Krecsányi búcsúja  avagy mire a levelek lehullanak…

 

1914 tavaszán

Temesváron április 27-ével lezárul egy színháztörténeti korszak. Krecsányi Ignác március 31-én betöltötte a hetvenet, visszavonul, de előbb ünnepélyes keretek között búcsúzik el itt a Bánságban, majd pedig egy rendkívüli programmal a Fővárosi Nyári Színháztól is a nyáron. 

Elképesztő, negyven évi igazgatás után, a vidék legjobb színidirektora visszavonul! Molnár György Budai Népszínházában kezdte színházi pályafutását 1863-ban, s akkor még a nála négy évvel idősebb kollégája, Kassai Vidor szerint is: „fiatal, törekvő színész, csinos fiú”¹ volt. 1914-ben férfias jelenség, magas homlok, dús fürtös, hófehér haj, derűs, világos tekintet, keskeny száj. Nagyon emlékeztet Batsányi János történelmi portréjára. Mint egy pap, mindig zárt ferencjóskában jár. Kánikulában is, de ünnepélyes ferencjózsef-kabátja nem a szokásos fekete, hanem szürke.² Vajon mikor telhetett el Krecsányi Ignác felett is annyi idő?! 

 

 

Krecsányi Ignác

 

Mert utolsó temesvári évadjában a nála vendégként fellépő egykori Kassai Vidorné Jászai Marinál már évek óta megszokhatták a pályatársak az öregedés jeleit, talán emiatt is lett egyre kiállhatatlanabb. Pedig hat évvel fiatalabb volt, mint a direktor. Igaz, ez nem csupán kor kérdése. A nagy tragika április 18-án ezt jegyezte be a naplójába:

„Temesvárott: Medea. Egészen bizonyos, hogy legutoljára, és pedig nem azért, amiért Budapesten letettem most egy éve: az undorító rossz, fegyelmezetlen előadás miatt. Ennél keservesebb és vigasztalanabb ok kényszerít legszebb szerepem letételére: a testem élete. Annyira érzem a fáradtságot, hogy este, az előadás előtt, kértem a Teremtőmet, hogy csak még ez egy estét ne rójja fel nekem testi erőmmel való visszaélésnek és segítsen át rajta látható visszaesés nélkül. És most drága, szép, pompás, erős Medeám, szállj vissza ahhoz, aki nekem valamikor adott. Akkora részem hal meg veled, amekkora örömöm és dicsőségem te voltál.”³

Vajon a szörnyen csodás Míria még hány Medea-alakítás után jegyez be hasonló „végső búcsúkat” a naplójába?! Hiszen Krecsányi a nyárra leszerződtette Budára ugyanerre a szerepre, meg még a Stuart Máriára, Elektrára, valamint a Toloncbéli Ördög Sárára is, ezzel az alakításával ráadásul Tóth Ede népszínművéből a nyáron filmet forgatnak Kolozsvárt. Úgyhogy a nagyszerű tragika ne siessen beköltözni abba a saját sírboltba, amelyet május 25-én kezdenek neki építeni a lebontott régi Nemzeti Színház köveiből,⁴ mert még rengeteg feladat vár rá ezen a világon. 

E temesvári évad másik sztárvendége a jeles Shakespeare-színész, Beregi Oszkár, aki négy éve tért vissza Budapestre, három Reinhardtnál eltöltött évadot követően. Őt állítólag Krecsányi fedezte fel, bár erre Beregi másként emlékezett – de lehet, csak azért, mert roppantul megorrolt a direktorra, amiért kezdőként végül nem kapta meg azt a gázsit, amiben előtte szóban megállapodtak. Bár a színész közben megbékélhetett, hisz miután 1910-ben, harmincnégy évesen hazajött Berlinből, rendszeresen fellépett Temesváron. Először itt is azt a Romeót játszotta, amiért Isadora Duncan, a nála két évvel fiatalabb, legendás táncművésznő (amúgy előtte, utána vagy alatta? Edward Gordon Craig élettársa) beleszeretett Budapesten. Beregi Oszkár ebben a szerepében debütált Németországban is. A másik nagy sikerét, a Hamletet szintén többször bemutathatja Krecsányinál, akárcsak a Mona Vanna főszerepét, Prinzivalle-t. 

A majdani világhírű művészetszociológus, a vendégjáték idején mindössze húsz esztendős Hauser Arnold, aki különben a Temesvári Hírlap hasábjain avíttságuk miatt nem egyszer nyersen megrótta már Krecsányi rendezéseit, Beregi „Dán királyfi” alakításáról így nyilatkozott: 

„Hamlet minden színészi feladat csúcspontja. A legnagyobb emberi mélységek nem tűrik el a túl nagy világosságot, azért fedi el a hatalmas Shakespeare-i alakot mítikus homály. De a megtört vonalakat a színésznek kell kiegészítenie és a homályt a színpadon szét kell oszlatnia. Beregi világosabbá és érthetőbbé tette ezt a komplikált és problematikus alakot, mint bármely kommentátora: ez a legtöbb és legszebb, amit csak róla elmondhatunk. Hamletben ismét újabb oldaláról mutatkozott be ez a nagy és gazdag egyéniség: mégpedig megnyilatkozott ebben a szerepben a gondolkodó és megértő színész.”⁵

Így pláne érthető, hogy a Fővárosi Nyári Színház 1914-es programján Krecsányi direktor úr felkérésére ebben a szerepében is jeleskedik Beregi Oszkár, továbbá az Ármány és szerelemben, illetve Schiller halhatatlan művében a Haramiákban is fellép. „Az utóbbi külön érdekessége, hogy a rendezés nehéz munkáját, reinhardti nyomokon maga a kitűnő művész végzi.”⁶

Úgy látszik, az értelmes színészek zöme, főleg akik Max Reinhardttal, no meg Krecsányi Ignáccal valaha is kapcsolatba kerülnek, sorra rendezésre adják a fejüket. Janovics Jenőt, aki ugyancsak volt a „Buda-Pozsony-temesvári” színtársulat tagja, mint utóbb kiderült, ráadásul Krecsányi ajánlotta Szegednek maga helyett, amikor ő 1902-ben másodszor is visszatért Temesvárra. Mindazonáltal Janovics úgy véli, „Krecsányi igazgatásának hatása általában nagyobb nemzetpolitikai szempontból, mint művészi szempontból.”⁷ „Bejárta az egész országot, mindenütt tisztességet szerzett lelkesedésével, becsületességével a színészetnek. Nagy érdeme van abban, hogy a német szótól hangos Budán gyökeret verhetett a magyar színjátszás. Fiumébe is ő vitt először magyar színtársulatot.”⁸ Már akkor, amikor Janovics megismerte, Krecsányi Ignác „egy aszkéta lemondásával szolgálta a színpadot. Minden gondja, minden álma csak a színpad volt.”⁹ 

Ezzel együtt, a Doktor mintha kissé „lesajnálóan” vélekedne a „beszűkült” idősebb kollégáról. Merthogy Janovics szerint Krecsányi társaságba nem jár, újságírókkal nem érintkezik, a nézőtéren soha nem látható. Reggel 8-tól egészen az esti előadás végéig, amikor ő hagyja el utoljára a színházat, a temesvári igazgató a színpadon vagy az irodájában tartózkodik. Kolozsvári kollégája úgy tudja, egymaga végzi a teljes adminisztrációt, beleértve a levelezést, könyvelést, leltározást, kifizetéseket. Ez azonban nem igaz: Krecsányi mellett – a feleségén kívül, aki a jobb keze s bizonyos adminisztratív teendőkön túlmenően még a színészek feltalálásában és a társulathoz csábításában is teljes körű ügynöke direktor férjének – ott van a régi munkatárs, a remek főtitkár, Lenkey Zoltán; a művészeti titkár Somolik Lőrinc és fia, a főpénztárnok Somolik Károly meg mások is. Az pedig kimondottan mulatságosan hangzik a búcsúzó vállalkozó színházigazgatónál 28 esztendővel ifjabb kolléga szájából, hogy nehezményezi, amiért „mindent Krecsányi rendezett”, miközben nála sincs másként – sőt, Janovics az általa leginkább vágyott szerepeket önmagára osztja. Tetejébe már a beavató előadások zömét is ő tartja a függöny előtt. Nincsen ezzel semmi baj, csak furcsa, ha ezt épp a Doktor rója fel másnak. Igaz, adott esetben „szakkritikusként” nyilatkozik, még azon időkre emlékezve, amikor jó két évtizeddel korábban Krecsányinál dolgozott (fényképét akkoriban „A legkedvesebb direktoromnak – hódoló tisztelettel Janovics Jenő”¹⁰ aláírással dedikálta): 

