Jóllehet ez sem tematikus szám, hiszen a Criticai Lapok szerkesztésének meghatározó elemei a szerzői inspirációk, problémafelvetések, a  rendíthetetlen kíváncsiság, mégis, most mintha valamely határozott szándék rendelte volna egymás mellé az írásokat. A cikkek elrendezésében természetesen működik határozott szándék, ám a születésükben adott esetben nem, s mégis, számos motívumban rímelnek egymásra, összecsengenek, évszázadnyi történelmet felölelve.

Csehov Három nővérének az elvágyódás az egyik fő motívuma, de az elvágyódás mindig minősíti azt a közeget is, ahonnan menekülne az ember. Talán a történelmi perspektívátlanság az alapgondolata Rusznyák Gábor miskolci interpretációjának, amelyben – Stuber Andrea írása szerint – minden felvonás más korszakban játszódik, visszafelé haladva az időben, egészen Anton Pavlovics koráig.

Szép Ernő Patika című műve tizennyolc évvel később született kortárs dráma, amely más miliőben ugyan, de markánsan érzékelteti az elvágyódás motívumát –  az Örkény Színház Mohácsi János rendezte előadásában pláne.    

S hogy mit jelenthet ebben a mi világunkban a történelmi és magánemberi perspektíva, ahhoz ugyancsak érdekes adalékul szolgálnak többek közt Molnár Ferenc szavai, melyekkel a Csehov- és Szép Ernő-kortárs Bródy Sándor  darabjának, A tanítónőnek 1912-es kolozsvári  előadását ajánlotta a közönség kegyeibe, miként az Darvay Nagy Adrienne színháztörténeti időutazásából kiderül. 

Olykor az elvágyódás, máskor a megmérettetés igénye vagy éppen a történelmi kényszer késztetett magyar színészeket, színházi alkotókat időlegesen vagy végleg külföldre. A Péchy Blankáról szóló monográfia kapcsán Lenkei Júlia írásában több ilyen eset is felidéztetik: Fedák Sárié (aki néhány évig Molnár Ferenc hitvese volt), Bulyovszkyné Szilágyi Lilláé és Karády Kataliné.

Ernyey Béla már az 1970-es évek elején döntött úgy, hogy Bécsben folytatja színészi pályafutását, Kálmán Eszter díszlet- és jelmeztervező, rendező pedig majd' három évtizeddel később csak tanulni ment Angliába néhány évre, azóta itthon dolgozik. Más-más módon, más összefüggésben, de a velük készült mindkét interjúban előbukkan a bizonytalanság fogalma.

Időben kettejük története közé tehető Schwajda György 1984-ben született drámájáé, A szent családé, amelyet Vincze János rendezésében a Pécsi Harmadik Színház mutatott be, Vári Évával a főszerepben. Az évek során Vincze rendezései amolyan „Magyar Drámatörténeti Ciklus”-sá álltak össze, ahogyan az 1912-es kolozsvári rendezvénysorozatot nevezték, amelyen Molnár Ferenc vezette be – miként arról  fentebb már  szó esett – Bródy Sándor drámájának előadását, az ő Ördög című darabjáét pedig Móricz Zsigmond.  

A kör szinte bezárult. Az évszázadnyi történelem ott van mindnyájunk személyes és családtörténetében – ha töredékesen, ha már részleteiben soha nem pontosíthatóan is –, miként a színikritikus Zappe Lászlóéban, akinek édesapját 17 éves kamaszként a hegedűtudása mentette meg a pusztulástól az Idegenlégióban. Ebből is látszik a zene éltető ereje.

Szűcs Katalin Ágnes