alkalmazó jelmeztervezőre (Bianca Imelda Jeremias), a szereplőkre és azokra, akik az arénává átalakított nézőtéren foglalnak helyet. A rendezőt hosszabb ideje foglalkoztatja a játéktér és a nézőtér viszonya. A Tragédia előadása most tovább megy azon az úton, amelyen a Csíksomlyói passióval és a Bánk bánnal elindult. Számít mindazokra, akik vállalták, hogy résztvevői lesznek a cseppet sem kockázatmentes feladatnak. 

A szórólap csak Éva és Ádám alakítóját, Ács Esztert és Berettyán Sándort nevezi meg szerepük szerint. A többi résztvevőt, Berettyán Nándort, Csurka Lászlót, Farkas Dénest, Fehér Tibort, Herczegh Pétert, Mátyássy Bencét, Mészáros Martint, Nagy Marit, Nagy Márkot, Rubold Ödönt, Schnell Ádámot, Szabó Sebestyén Lászlót, Szalma Tamást, Szép Dománt, Tóth Augusztát és a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának tizennyolc másodéves hallgatóját csupán felsorolja mint a további szerepek megformálóit. Ennél azonban bonyolultabb a helyzet valójában: Ádámot és Évát sem csupán a két megnevezett színész játssza, mint ahogy a többi szerepet is többen keltik életre.

Az előadás egyszerre puritán és monumentális, ünnepélyes és hétköznapi. Úgy kezdődik, mint egy istentisztelet. Egyes helyszíneket – így az első szín leírását és néhány fontosnak tartott szerzői instrukciót – a színészek ismertetnek: „A mennyekben. Az Úr dicstől környezetten trónján. Angyalok serege térden. A négy főangyal a trón mellett áll. Nagy fényesség” – mondja mindjárt az elején Nagy Mari. Az elhangzottakból természetesen semmit se látunk, csak elképzeljük. Mi a játékosokat figyeljük. Valamennyi szereplő mindvégig jelen van a színpadon, hiszen ők harmincöten közösen idézik fel Madách drámai költeményét. Az előadás szövege montázs (dramaturg: Verebes Ernő). Bizonyos mondatok többször hangzanak el, némelyek kórusban, némelyek egymás után, hol kánonban, hol egymást túllicitálva. 

Aztán megszólal az Úr. Sinkovits Imre hangján. Ebben van valami misztikus, valami transzcendens. Sinkovits többet jelent önmagánál. Ő a múlt. Hányattatásai, megaláztatásai felidéződnek a néző képzeletében. Ő nemcsak a színpadon volt hős. Élete és szerepköre összeforrott az emlékezetünkben. Ő a Nemzeti Színház. A tradíció. Virtuális jelenlétével az előadás időben kitágul, a saját múltját, a gyökereit idézi.

Ebben a közösségben mindenki lehet Ádám, Éva, Lucifer, Isten és ember. Luciferből van a legtöbb: kilenc színész adja-veszi át a stafétabotot, öreg, fiatal, középkorú, hiszen amit látunk a történelemből, azt ő idézi fel. De van, aki hol Ádám, hol Lucifer. Ahogy mi, földi halandók, szinte valamennyien. A paradicsomi és a paradicsomon kívüli szín Ádámja és Évája néha kívülről nézi saját történetét, és ilyenkor más áll a helyükre. Az álom bizarr és kifürkészhetetlen logikája szerint van, amikor külső szemlélői vagyunk életünk eseményeinek.

 

Optimista 2 Tragedia eorifoto 4374

Ács Eszter (fotó: Eöry Szabó Zsolt)

 

A színészek nem szerepeket játszanak, hanem magatartásokat képviselnek. Közösen felidézik a drámai költemény eseményeit. Együtt gondolkodnak. Szenvedélyesen, egymással vitatkozva véleményt formálnak a felvetett gondolatokról. Néhány jelenet erejéig belebújnak valamelyik szerep bőrébe, „átélnek” bizonyos szituációkat, vagy érvelnek, mint Brecht színészei, de sohasem csak a saját szerepükre koncentrálnak, hanem az egészre és az egészben elfoglalt helyükre, folyton változó feladatukra. Ez teljesen másfajta koncentrációt követel, mint egy szerep végiggondolása és végigélése. 

