Szép Ernő: Patika Örkény Színház

 

Érzékeny, gyöngéd, poétikus. Ezek juthatnak eszünkbe, mikor Szép Ernő sikeres színjátékairól van szó. Mintha csak a – születési nevéből fordított – családneve sugallná e jelzők sorát. Nemkülönben annak a tudata, hogy lírikusként is jeles a múlt század elején feltűnt szerző. Ha pedig Mohácsi János kerül szóba, most annak okán, hogy az Örkény Színházban megrendezte a Patikát, aligha illetné bárki hasonló szavakkal. De amikor nem a patikusné és a patikus-segéd éjszakai „duettjére” vagy az utóbbi hegedűszólójára gondolunk, már közel járunk ahhoz, hogy felfedezzük az író és rendező esélyes találkozási pontját. Nevezetesen a laposladányi kaszinót, ahol a helyi „intelligencia” kártyázással, italozással, dorbézolással múlatja az időt. 

 

1 patika ea horvathjudit print 2632 

Novkov Máté és Tenki Réka (fotó: Horváth Judit)

 

A korabeli kritika méltatta, milyen pontos a díszes társaság jellemzése, a parlagi állóvízben fékevesztett tivornyázok ábrázolása. Ám kétélű volt annak konstatálása, hogy ez az első felvonásbeli szcéna a csúcsjelenete a színműnek. Mert azt is sugallta, hogy utána leül a darab, leszálló ágba jut. Ami persze, ízlés dolga. Mindenestre nem „díjazták” a tempóváltást, a stíluskülönbséget. Ki sejtette volna akkoriban, hogy lesz majd egy rendező, aki képes eloszlatni ezeket a kétségeket. Mohácsi Jánostól sosem állt távol, hogy egy adott drámaszerkezetet fellazítson, a tulajdon szándékainak megfelelően kezelje a cselekmény-szálakat, ide-oda fűzze, megtoldja, összekócolja vagy összebogozza. Most éppen ellenkezőleg cselekszik, amikor – Mohácsi István dramaturgi segédletével – feszes egységet teremt. Sűríti a játék idejét. Nem hagyja lankadni a ritmusát. Még afféle „keretes szerkezetet” is ad azzal, ahogyan a szolgálólány visszhangtalanul búcsúzik a régebbi és az újabb patikus-segédtől. Legfőképp minden felvonásban bőséges helyet ad a lármás férfi-kompániának, ami olyannyira meghatározza a színi-események atmoszféráját, hogy minden más „intermezzóként” illeszkedik közéjük.

De ahogy a közzenék sem, itt a színjáték intermezzói sem ütnek el kirívóan az egésztől. Bizonyára vannak sokat-látott színházjárók, akik nosztalgikusan hiányolják a segéd és a patikusné virrasztó találkozásának finom szentimentalizmusát. Persze, mindig is volt benne esendő báj, gyöngéd humor. Most azonban a komikum viszi a prímet, s mértékkel viszi tovább a kaszinóbeli történések groteszk hangulatát. Mi tagadás, szinte meghökkentő a fogfájós asszony éktelen jajveszékelése. A csetlés-botlása a gyertyával, amit hosszasan nem sikerül meggyújtania, még a commedia dell’ artéból ismert „lazzikat” is eszünkbe juttatja. De kétségkívül minden további – verbális és gesztikus – poénnak is megvan a helye, feladata.

 

2 patika ea horvathjudit print 1625 

Novkov Máté és Zsigmond Emőke (fotó: Horváth Judit)

 

Papírforma szerint a Patika főhőse Balogh Kálmán, a vidéki gyógyszerészhez szegődött fiatalember. A főbb személyek is az ő sorsának keresztezésében jelennek meg. A szépasszony, akire ideáljaként sóvárog. A férje, akit futó percek erejéig „megcsalnak”. Ez a patikus-segéd lelki utat is bejár, a reménydús álmodozástól a gyökeres kiábrándulásig. Nyilván szándékos, hogy Mohácsi János nem olyan színészt választott, aki első tekintetre is lehengerlő személyiséget mutatna. Alighanem olyan-valakit keresett, akiben könnyebb felfedezni a naivitást, az ifjonti labilitást. A megérkező segéd elfogódottsága, tanácstalansága, sarokba-szorított riadalma jól is áll Novkov Máténak. A hódításra elszánt szenvedélye inkább csak mulatságos, mert bármilyen illuzórikusak is vágyai, hiányzik a mélység belőlük. Túlontúl kisember-forma ahhoz, hogy művészi hajlamot is gyanítsunk benne, enélkül pedig súlytalanná válik fájdalmas nótája. Végképp szerény kaliberű ahhoz a pálforduláshoz, amelyben már igazodik a laposladányi vezérkanok előítéletekkel terhes mentalitásához. Már kevés a „bocsánat, hogy élek” attitűdje, amikor visszafordíthatatlanul megindult lelkének romlása. Nem egy kissrác füllent, amikor Kálmán az imént még imádott nőt is leszólva hetvenkedik a kalandjával. Felelőtlenségnek is kellene lappangania abban, ahogyan a szolgálólányt, Katit ágyba viszi, hiszen semmibe veszi cselédként, maholnap keresztül is néz rajta. Egyébként hiába kendőzi rokonszenvesebbé a játék a patikus-segédet, mégsem kelti fel annyira érdeklődésünket, ahogyan egy főszereplőnek kellene. Maradnak hiányérzetek. 