„A rendezése sablonos és kezdetleges volt, nagyrészt arra szorítkozott, hogy megmondta, merről jönnek, merre mennek a színészek, nehogy összeütközzenek, hol állanak, mikor ülnek le. Mélyebb értelme nem volt a rendezésének, de nem is lehetett, hiszen őrlő unalom volt a színpad.”¹¹ 

Azt viszont a Kolozsvári Nemzeti vezérigazgatójaként is elismeri, hogy amikor szerződtetett színész volt ott, Krecsányi Ignác társulatát már akkor Magyarország szerte az egyik legkitűnőbbnek tartották, és noha zömében operetteket játszottak, azon belül a legértékesebbeket. „A drámai műfaj termékei közül Krecsányi a hazafias tirádákkal teletüzdelt, szavalásra alkalmas színműveket szerette. A régi iskola híve volt, a »modern« színpadi törekvések iránt nem volt érzéke. Ez nem is volt csoda és nem is volt hiba. Krecsányi abban a korban nevelkedett, amikor a magyar színpadnak elsősorban nemzeti hivatása volt. A magyar nyelv terjesztése, pallérozása, a hazafiúi érzés szítása, az elbúsultak vigasztalása.”¹² 

Ám hagyjuk el Janovicsot a sajátos véleményével együtt, helyette halljuk magát az ünnepeltet, 1914 tavaszán. 

A zsúfolásig megtelt nézőtér előtt a Ferdinand Fellner tervezte színpadra lépett a hetvenéves, hófehér hajú, puritánul elegáns, tiszteletre méltóan kedves direktor, hogy negyven esztendős igazgatóság után számadást adjon a 23 temesvári évről, és ezzel búcsúzzon el attól a várostól, amelynek magyar színháztörténeti fénykorát legelőször kétségkívül ő, „Krecsányi Ignác, a legjobb vidéki direktor” teremtette meg. 

„Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim! Nagyrabecsült közönség! Szívem mélyéből fakadó, igaz tisztelettel és szeretettel üdvözlöm önöket. Utószor jelentem meg az úgynevezett világot jelentő deszkákon. Utószor gördül le a függöny utánam. A távozás e komoly pillanatában azt érzem, amit a messze távozó vándor, aki otthonát elhagyva, az első határkőnél megáll s fájó szívvel, könnyben úszó szemekkel tekint vissza elhagyott ismerősei, barátai és szerettei felé, hogy még egy utolsó »Isten hozzád«-ot intsen azoknak, akiket az életben talán soha, soha sem fog többé látni, nem fog velük többé találkozni.”¹³

Arról beszél, hogy színigazgatói pályafutásának több mint a felét ebben a városban töltötte, és a magyar színháztörténetben mindeddig példátlan, hogy ugyanaz a színigazgató egyazon színháznál huszonhárom esztendőt húzzon le. 

„Szorgalmamba, erélyembe, lelkesedésembe és színtársulatomba vetett bizalommal és hittel jöttem 1888. szeptember hó végén először a városba. Akkori társulatom minden tagja velem érzett, velem lelkesedett. Tudták, hogy nehéz, de hazafias munkára vállalkoznak. Mert a magyar színészet akkor még iker volt a városban – egy idegen ajkú múzsának mellőzött, mostoha, lenézett ikertestvére. [...] Ilyen körülmények között kezdtem meg 1888. szeptember hó 29-én működésemet. Megnyitó előadás Nebántsvirág volt. A címszerepet Somlóné Vadnay Vilma asszony játszotta.

A közöny nagy volt. Az előadások rendesen üres házak előtt folytak. Megtörtént, hogy egy ízben egy vasárnapon huszonkét forint bruttó bevételem volt. A bérlet a négy hónapra kicsi. Alig ezer forint. Azonban mindez nem csüggesztett. Sőt, ellenkezőleg [...] Töprengésem közepette tudomásomra jutott, hogy ittműködésemet megelőzőleg a második karzatot, az úgynevezett húszkrajcáros helyet hétköznapokon egyáltalán nem nyitották fel. Lakat alatt tartották. [...] Ekkor támadt az az ötletem, hogy a külvárosi karzati húszkrajcáros vendégeket ingyen lóvasutaztatom haza.” 

A kísérlet csak félsikert hozott, tehát vonzóbb lehetőséget kellett kínálnia a közönségnek. Krecsányi rájött arra, hogy Az ember tragédiája temesvári bemutatója jelentheti a megoldást. Neki megvoltak a Madách-mű díszletei, de annyira kopottak, színehagyottak, hogy muszáj újakat készíttetnie. A színház saját festőteremmel nem rendelkezett, viszont a Gyárvárosban, az indóház melletti kocsma hatalmas, üvegfalú termét átalakíttatta műteremmé. A direktor próba után, minden délben útra kelt: földeken és szeméttelepeken átvágva, kardiovaszkuláris sétának többszörösen beillő gyaloglással ment ellenőrizni a munkát. Végre erőfeszítéseit siker is koronázta, sőt, sorozatos diadal követte Az ember tragédiájának még a vártnál is lelkesebb fogadtatását. Igaz, a jégtörés szerencsés folytatását egy időre megakasztotta „Rezső királyfi”, azaz Rudolf trónörökös szerencsétlen halála; még inkább a pozsonyi társulat igazgatójának – akivel Krecsányiék váltották egymást – meglehetősen antikollegiális viselkedése. De aztán évről évre javult a magyar színjátszás helyzete Temesváron.

Krecsányi hosszabb felsorolást tartott, azokat a neveket kiemelve, akik a társulataiból szerinte a legjelentősebb művészek voltak. Páran a búcsú pillanatában külföldön játszanak: Amerikában Gyenge Anna, Würzburgban Arday Blanka, Kopácsy Juliska Bécsben színigazgatóné. Sokan lettek színidirektorok is közülük, beleértve azt a Komjáthy Jánost, aki ezután Krecsányi Ignác helyébe lép. 

Egyébként az 1890 novemberében, a később berlini színésznő, Lázár Margit címszereplésével játszott Ibsen-drámában, a Nórában az akkor 25 éves Komjáthy Helmert alakította mint „hősszerelmes és drámai színész”, majd elismert színigazgató lett Győrött, Debrecenben, Kassán, Brassóban – ezek után lett Temesváron  Krecsányi igazgató úr utódja.

A búcsúzó direktor nem feledkezik meg a karszemélyzet, a színházi gárda többi munkatársának elismeréséről sem. Hosszasan dicséri felesége, a színpadtól már visszavonult korábbi népszínmű-énekesnő Kiss Veron érdemeit, akinek különösen sokat köszönhet. (Az igazgatójánál tizenegy évvel fiatalabb Krecsányiné férje legelső társulatában, Kecskeméten, 1873-ban lett színésznő.)

Számokban kifejezve: a 23 év alatt 606 magánszereplő működött Krecsányi Ignác temesvári társulatában mint szerződött tag. Az előadott operák és drámai művek válogatott listája alapján pedig az is kiderül, hogy ez idő alatt összesen 690 délutáni és 3.748 esti előadást tartottak!

A színházon kívül Krecsányi mindenekelőtt a közönségnek, mindkét nyelvű sajtónak, valamint – név szerint – az Arany János Társaság elnökének, a költő Szabolcska Mihálynak (ismerik: Ady Endre „ellenlábasa”), a polgármester-helyettesnek és a polgármesternek, a valóban kitűnő Dr. Telbisz Károlynak köszöni meg a támogatását. Búcsúbeszédét ezekkel a szavakkal fejezi be:

„A válás ez utolsó pillanata, a függöny végső legördülése a franciáknak egy hagyományos, tradicionális szokását juttatja eszembe. Mikor ugyanis a francia nemzetnek királya meghalt, a nagyközönség ezt kiabálta, ezt rivallta az utcákon: [...] A király meghalt. Éljen a király! Úgy van: A király meghalt. Éljen a király!

Isten áldja meg önöket. Isten áldja meg Temesvár város közönségét. Isten áldja meg színészetünket!”

A meghatódástól sem mentes, kirobbanó tapsorkán a Ferenc József Színházban csak az első határköve a több hónapos ünneplés-sorozatnak, amellyel Krecsányi Ignácot hálás közönsége búcsúztatja – júniusban Budán folytatódik. 