A bűnbeesés után felveszik azt a szőnyeget, amelyik az édenkertet jelképezte. Megjelenik az idő mint az emberi élet végességére figyelmeztető metafora. Előbb egy, aztán mind több ketyegő, zörgő ébresztőóra. („Csak ember műve csillog és zörög, / Melynek határa egy arasznyi lét.”) 

Az éden elveszett.

Az első három álomkép (Egyiptom, Athén, Róma) egymásba olvad, ide-oda tűnik át a három képzeletbeli helyszín, mintha filmet néznénk. Csak Konstantinápolyra áll helyre némiképp a rend, és nézhetjük végig Tankréd történetét. A szereposztás átveszi a régi tradíciót: Péter apostolt és ellentét-párját, a Patriarchát ugyanaz a színész (Rubold Ödön) játssza.

Az első rész Ádám szavaival ér véget: „Mozogjon a világ, amint akar, / Kerekeit többé nem igazítom, / Egykedvűen nézvén botlásait. / Kifáradtam, – pihenni akarok.” És a színpadon egy hatalmas, hófehér, vigyori koponya bámul ránk.

A második részre némileg rendeződik a lázálom kuszasága. Prágában Szalma Tamás játssza Keplert, de Danton már ismét Berettyán Sándor. Az űrbeli repüléshez nem színpadi trükköket alkalmaznak, hanem a mozgásszínház eszközeit hívják segítségül, amely az egész előadás folyamán gyakran átveszi a dialógus szerepét. (Koreográfus: Bozsik Yvette.) 

A produkció két fontos eleme Vidnyánszky korábbi előadásaiban is szerepelt. Az égiek világát, az Úr gondoskodó jelenlétét jelképező, lefelé világító lámpa már az első, 1998-as beregszászi változatban jelen volt. A földkupacot a szegedi Dóm téren láthattuk. („Pár ezredév gúláidat elássa, / Homoktorlaszba temeti neved, / Kéj-kerteidben a sakál üvölt, / A pusztán koldús, szolganép tanyáz.”)

Éva első mondatát – „ Ah, élni, élni: mily édes, mi szép!” – sokan megismétlik. Ki hittel, meggyőződéssel, ki kételkedve. Még Csurka László Luciferje is próbál megbarátkozni a gondolattal. Aztán a kétkedők valahogy mégis átveszik a többiek lelkesedését. Az előadás záró mondatát, az Úr szavait már mindenki egyre átszellemültebben és egyre meggyőzőbben ismételgeti. Az előadás a hit minden pátosztól mentes apoteózisával ér véget.

Lucifer az összhangzó értelmet hiányolta az Úr által megteremtett világban. Az előadás végére meggyőződhetünk róla, hogy nem volt igaza. Hátha egyszer végre mégiscsak megadatik nekünk, hogy szabadon, bűn és erény közt választhassunk. Két világháború után, Auschwitz után, 1956 és 1968 vérbefojtása után talán még mindig (vagy már megint) Madáchnak van igaza. Küzdenünk kell, és bíznunk abban, hogy a sorsunk jobbra fordul. 

A Tragédiára is igazak Kárpáti Aurél szavai, amelyeket a Hamletről mondott több mint kilencven évvel ezelőtt: Madách művének titka is a zseni titka. Kifürkészhetetlen. „Tragikumának szálait bogozhatjuk, bonthatjuk, a rejtelmes ábra, amelybe a lángész minden időkre szóló varázsát szőtte bele, soha egészen fel nem fejthető.”2 

A Nemzeti Színház 2018-as előadása újabb impozáns kísérlet a varázs felfejtésére; egyértelműen azt sugallja, hogy végső soron Az ember tragédiája mégiscsak optimista mű. Ha nem hiszünk neki, magunkra vessünk.

BALOGH GÉZA 

Jegyzetek

1 Hubay Miklós: A dráma kristályrendszere. Esszé a Tragédiáról. In: „Aztán mivégre az egész teremtés?” Napkút Kiadó, Budapest, 2010.

2 Kárpáti Aurél: Hamlet tragikuma (1925). In: Örök Shakespeare. Év nélkül, Grill Károly Bp. 40. o.

 

NKA csak logo egyszines

1