A Színházi Élet III. évfolyamának 25. száma, amely a június 21-től 28-áig tartó hétre érvényes, és címlapján Jákó Amália, a buda-temesvári színtársulat drámai hősnője látható egy Telky Hermin divatszalonjából származó toalettben, természetesen számos oldalt szentel Krecsányinak, illetve a nevével fémjelzett társulata utolsó budai szezonjának. A vezércikk szintén a közkedvelt direktort köszönti – egy kis színkör-történettel megspékelve (s erősen ellentmondva Janovics idézett véleményének):

„Ki emlékszik arra, hogy Krecsányi Ignác fiatal lett volna? Ki tudná elképzelni, hogy valaha öreg is lehetett? 

Hiszen a keresztlevél elárulna egyet-mást, és ha valaki negyven éves direktori jubileumot ült, az is arról tanúskodik, hogy valamikor ifjúkorban kezdte a direktorságot, és hogy hosszú időt élt azóta, dehát amint a léghajóban ülő ember nem érzi a szelet, amellyel a járműve együtt halad, úgy nem érezte Krecsányi – és nem érezte Krecsányin sem senki, ‒ hogy halad az idő, leperegnek az esztendők. Mert haladt az idővel, és modern maradt az idők folyása során. Egy roskatag fabódét igazi műintézetté tudott átvarázsolni, úgy, hogy az ő kedvéért a fabódét sem engedték összeroskadni, hanem csinosították, tatarozták és amikor már elég szép volt, akkor megszilárdult az állandó budai szinház eszméje is, hogy kő-szinházban játszhassék Krecsányi. Ki tudja, talán mégis eléri ennek a szép álmának megvalósulását. Mert ha úgy áll is most a dolog, hogy szeptember elsejével nyugalomba vonul, másrészt mégis csak nehéz azt elhínni, hogy tudna nyugodni és alighanem most fogja megcsinálni azt, amire eddig nem volt érkezése: a budai állandó színházat. 

 

Krecsányi Ignác

 

 

Hiszen ki ismeri jobban, hogy mi kell a budaiaknak és a Krecsányi kedvéért Budára rándulóknak, mint éppen ő, aki már isten tudja, mióta működik a Horváth-kertben oly eredménnyel, amilyenről annakelőtte álmodni sem lehetett. 

[…] Krecsányi Ignác volt az első direktor, aki átlátta, hogy Budán eredeti játékrenddel kell dolgozni. Előtte vidéki direktor alig mert arra vállalkozni, hogy saját számlájára vegyen külföldi darabot, vagy próbálkozzék eredeti szerzőkkel. Azokkal a darabokkal operáltak, amiknek előadását a kőszinházak megengedték. Ez azonban nem volt elégséges. Megértette Krecsányi azt is, hogy nem muszáj csak léhaságokkal dolgoznia. Hiszen szó sincs róla, ujjongva fogadta a közönség a Fene-lányokat, azt az énekes bohózatot, amelyet Lukácsi Sándor rótt össze, a Goldstein Számi »Új honpolgár« név alatt tomboló tetszésre talált, de ugyanabban az időben előállott Krecsányi olyan darabbal is, amilyen a Takácsok és ezzel először szólaltatta meg magyar nyelven Hauptmann Gerhartot. És megérezte Krecsányi azt is, amit utóbb a Vígszínház is oly hatalmasan kiaknázott, megérezte a francia bohózatok jövőjét. Többek közt Budán kerültek szinre az első Feydeau darabok, amiket azonban utóbb a Vígszínház sajátított ki. És Krecsányi adta a Gorkij csodaszép Menedékhelyét is.

Egész sereg jó színészt nevelt az állandó színházaknak. […] Mi több, hiszen Ditrói Mór is volt a Krecsányi rendezője. Amire egyébként büszke is lehetett, mert Krecsányi legjobban maga szeretett és szeret rendezni. Kemény, SZÍVÓS a munkája. Mindenki tudja, hogy ő a legelső a színpadon és az utolsó, aki távozik. Próba-buzgalma közmondásos. Sőt élcelődés tárgya is volt nem egyszer. Ráfogták Krecsányira, hogy amikor a társulat Temesvárról Budára utazik, vagy Budáról Temesvárra, akkor a kupéban is próbákat tartanak. Hát erről lehet viccelni, de az is bizonyos, hogy Krecsányiék előadásain meglátszik, hogy gondosan készül mindenki, mielőtt a közönség elé lép. 

Az idei szezon, amit egyelőre utolsó szezonnak kell tekintenünk, a legékesebben bizonyítja, mily törhetetlen a Krecsányi munkakedve. Társulata valóságos elite társulat. A legjobb színészek és szinésznők tartoznak hozzá. És habár még csak két hónap ez a szezon, mégis úgy készülnek újdonságokra, mintha még évekig akarnák azokat játszani.”

Krecsányi valóban kitesz magáért, hogy az utolsó budai idényét különleges műsorral tegye emlékezetessé. Nem sajnálja rá a pénzt, még adósságokba is veri magát, hiszen biztosra mehet: a közönség eddig is teltházakkal tisztelte meg, most pláne népszerű lesz, amikor mindenki tudja, hogy búcsúzik, és az itteni nézők egyik kedvenc együttese az ő vezetése alatt többé nem lesz látható a Fővárosi Nyári Színház színpadán. A hetvenéves direktor semmiképp sem okozhat csalódást, kerül amibe kerül! 

Ezért aztán, ami már le van kötve – a jelzett, Jászai Mari és Beregi Oszkár főszereplésével bemutatott klasszikus drámai előadásokon túl –: az Operaház népszerű tagja, Rózsa S. Lajos, aki szintén Krecsányi felfedezettje, Puccini Tosca című művének Scarpiáját fogja énekelni, és Verdi Rigolettójában is fellép. Míg a budai szezon legnevezetesebb premierje a Dzsinguli, Grosz Alfréd operettje lesz, amelynek a magyar Scheer Béla és a bécsi Frieser írták a szövegét. A Színházi Élet szerint csodákat regélnek arról a dallamgazdaságról, amely a partitúrában mutatkozik. És még egy csomó vendégjátékról folynak tárgyalások, úgyhogy a publikum valószínűleg az addigi legpompásabb budai színházi nyárnak nézhet elébe…

 

1914. június 28. vasárnap 

A Színházi Élet imént idézett időintervallumának a vége. A szerkesztőség ebben a számban jelezte az előfizetőknek, hogy a nyári szünet előtt az utolsó füzetet kapták kézhez, már csak egy rendkívüli „Angol-park” számot adnak ki, azután megkezdik az évi szabadságot. A legközelebbi Színházi Élet augusztus 23-án jelenik meg, az előfizetések lejárata természetesen két hónappal tolódik.

De lássuk, mit ír Temesváron Dr. Berkeszi István, főreáliskola-igazgató abban a naplóban, amelyet ezen a napon kezdett el vezetni:¹⁴

„1914. június 28-án már délutáni ½ 2 óra óta az igazgatói irodában ültem, s a kiállított bizonyítványok aláírásával foglalkoztam, midőn bejött hozzám az intézet szolgája – Réczy Mihály – mintegy 3 órakor és azt kérdezte, hogy hallottam-e már azt a rettentő hírt, ami a városban közszájon forog, hogy Ferenc Ferdinánd főherceg trónörököst és nejét: Hohenberg Zsófia hercegnőt Szarajevóban a mai napon, déltájban meggyilkolták. Borzasztó! Ezt elhinni sem akartam és kimentem a városba. A városháza előtti Jenő herceg téren nyüzsgött már a nép és mind bizonyosabb lett a hír. A városban a gyászlobogókat egyelőre nem akarták kitűzni, mindaddig, míg teljesen hiteles hír nem érkezik. Öt óra tájban a püspöki palota ormára kitűzték a két hatalmas gyászlobogót; a püspök az első biztos hírt a hadtestparancsnoktól kapta, kit Bécsből értesítettek hitelesen; általános lett erre a gyász.”

 

Molnár Ferenc

 

1914. július 23. csütörtök délután 

Rekkenő hőségre ébredt Budapest, a déli órákban a hőmérő higanyszála elérte a 31‒32 Celsius-fokot.

Amióta az osztrák-magyar hadsereg provokatív hadgyakorlatot tartott Boszniában, és a tábornoki egyenruhában feszítő Ferenc Ferdinándot hitvesével együtt meggyilkolták Szarajevóban, tudni lehetett, hogy napok kérdése, és kitör a háború. Épp a trónörökös megölésére valószínűleg nem számítottak, de a csehországi Konopistében II. Vilmos német császár és Ferenc Ferdinánd főherceg már június 4-én, egy vadászat utáni titkos megbeszélésen megegyezett abban, hogy begyújtják a Balkán „lőporos hordóját”. 

Szövetségesének halálát kihasználva a német császár július 6-án, az osztrák-magyar nagykövet útján cselekvésre szólította fel Ferenc Józsefet. Természetesen olyan ultimátumot „küldünk” Szerbiának, amelyet az semmiképp sem fogadhat el.¹⁵ Szombatig kaptak határidőt. Azután nagy valószínűséggel halálos ellenségei leszünk egy olyan szomszédos országnak, amellyel nekünk, magyaroknak semmiféle nézeteltérésünk nincs …

A kánikula még elviselhetetlenebbé vált. Égető, száraz, pokolbéli forróság. A mindaddig felhőtlen égbolt három óra tájban kezdett beborulni, s háromnegyed négy előtt néhány perccel teljesen elsötétült… 

Három óra ötven perc: az orkán lecsapott a fővárosra!

A Pesti Napló tudósítása: 

„...hirtelen rettenetes szélvész, pusztító  ciklon söpörte végig az utcákat. Az eső még nem esett, az utcák szárazak, piszkosak voltak és az utca minden szemete a következő pillanatban a levegőben volt. Az emberek menekülni igyekeztek, befutottak a legközelebbi kapu alá, de már azt is alig tudták elérni, olyan borzalmas volt a szél. Csörömpölve hullottak az ablakok letört üvegjei a földre, az üzletek nap ellen védő ponyváit letépte vasukról az irtózatos szélvész, a vastag vasrudakat mint vékony pálcikákat hajlította össze, a vásznat pedig fölkapta a levegőbe és emeletnyi magasságba vitte magával, a házakról hullottak a cserepek, a vihar cégtáblákat, egész háztetőket tépett le.”

Az első szélvihar körülbelül öt percig tart. Ezután elered az eső, dörög, villámlik. Szó szerint: megnyílik az ég Budapest felett, és még egy szélroham támad. addig sosem látott tornádó tombol… Y alakú! Az orkán az egész országon végigvonul, emberéleteket követelve…

Határozott égi figyelmeztetés: a háború vihara egész országunkat elsöpörheti… De hiába! Az Osztrák-Magyar Monarchia követe már átnyújtotta az ultimátumot Belgrádban a szerb kormánynak. 

Gróf Tisza István minden aggodalma dacára, és valószínűleg igazából a saját véleménye ellenére is Ferenc József császár 1914. július 28-án, Bad Ischl-i vadászkastélyának dolgozószobájában, a két ablak közötti sarokasztalon – a meggyilkolt feleségét, Sissit 15 évesen ábrázoló mellszobrával szemben – aláírta az Osztrák-Magyar Monarchia minden nemzetisége nyelvére lefordított hadüzenetét Szerbiának…

 

1914. augusztus

Jászai Mari, 64 éves, minden idők egyik legnagyobb magyar tragikája:

„A szörnyű háború híre remegéssé vált a csontjaimban. Vége az élet minden örömének. Kijuthatok-e még ebből a szívszorongásból az éltető levegőre?

Szegény magyar! Visznek a vágóhídra! És ha legalább ezt a mai tüzedet jól használnák fel! És nekieresztenének az igazi ellenségednek! Nem, előbb lehűtenek, kiéheztetnek, elcsigáznak, egyszóval: jégre tesznek, – és aztán kimerülve, lehangolva megveretnek a muszkával. Ki nem látná, hogy a szerb csak az agent provocateur szerepét játssza a háborúban?...”¹⁶

Nagy Endre, 37 éves, „a magyar kabaré atyja”, író, újságíró, konferanszié, ebben az időben önkéntes honvéd-tizedes:

Hajnali három óra. Reggel hatkor van a sorakozó a kaszárnya előtt, most hát ki kell ugrani az ágyból. […] Hátamon már a zsák, oldalamon a bajonét, ásó, kenyérzsák, vállamon a puska, – készen vagyunk. Ormótlan bakancsomban vigyázva lépegetek, hogy föl ne keltsem a háznépet. Az egyik szobában alszik a fiam, a másikban a kislányom. Szegénykék majd keresni fognak reggel, és vissza fognak várni ezentúl minden este. Vajon visszajövök-e valaha? […] Halkan becsukom magam mögött az előszoba ajtaját. Alig hallatszik a zörrenése, mégis mennydörgésnél jobban megrezegteti a szívemet. Komoran kong patkós léptem a csöndes utcán. Batyum meggörnyeszt, a puskaszíj hasítja a vállamat, de dacosan kiegyenesedem. Nohiszen, mégiscsak az volna a szép, ha már az elején nyűgösködném! Hol vagyunk még a lövészároktól!

Az orfeum kapuja előtt nagy élénkség van, átkerülök hát szégyenlősen a túlsó oldalra. […] A kávéházban még megiszom állva, gyorsan egy fehér-kávét – utoljára. […] Szervusz kávéház, meddő trécselések, hízlaló emberszólások, meleg kávék!

A kaszárnya ablakain kiviláglik már a hajnali élet. Az utcán sűrű tömeg áll: konok hozzátartozók, akik faluról jöttek be és napok óta táboroznak már a kaszárnya előtt, hogy még egyszer elbúcsúzhassanak a harcba-indulótól. […]

Mind vigyázunk, hogy »stramm«-ok legyünk. Olyan szép vonalba állunk, hogy mérnök se rajzolhatta volna ki szebben. Mindegyik szakasznak megvan a maga külön zászlaja, pántlikákkal dúsan fölpiperézve. Azonkívül a sapkánkat, mellünket is teletüzdeljük pántlikával, virággal. Rikító színekkel gazdagon kihímeződik a csukaszürke…¹⁷

Molnár Ferenc, 36 éves, nemzetközi hírű, rendkívül sikeres színmű- és regényíró, ebben az időben haditudósító:

„Budapest, augusztus.

 

Már mennek, egyre mennek a katonák…

Sötétedő alkonyatban gyülekezünk a régi teherpályaudvaron. A peronon egy honvédezred tisztikara hölgyekkel. Középütt az ezredes, széles vállú, friss, öreg úr, csizmában. Összesen vagy harmincan vagyunk. Nem hittem, hogy ez ilyen hallatlan nyugalommal és egyszerűséggel megy.

Egyszerre csak betolják elénk a vonatot. Hosszú tehervonat, már meg van rakva katonákkal és minden egyébbel, ami kell. Hátulról előre, a végéről a mozdony felé, végig megyünk mellette egy kedves és tudós tiszt társaságában. Leghátul a nyitott teherkocsin élelmező szekerek, vadonatúj ponyvával leterítve, tele hússal, liszttel, krumplival, zsírral, fűszerrel. Azután jön egy nyitott teherkocsi, amely robogó konyhának van berendezve. A mozgó tűzhelyek kis vaskéményei füstölnek rajta, nagy üstjeikben ingujjas katonaszakácsok kavarnak, főznek. Azután hosszú sora a rendes tehervagonoknak. Valamikor mennyit tréfálkoztunk a felíráson: »40 ember, 6 ló«. Most lócákat ácsoltak a kocsikba és negyven ember benn ül. Illetve most még nem ül, mind a nagy középajtóhoz tolong, onnan lóg, integet, énekel kifelé, a legalsó sor kilógatja a lábát. Ahogy hátulról végignézünk ezen a vonaton, ezek a szabályosan megismétlődő, lelógó katonalábak olyanok, mintha a hosszú vonatnak valami rojtos díszítései volnának. Vadonatúj, gyönyörű sárga bakancsok. Megyünk tovább előre az éles kavicson, a negyven emberek végtelen sora mellett. Közbe-közbe egy-egy kocsi avval a bizonyos hat lóval. Friss szalmán állnak, jól megpucolva. A lóápolók a keresztrúdra támaszkodva néznek le reánk. Aztán két málhakocsi, egészen elől a zenekarral. Minden kocsiban a századlámpa sárga fénye pislog. A mozdony mögött két szerény másodosztályú vagon a tisztikar számára.

A sötétben hirtelen kigyúlnak a pályaudvar villamos lámpái. Most ez is alkalom a lelkesedésre. Az egész vonat felordít. Éljeneznek, sapkát lengetnek. Minden katonán van valami piros-fehér-zöld. Vagy szalag, vagy papírzászló a sapka mellett. Minden vagon nyílásán kidugva egy nemzetiszínű papírzászló.[…]

A banda őrmestere magasra emeli a botját és megharsan a trombitákban a Himnusz. Mi lekapjuk a kalapunkat, de mire a tiszti csoportra nézünk, már valamennyi feszes haptákban áll, sapkához emelt kézzel, tisztelegve és míg a zene szól, nem mozdul el kezük a sapkától. […] Végig a vonaton halotti csend. Elől, a zenét minden muzikalitás nélkül kíséri a mozdony: süvít, fő, forr, zúg, sistereg.

A Himnusznak vége. A zenekar rögtön belevág a Rákócziba és a búcsúzás megkezdődik. Öreg, feketeruhás anyákat látok, háttal állnak felém, amint két szürkeujjas tiszt kar átöleli őket. Mozdulatlan kép: egy kis öregasszony, a hátán a két katonaruhás karral és a vadul szorító tenyérrel. Hosszú, hosszú csók lehet. A fejeket nem is látom, csak ezt az ölelést, ezt a szerelmesen hosszú, mozdulatlan, fiúi ölelést. Soká, nagyon soká fogom még látni. Végigrohan rajtam valami hullám, ami elborít, minden tagomat elönti egy kimondhatatlan érzéssel. A magyar katonatiszt élete, ez a tisztességes, békés, szerény kishivatalnoki élet, amely annyi esztendő után most ebben a pillanatban hirtelen a legfelsőbb emberi gondolat: az élet és halál kérdése elé van állítva…

Éles trombitajel vág végig a fejünk fölött a mozdony felől. Az ezredtrombitás fújja a beszállást. Mindenki a helyén van. Még egy rövid kézszorítás és a tisztek felugrálnak a vagonjukba. A mozdony hosszan felsivít és a vonat elindul. […] Ahogy lassan elgurulnak előttünk a vagonok, minden vonat rakomány más nótát énekel. Karok, sapkák lengenek. Az egyik vagon elmegy előttünk egetverő énekkel; éppen ennél a sornál tartanak: »…disznó szerbek számára…«. A következő vagonból más ritmusban ez zúg felénk: »…szakaszve-ze-tő!… « Két vagon közös nótát fúj: »…maradt itthon kettő-három, nyomorult…«

Egyre gyorsabban szaladnak előttünk a vagonok. […] Aztán eltűnik az egész, már csak az utolsó kocsi három piros lámpáját látjuk, de a távolból, a sötét estéből, amelybe elrohant velük a vonat, ordítva száll a hang felénk, az összekeveredett tíz-húsz bakanóta zeng-harsog a levegőben, viszi a mozdony az éjszakába ezt a félelmetes vas-hangszert, ezt a vágtató orgonát: a háborúba rohanó éneklő vonatot. Egyre messzebbről zúg. Aztán vége.”¹⁸

Budán a pályájától búcsúzó Krecsányi Ignác, akinek mindeddig a nyári idénye úgy sikerült, ahogy azt előre remélte, még csak a szezon közepén tart. Mindenképp szeretné folytatni szépen megszerkesztett búcsú-programját, amelybe annyi energiát, alkotókedvet és komoly pénzügyi hiteleket is belefektetett. Azonban a háború kitörése következtében – ahogy közeli munkatársa meséli – „illetékes helyről történt intelemre” Krecsányi akaratán kívül kénytelen beszüntetni a jól indult évadot. 

„Augusztus 3-án, az utolsó előadás után, vezérkarával, Orbán Árpád karnaggyal, Tábori Emil színésszel és Somolik Lőrinc titkárral utolsónak hagyta el a szinház előcsarnokát. Ekkor hangos zokogással a szinház oszlopához borult. Az eddig délceg direktor percek alatt megtört, szótlan öreg úrra változott…”¹⁹

 

1914. Évadkezdéskor…

Ferenc József azt ígérte, hogy „mire a levelek lehullanak, katonáink hazatérnek.” Így először Budapest zárja be az összes színházát, hogy álljanak minél többen katonának, és harcoljanak a szerbek ellen – „levélhullásig”…

Janovics Jenő gyakran büszkélkedik azzal, hogy ő az egyedüli színigazgató, aki a világháború kitörésekor – kollégáival ellentétben – nem eresztette szélnek a társulatát, ami tényleg derék dolog. De a pontosítás kedvéért azért tegyük hozzá, hogy Janovics Jenő új filmvállalata, amely egész nyáron forgatott, és belátható időn belül új filmek forgalmazását kezdi meg, állandó színházi háttér, társulat és munkatársak nélkül nem élhet meg. A filmbevételekből pedig tudja fizetni az alkalmazottakat. Persze, mindezeken túl rendkívül gáláns gesztus a kolozsvári vállalkozó igazgató részéről, hogy a hadba vonulóknak szintén teljes fizetést biztosít.

Krecsányi félbemaradt, szomorú búcsúja a bizonyíték rá, hogy az ország többi színházigazgatója sem feltétlenül a saját akaratából oszlatja fel a társulatát. Sőt... Miként ifjabb dr. Wlassics Gyula országos színészeti felügyelő „A színház és a háború” című évadjelentéséből is kitűnik, „az a színigazgató, aki a rendkívüli helyzet ellenére, megtartja társulatát és folytatja tevékenységét, teljes anyagi kockázat vállalása mellett egyes egyedül csak a saját személyes felelősségére teheti!”

A kultusz- és közoktatásügyi kormányzatnak ennél fogva a legfontosabb feladata az lett, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel támogassa az Országos Szinészegyesületet azon törekvésében, hogy a megváltozott viszonyok ellenére a színigazgatókat hozzásegítse működésük folytatásához. Wlassics levezeti, miféle intézkedések szükségesek a minisztérium részéről a „vis maior” helyzet feloldását célzó rendeletek érvénybe léptetéséhez, illetve az önkormányzatok meggyőzéséhez, hogy a társulatok vállalkozó igazgatóival kötött szerződések automatikus felbomlása után ezek visszaállíthatók legyenek. Az intézkedések „következményeként, noha a világháború kitörése több-kevesebb időre megakadályozza az új színházi évad megkezdését, illetve a színpadi tevékenységet, rövid szünetet követően, amelyet társulataink az új szabályzók alapján való újjászervezésre és a háromszáznál több katonai szolgálatra bevonult színész megfelelő pótlására használnak fel, az ország területén csakhamar ismét huszonkét vidéki társulat működik, élükön a Kolozsvári Országos Nemzeti Színházzal.²⁰ 

De Wlassics elemzéséből az is kitűnik, hogy a vidéki színtársulatok művészi teljesítőképességét az adott rendszer mellett erősen próbára teszi az, hogy miután a fővárosi drámai és operett-színházak egész játékrendjét kénytelenek felölelni, és mivel az egyes darabokat ritkán ismételhetik, rengeteg új bemutatóra kényszerülnek. A premierek sűrű egymásutánjának – a művészi kidolgozás szempontjából sajnos a legkevésbé sem kedvező – gyakorlata teszi mégis lehetővé, hogy például a Komjáthy-féle társulat, amelynek jövedelmei más évek bevételeinek 70 százalékáig emelkedtek, ebben az évadban öt hónap alatt 62 különböző, egész estét betöltő művel, s köztük 33 újdonsággal tarthassa ébren a temesvári közönség folyvást lankadó érdeklődését.²¹

A Bánság fővárosa máskülönben nincs megelégedve Komjáthy Jánossal, aki ugyan a fővárosban színészeivel és minden munkatársával együtt augusztus 3. után is szervezetten várakozott az évad megkezdésére, az általános pánikban azonban az új temesvári direktor sem merte vállalni az anyagi kockázatot. Tehát Budáról csak szeptember végén költözött át, amikor a város biztosította őt arról, hogy rossz színházi üzletmenet esetén fedezetet vállal a gázsik arányában.

Komjáthy társulata jó nevű művészekből áll. A repertoárt hagyományos vegyesfajúság, a könnyű műfaj nagyobb aránya jellemzi, a harctéri helyzetnek megfelelően pedig itt is – ahogy országszerte minden színházban – mind több aktualizáló, alkalmi darabot mutatnak be. Ilyenek például a Mindnyájunknak el kell menni, az Akik itthon maradtak, a Riadó-jelenet a harctérről stb. 

A Mindnyájunknak el kell menni a vígszínházi színész, Hegedűs Gyula alkalmi darabja, amely a színházi közönség azon része lelkiismeretének megnyugtatását szolgálja, akik nincsenek a harctereken. Ugyanez a célja Heltai Jenő Akik itthon maradtak című alkalmi művének is, amelynek augusztus 25-én volt az ősbemutatója. A nagyapa, akinek a fia, a feleség, akinek a férje, a menyasszony, akinek a vőlegénye, és végül az unoka, akinek az édesapja harcol a fronton, vigasztalják egymást, hogy aztán térdre hullva együtt imádkozzanak, ameddig lehull a függöny:

„Isten, kinek neve mindörökké áldott,

Adj nekünk egy erős, új Magyarországot!”²²

 Jóval furcsább, ugyanakkor jellegzetes címe van a Ferenc József azt üzente című új alkalomszerűségnek. Tudjuk, a Kiegyezés ellenére a magyarság nem rokonszenvez jobban az osztrákokkal, mint annak előtte. Lelkében továbbra is a függetlenség és szabadság iránt vágyakozik. Nem kopott meg „Kossuth apánk” iránti titkos rajongása, a nép ízig-vérig negyvennyolcas maradt. Annak a kornak pedig híres toborzó nótája a Kossuth Lajos azt üzente… 

Ám a közhiedelem szerint a magyar ember hűséges a mindenkori uralkodójához. S megváltoznak az idők: 1914-ben tehát már Ferenc Jóska üzenget nekünk, hogy érte áldozzuk az életünket – szemben az egész világgal. Katonailag képzetlenül, megfelelő fegyverek nélkül. Viszont operetthez öltözve. Főként a huszárok: lovon, élénk színű egyenruhában – az ellenség már messziről kiszúrja. Hisz ebben a háborúban a magyarok a csalik. Főleg visszavonuláskor…²³ 

A júliusban még megrendült Budapesten a legbuzgóbb színházi ügynökök hamar elkezdték saját egyéni harcukat. Lázár Ödön rögvest felkérte Molnár Ferencet, hogy írjon hazafias, buzdító színjátékot. Már a címe is megvolt: A császár szólít. Elárulta, nem a kardcsörtetés a cél, hanem hogy a munka nélkül maradt színészeknek legyen kenyérre valója. A haditudósító Molnár nem vállalhatott ilyesféle munkát, maga helyett a nála egy évvel idősebb kollégát, Pásztor Árpádot ajánlotta, aki napok alatt összekalapálta a háborús revüt,²⁴ amit a Beöthy László által kenyérkereset céljából színészeinek átengedett teátrumban, a Magyar és a Király Színház konzorciuma augusztus 25-én be is mutatott.²⁵

Akárhogy is nézzük, a Ferenc József azt üzente… című új darab eléggé „paradox”… Pesti műsorújságból idézve például röviden ez a IV. kép: „Az orosz határ mentén Gyurka és Pista együtt vannak őrségen, és egy közhuszár segítségével leleplezik azt a hozzájuk menekülő moszkvai színésznőt, aki kémkedni jött az előörsre. A kémnőt, Evelint a két tiszt azonnal agyonlöveti.”²⁶

Zenés darab lévén, ugyanakkor ilyesfajta elméncségek szórakoztatják a közönséget:

 „Eddig éltünk háború nélkül

Nagy ügy volt a hadüzenet.

Tudták, hogy Berchtold gróf folyton kibékül

Verebet fogatni vele lehet.

Míg ma, míg ma

Nem is érzem jól magamat délben

Ha a napi hadüzenetem nincsen még készen.

Kell a feketéhez, így van ez, így!

Ez a háború, Das ist der Krieg!” ²⁷

Az idézett példa amúgy jól „rímel” a fronton tartózkodó önkéntes honvéd-tizedes, Nagy Endre által összeállított, 1915-ben megjelenő A Nagy Háború anekdotakincse egyik darabjára is: „A világháború elején sok rendkívüli dolog történt, de aztán megszokták az emberek. Megszokták a hadüzeneteket is. Egy héten két-három-négy hadüzenet. Más időkben egy is éppen elég volt, hogy világszenzáció legyen. Most már megszokták a hadüzenetek halmozódását is. Annyira megszokták, hogy humorizálnak rajta. A legjobb ötletük a berlinieknek támadt. Azt mondták: ki kell függeszteni a külügyi hivatal portájára egy táblát s azon ez álljon: Hadüzenetek naponkint csak 2-től 4-ig fogadtatnak el.”²⁸

Azt viszont elképzelhetjük, hogy a „pesti cinizmus” beszivárgása például az arisztokratikus Kolozsvári Nemzeti deszkáira milyen hatással lehet mondjuk a Molnár magyarságán Móricz Zsigmonddal vitatkozó helyi műítészre; hogy mit élhet át Kovács Dezső köre, amikor az alábbi szöveget hallja dallani a Hunyadi téren:

„Éljen a magyar és hoch! Hoch, hoch a német,

A francia, angolt a fene enné meg!”

Főként ha hozzávesszük, hogy Janovics erre az évadra Molière-ciklust tervezett, és már minden részletében elő is volt készítve a francia klasszikus tíz művének előadása, a háború kitörése azonban elsöpörte ezt a tervet is. Tudniillik azokat a szerzőket, akik Magyarország háborús ellenségeinek bármelyik nemzetéből származnak, nem játszhatják!...

 

1914. … mikor a levelek már rég lehullottak

„A legfőbb hadvezetőség 

1914. november hó 12-én

Nekem jutott azon szomorú kötelesség, hogy értesítsem a kolozsvári Nemzeti Színház egyik kiváló tagjának, Csernits Csapó Jenő tartalékos hadapródjelölt úrnak elhunytáról, aki e hó 10-én a hazáért hősi halált halt. Egyúttal felkérem az igazgatóságot családját erről kíméletesen értesíteni.”

Csapó Jenő Budapesten, a Royal-Operettben kezdte pályafutását mint énekes bonviván. A pompás külsejű, kemény, férfias megjelenésű, remek hangú színész Budapesten nem volt „trendi”, ezért 1910-ben, 28-29 éves korában Kolozsvárra szerződött, és itt nagy lendületet adott az énekes előadások sikerének. A közönség imádja. Báthori Elza koloratúrénekes színésznővel, aki hét évvel fiatalabb nála, és az Országos Színészegyesület színésztanodájának elvégzése után rögtön a Hunyadi térre szerződött, már két apró gyermekük van. Felesége újabb babát vár, amikor Csapó Jenő elsőként vonul be az ezredéhez. Kérhetett volna felmentést, de égett a vágytól, mint annyian, hogy harcoljon a hazájáért. A Pécsett állomásozó 27. honvéd gyalogosezredhez csatlakozott. Itt a gépfegyverosztaghoz került, s rövid idő múlva hadapródőrmesterré léptették elő. A szerb harctéren szíven találta egy ellenséges golyó. Ő a magyar színészet első hősi halottja. 

Janovics Jenő, aki megígérte színészének, hogy vigyázni fog a családjára, a 33 éves Csapó Jenő édesapjától tudta meg a tragikus hírt, de aztán megérkezett a hivatalos értesítés is – az elhunyt kérése szerint a színházhoz. Az igazgató nehéz helyzetbe került, hiszen egy ekkora sokk hatására a várandós kismama akár el is vetélhet.²⁹ Tehát a közönség már Kolozsvár szerte rebesgeti a tragikus hírt egyik kedvenc színészének elestéről, amikor Attila utcai otthonukban Csapó Jenő felesége és két kisgyermeke még mindig a családfő életéért imádkozik… Hetek teltek el, amíg az özvegy megtudhatta a rettenetes valót. A színház tehát csak december elején adhatja ki a gyászjelentést: 

Pro Patria †

A kolozsvári Országos Nemzeti Színház igazgatója és tagjai, alig mérlegelhetve veszteségüket, őszinte fájdalommal és mélységes szomorúsággal tudatják, hogy

C s a p ó J e n ő

a színpadi művészetnek ez a gazdag értéke, előkelő egyénisége és daliás dísze, akit kivételes – mindenkor megérdemelt – keggyel szeretett közönsége, a kötelességtudásnak ez a férfias és kemény példája, a pályatársait hűségesen szerető és velük mindig együttérző barát, a melegszívű, túláradó kedélyű poéta 1914. évi november hó 10-ik napján, a déli harctéren hazájáért vívott elszánt és bátor küzdelme közepette hősi halált halt.

Emlékét szívünkbe zárva fogjuk hálával, kegyelettel és soha nem múló szeretettel őrizni.

Kolozsvárt, 1914. évi december hó.³⁰

 

1914 Karácsony 

Berkeszi István naplójából:

„Elérkezett a szent Karácsony ünnepe! Harcban áll a fél világ. December 23-án kezdődött iskolánkban a karácsonyi szünet és tart 1915. január 3-ig bezárólag. December 24-én este 5 órakor tartottuk meg az iskolaépületünkben elhelyezett sebesült katonáink számára a karácsonyfa ünnepélyt. Négy karácsonyfa volt felállítva és szépen feldíszítve; egy a díszteremben, másik a tisztek szobájában (tanári szoba), harmadik a nagyteremben, negyedik az egészségügyi katonák szobájában. Este 5 órára a sebesültek és betegek – akik csak tudtak – mindnyájan összegyűlnek a díszteremben, mert itt folyt le a karácsonyfa ünnepe. Közönség is jött, leginkább hölgyek. Ajándék igen szép számmal gyűlt össze. A vöröskereszt egyesület 50 egyenlő dobozt küldött: értéke darabonként 3 korona volt. Ezenkívül a társadalom, de kivált tanulóifjúságunk úgy pénzben, mint egyéb ajándékokban annyit gyűjtött, hogy még a kiosztott 50 dobozon kívül minden katonánk és a szanitécek is kaptak 1-1 dobozt. A vöröskereszt által küldött dobozokat csak a sebesült katonák kapták, de ezek kaptak még a többi ajándék dobozból is 1-1-et. Az ajándékul adott dobozok lehetőleg egyenlően voltak megtöltve, mindenikben volt: mákos és diós kalács, szivar, 15 darab cigaretta, egy pár téli harisnya vagy csuklóvédő, 5-5 darab levelezőlap, egy pipa, dohány és gyújtó. 

Az ünnepélyre vártuk dr. Glattfelder Gyula megyéspüspökünket és dr. Fischer főtörzsorvos urat, de ők – valószínűleg másfelé lévén elfoglalva – nem jöhettek. […]

Az ünnepély énekkel kezdődött: Kovács Viora művésznő, a temesvári színház tagja énekelt karácsonyi énekeket a saját zongora kísérete mellett; utána csekélységem, mint a reáliskola igazgatója tartottam az alkalmi beszédet, üdvözölve sebesült és beteg harcosainkat, kik az emberiség és a nemzet legnagyobb javáért küzdöttek és még fognak küzdeni…”

Kovács Viorát a Fővárosi Nyári Színház közönsége is jól ismeri, hiszen a Rákosi Szidi iskolájából frissen kikerült ifjú primadonna (1912-ben Thomán Istvánné tanítványa) 1913-ban debütált és azóta a temesvári színház tagjaként nagy sikereket arat zenés színpadon a budai Horváth-kertben is.

 

1915. január ‒ Lengyelország 

Krakkóban az esős időt hó váltotta fel. A vasúti sínek mellett fázós, behavazott őrszemek posztolnak. Este fél tízkor minden elcsendesedik. A vendéglő és a kávéház személyzete a háborús rend szerint ekkor eloltja a lámpát és hazaküldi a vendégeket. A színházakban is csak eddig tarthatnak az előadások. Este tízkor sötét van mindenütt, üresek az utcák. 

Ezen a héten Sardou-t és Alexandre Bissont játszanak. Az utóbbi írta azt Az államtitkár úr című bohózatot, amely nem sokkal a megnyitó Jókai-darab bukása után a budapesti Vígszínház első sikere lett. Mihelyt elhallgatott az ágyúszó, a krakkói színházban is bemutatóra készülnek, és itt van a magyar főváros nemzetközi hírű sztárszerzője, Molnár Ferenc is. Csakhogy ismeretlenül, halinacsizmában, szőringben és elfogódottan, mint egy Tiborc ácsorog a frakkos, elegáns premier-közönség között. Az előadás egy új egyfelvonásos opera ősbemutatója, Walewski úr a szerzője és ő a karmester is. Molnár meg legszívesebben aludna:

„Halálosan fáradt vagyok. Oroszországban voltunk ma egész nap. Sírokat láttam a hó alatt. Vért láttam az erdőben. Szétrobbantott házakat, beteg huszárokat, fenyőlomb alatt a háború szemetjét, ami most a fél világot borítja: üres konzerv-skatulyákat és rengeteg véres rongyot, alsóruhát… És megint kereszteket a hóban. Ki a szerző?” […] „Lengyel dolog ez egészen a csontok velejéig. Ordítanak és tapsolnak az orosz ellen. A lengyelségért. Gyönyörű pillanat…”³¹

Molnár Ferenc a következő nap estéjén is színházban ül. Ismét egy szépséges zenés darab, teli népdal-feldolgozásokkal, Chopin-szerű variációkkal. A címe lefordítva körülbelül: Békakirály…

„Színház… régi szerelem, múlt idők emléke…

Lehet elfelejteni a beteg huszárt a beteg lovával? Azt a rengeteg kis keresztet a hóban… Azokat a piszkos véres rongyokat, azokat a mártír-kapcákat a widonai erdőszélen? Az idegességtől, nemalvástól, a fáradtságtól és a látványoktól lázasra gyötörten, a fejem még tele emberi kínok emlékével… […] Élesen, vadul tapsolnak, igazán mindenki tapsol és ordít. A csillár felszikrázik megint. Gyönyörű nők, mellek, vállak, frakkok, legyezők, „szerző!”, ‒ „szerző!”… Koszorúk. Virág. Emlékszem, száz évvel ezelőtt mintha láttam volna már ilyet. […] Mögöttem dobogva áll fel az egész színház.

‒ Éljen Lengyelország!”³²

Mindenki teszi a dolgát. A közismert személyiségek a megváltozott helyzetben és szerepkörben is tehetségük legjavát adják. Molnár Ferenc úgy fogja fel haditudósítói felelősségét, mint egy „Horatio”, aki rögzíti a harcterek hőseinek valódi tetteit, életük lehetőleg minden fontosabb pillanatát igyekszik meg- és átörökíteni az utókor számára, akár egy múzeumot. Mintegy „meggyőzi felőlük és igaz ügyük felől a kétkedőket.” Ennélfogva – mert a legjobb dramaturg mégiscsak az élet – időnként olyan ellenpontozásos szituációkat tapasztalhat meg a saját bőrén, amilyeneket talán a briliáns francia technikájú színműírás sem volna képes kiötleni. 

Köztudott például Molnár Ferenc vonzódása a vasút, a vonatozás, a pályaudvarok iránt, továbbá tudjuk róla, hogy kedvelte az otthon, akárcsak a luxusszállók teljes kényelmét. Így olvasva Esték a front mögött című tudósításának vonatkozó részét 1915. januárjában Grybow-ból, pláne érzékletes képet kapunk:

„A lakásunk két vagon a grybowi állomáson. Ez a végállomás, a vonatok nem mennek tovább. Az állomás végére toltak bennünket, ott élünk napok óta, onnan járunk ki a honvédek frontjára. Most hideg napok járnak és éjjel keresztülfúj a hegyi szél a vagonokon. Tehervonatok gyakran jönnek, este kémlelő szemmel nézünk végig a vasúti síneken, jön-e valami jó meleg mozdony. Nagy öröm, ha a völgyből fölfelé hallunk szuszogni valami muníciós vonatot. A mozdonyt megkérjük, úgysem megy innen tovább, töltse velünk az éjszakát, a muníciónak úgysem kell az ő melege. Ilyenkor a mozdony elszalad, visszajön, csattog a váltókon, végigrobog egyedül az állomáson, kacérkodik velünk, mintha el akarna menni, aztán egyszerre lassan megjelenik a két vagon mellett. Gyöngéden meglöki őket, aztán bekapcsolja a gőzfűtést, ma éjjel melegben fogunk aludni. A mozdonyvezető jóéjszakát kíván és elmegy az állomás épületbe. Mi levetkőzünk és elhelyezkedünk, ünnepeljük a fűtést…”³³

 

1915. február 22. Budapest

Lassan kiderül, hogy amit a negyven évi színházigazgatás után búcsúzó „legjobb vidéki színdirektorról” rebesgetett a Színházi Élet mindeddig utolsó száma, igaz lehetett. Nevezetesen: hogy ha nem tör ki a háború, akkor talán Krecsányi Ignác valóban megpróbálkozik a budai színház állandósításával. Titkára, a szintén fővárosi lakossá vált Somolik Lőrinc bizonnyal maradna a közvetlen munkatársa, ahogy valószínűleg Lenkey Zoltán is. Máskülönben nem terjedt volna el, hogy mégsem hagyta abba az igazgatást, legfeljebb csak Temesvárt unta meg: ám közben ő lett a debreceni teátrum igazgatója; egy másik variáció szerint pedig az 1911-ben megnyitott Népoperára ácsingózik. Még Somolik Károly is, a titkár fia, aki Krecsányi főpénztárosa volt, bedőlt ezeknek a pletykáknak. Sőt, annak is, hogy a saját édesapja ellenben Komjáthynál akarna elhelyezkedni. 

Krecsányi Ignác megrendült egzisztenciális helyzetét ugyanakkor az ízig-vérig becsületes Színházi Ember rendületlen tartását, terveit és szemléletét egyaránt jól tükrözi az a „Krecsányi-stílusú” levél, amelyet egykori főpénztárnoka kérdéseire küldött válaszként:³⁴

„Kedves Somolik Károly!

Bizony szép magától, hogy végre meggondolta a dolgot és végre valahára rászánta magát a levélírásra. Hosszú hallgatása miatt már azt hittem, hogy magát is besorozták s elvitték valahová a Kárpátok alá pocsolyakerülőnek.

No de legyen a bűne megbocsátva, hogy végre mégis csak eszébe jutott régi gazdája. A mi sorsunk rettenetes unalmas, egyhangú s kétségbeejtő. Nem megyünk soha sehova. Meghasonlott kedélyű, világgyűlölő lettem. Aztán meg szerény jövedelmemből nagyon összehúzva kell élnem. Őszkor fennmaradt adósságaimból egy fillért sem vagyok képes törleszteni. Itt olyan drágaság van, amiről Önöknek fogalmuk sincsen.

Azokból a híresztelésekből, hogy én megkaptam Debrecent vagy hogy a Népoperát óhajtom, semmi, egy betű nem igaz. Ki az ördög akarna most, a háború kellős közepén színházat bérelni? Ha majd vége lesz a háborúnak, gondolkodni fogok, de hogy akkor is miként, milyen irányban intézkedem, mind a körülmények, a jövő titka.

Aztán például hogyan folyamodjam én most Debrecenért? Hisz az a város Mezey Béláé, márpedig én senki ellen intrikálni, senkit a városából kitúrni nem fogok.

A Kegyed jó helyzetének nagyon örülök. Pontos, tisztességes ember, megérdemli. De hát azt bizony nagyon sajnálom, hogy ha Isten segít és csakugyan kezdek valamibe, Ön hiányozni fog a hármas Somolik, Lenkey, Somolik gárdából.

Arról, hogy Kegyed atyja Komjáthyhoz óhajtana jutni, semmit nem tudok. Tessék elhinni, hogy ez nem áll. Az öreg nagyon sokszor megfordul nálam – most is várom – de ilyesmiről sohasem ejtett szót. Gyakran nálam vacsorázik. Még többször itt fognám, de mindig azt mondja, hogy Boerékhez kell átmennie s ott vacsorázik, ott alszik. Ha én ismét belekezdenék valamibe, az öreg ismét csak hozzám jönne…ha ugyan ő is úgy nem tenne, mint szeretett magzatja, Károly úrfi. 

A színházi viszonyok megírásával ugyan nagyon fukar. De hát én nem forszírozom. Maga bizonyára legjobban tudja, miért nem akar írni.

Apropos! Atyja azt mondja, hogy húsvétra meglátogatja a temesvári rokonságot.

No most az Isten áldja meg Önt és kedves családját!

Nőmmel együtt mindnyájukat üdvözölve vagyok igaz híve

Krecsányi Ignác”

Az 1914 tavaszán, 70 esztendős korában a Buda-temesvári színigazgatástól búcsúzó „legjobb vidéki színigazgató” pár hónap múltán adósságoktól gyötörten éhezik Magyarországon. Hogyan is mondotta volt Bánk bán Katona drámájában, amelyet Fiuméban vegyes ajkú közönség előtt legelőször Krecsányi játszatott el magyarul 1901. június 29-én?

„… Igaz s hív

 Szolgája volt hazánknak, mondja, negyven
 Esztendeig: de nyúgalomra ment…

[…]

 Istenem, Istenem!

 Egy tiszteletre méltó ősz kezébe, negyven
Esztendeig való szolgálatért,

Száraz kenyért nyújtasz magyar hazám? -
Tűrt a szegény...”

Darvay Nagy Adrienne

  

*(A némileg módosított fejezetek Darvay Nagy Adrienne Harcias készület – a s(z)íneken túl  munkacímű publikálatlan könyvének kéziratából származnak, amely 2014. I. félévében az NKA Szépirodalmi és Ismeretterjesztés Kollégiuma alkotói támogatásában részesült.)

 

JEGYZETEK

¹  Kassai Vidor Emlékezései, sajtó alá rendezte Kozocsa Sándor, Bp., é. n. (1940). 247.

²  Balassa Imre: Nyolc évtized vándorútján, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1976. 228.

³   JÁSZAI MARI EMLÉKIRATAI, Hasonmás kiadás, Babits Kiadó, Szekszárd, 2003. 207.

⁴  Uo. 208.

⁵  Idézi Szekernyés János: Krecsányi Ignác, a „vidéki direktor”, In: Régi és új Thália – a Hét évkönyve 1981. 244, 

⁶  Színházi Élet, 1914/25.

⁷  Janovics: A Farkas utcai színház, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet, Budapest, 1941. 225.

⁸  Uo.

⁹  Janovics: A Farkas utcai színház, 224.

¹⁰  Lásd Darvay Nagy Adrienne: Állandóban változékonyan, Mentor Könyvkiadó, 2003. 59. 

¹¹  Janovics: A Farkas utcai színház, 224.

¹²  Janovics: A Farkas utcai színház, 223‒224. pp.

¹³  A búcsúbeszéd idézeteit l. Krecsányi Ignácz: A temesvári magyar színészet története 1888‒1914, kéziratban.

¹⁴  A Berkeszi napló idézetei az alábbi forrásból származnak: KATAKLIZMA – Berkeszi István első világháborús naplója, (Temesvár, 1914. június 28 – 1918. október 27.) Válogatás. Bevezette, válogatta és jegyzetekkel ellátta: Marosvári Attila. Békéscsaba, 1989. 

¹⁵   Berend T. Iván: Kisiklott történelem, História Könyvtár, MTA Történettudományi Intézet, Budapest 2003. 242.  

¹⁶  Jászai Mari: i. m. 208.

¹⁷  Nagy Endre: Már minálunk babám, in: Erdély fia, Légrády testvérek, Budapest, 1916. 72‒75. pp

¹⁸   Molnár Ferenc: Egy haditudósító emlékei,  Pallas Stúdió, Budapest, 2000. 15‒17.pp.

¹⁹  Tábori Emil: Virrad, Szinészek lapja 1934. 8‒9. sz. Idézi Koch Lajos: i. m. 12. 

²⁰  Ifj. dr. Wlassics Gyula: A színház és a háború,  különlenyomat a Budapesti Szemle 1915. évi 463. számából. 5‒7.pp.

²¹  dr. Wlassics Gyula: i. m. 9. 

²²   Győrei Zsolt: HELTAI JENŐ drámai életműve, L’Harmattan, Budapest, 2005. 83‒84. pp.

²³  Olvassák csak el Nagy Endre Már minálunk babám – Egy ütközet története című írását. Nem fikció.

²⁴  Sárközi Mátyás: Színház az egész világ, Osiris-Századvég Kiadó, Budapest, 1995. 75.

²⁵   Magyar Bálint: A Magyar Színház története, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985. 215.

²⁶  Magyar Bálint: i. m. 215‒216. pp.

²⁷  Uo. 216.

²⁸  Lásd idézett könyv 9‒10. oldalán.

²⁹  Csapó Jenő és Báthori Elza kislánya 1915. március 15-én született meg. Gyulányi Eugénia Éva néven, mint Magyarország legidősebb színésznője töltötte be a 100. életévét 2015-ben, épp a nemzeti ünnepen.

³⁰  Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház, Korunk Baráti Társaság Komp-press Kiadó, Kolozsvár 2001. 92‒94. pp.

³¹  Molnár Ferenc: i. m. 78. és 80. oldalakon.

³²  Molnár Ferenc: i. m. 82‒83.

³³  Molnár Ferenc: i. m. 114.

³⁴  Tanúbizonysága miatt érdemes teljes terjedelemben idézni. A kéziratért ismételt köszönettel tartozom Somolik Károly unokájának, Martonossy Imolának, aki Petrozsényből küldte el – más becses dokumentumokkal együtt – nagyapja levelét a temesvári magyar hivatásos színjátszás többszörös jubileumára 2003-ban.*