Maradéktalan viszont Tenki Réka játéka Etelka, a patikusné szerepében. Hiteles az alakítása, akár az elejét nézzük, amikor kevés szava van, mégis kiolvasható a kényszeredettsége, ahogyan viseli a kötelezettséget, hogy megjelenjen ura kívánalmára a táncestélynek hirdetett, rendszerint elfajuló mulatságon. De sokatmondó a végén is, amikor szava sincs, szinte moccanatlan jelenléte mégis elbeszéli, mennyire belefásult a megaláztatásba, amit időközben elszenvedett. Vagyis nemcsak a „nagyjelenetében” kiváló, amikor végigjátszhatja a skáláját annak, hogyan inog meg a skandalumtól tartó, a segéd közeledése elől kitérő, majd annak magát egyszercsak megadó nő. A „félrelépésének” durva megtorlásától megroppant feleség nem az egyetlen, aki példázza a vidéki asszonyok sivárnál is sivárabb sorsát. 

Alkalmi szeretőkhöz menekül a posta-mesterné, Cilike, mígnem elszökik a cigányprímással, akit már az állomáson ígéretesebb partnerekre cserél. Kerekes Éva játékában olyan nőt ismerni fel, aki megkísérli szürke életéből kisajtolni a legtöbb örömöt. A kikapós asszony pazar típusa, aki szüntelen csacsog, kacarászik, viháncol, szélesen gesztikulál, ropja a táncot. De féktelen temperamentuma sejteti a lelkében lappangó lázadást is. Virtuóz játék.

Előbb-utóbb a férfiakról kiderül, hogy a párjukat verik, regulázzák, úgymond: meg-megnevelgetik. De súlyosabb tettre is képesek. A még bakfis Katit csoportosan megerőszakolták, ahogy zaklatják azóta is. Esetét zászlajára tűzhette volna a „me too” kampány, ha már lett volna. Zsigmond Emőkének nincs könnyű dolga a szerepében, amely nagyon is példázatosnak, beállítottnak látszik a már említett, „a cseléd búcsújának” címkézhető két jelenetben. És hiányzanak azok a pontosabban kibontakozó pszichológiai árnyalatok, amelyek összeborulásukhoz vezetnek a segéddel. 

 

 3 Patika VenerOrsolya

Baksa Imre m. v., Vajda Milán és Znamenák István a Patika előadásában – Örkény Színház 

(fotó: Véner Orsolya)

 

A kaszinóban blattot verő, dáridózó, cigányozó, másnaposan is együtt bandázó férfinép nem annyira egyénenként, mint inkább közösségükben érdekfeszítő. Sajnos kiderül, hogy ilyen sokszereplős szcénákhoz szűkös az Örkény Színház. Úgy tűnik, lehetetlen úgy mozgatni itt a szereplőket, hogy mindenkit végig követhessünk. (Amiért jottányit sem felelős Khell Zsolt díszlete, amely a kaszinó nyűtt színhelyét könnyűszerrel váltja a patikabeli helyiségekre, s ad Remete Kriszta mind a múlt, mind a jelen asszociációit felkeltő jelmezeinek jól illeszkedő keretet.) Vagy túl hátulra kerülnek némelyek, vagy a berendezésnek, a partnereiknek takarásába szorulnak. A kártyaasztalnál kinek csupán a hátát nézhettük hosszasan, kinek még azt sem, jóformán csak a szavát hallhattuk. De az bizonyos, hogy a „tuttik” mindannyiuk kivételes összjátékának köszönhetők. Amit gyakran tüzes muzsika tetéz, Kovács Márton zenéje, talpalávalóhoz pedig a hangulatot szinte kifulladásig fokozó koreográfiája. 

 

4 patika kerekeseva 1958

Kerekes Éva a Patika előadásában – Örkény Színház (fotó: Horváth Judit)

 

Kétségkívül, a patikus hátát is alaposan szemügyre vehettük. De csakhamar kiválik a férfigárdából. Míg Mertz Tibor irritálóan „stempliző”, majd elanyátlanodva rívó és dúló postamestere, Epres Attila szárazon be-beszóló, dacosan befeszülő bérlője, Felhőfi Kiss László tébláboló, savanyú tanítója, Vajda Milán krakéler uradalmi intézője, Jéger Zsombor a falka dominánsához csatlakozó ügyvédbojtárja, Baksa Imre blazírtan szolgáló kocsmárosa, Róbert Gábor csekély nyomatékú jegyzője, Némedi Árpád rasszista közegben is élelmes cigányzenésze, nemkülönben Patkós Márton szolidan távozó segédje és Dóra Béla sóváran kíváncsiskodó laboránsa több-kevesebb lehetőségükkel élve a karakterek galériáját alkotja, addig Znamenák István szilárdan építi a patikus jellemét. Ez az ember, aki a hivatásában nem talál már örömet, szereti a feleségét. Együtt érkeznek a mulatságba, őrá emeli a poharát, vissza is kíséri, amikor az asszony haza kívánkozik. De ebben a hímsoviniszta bagázsban nem adhatja szembeszökő jelét a ragaszkodásának. Ettől válik felettébb izgalmassá, hogyan birkózik meg a helyzettel, amikor Etelkát és Kálmánt rajtakapja. Nem engedheti, hogy gyávának, gyöngének lássák, de semmiképpen sem akarja elveszíteni a feleségét. Szinte „képes beszéddel” egyensúlyoz, amelyből mindig égetően süt a fájdalma. Azok az ütlegek, amelyektől az asszony orra vére eleredt, alighanem pecsétet ütnek a házasságára. Ami marad, az csupán egy végsőkig kiürült együttélés. A patikus minden további szava kong. Súlyos dráma tanúi lettünk. 

Nem kell patikamérlegen méricskélni ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen: a kimagasló alakítások és erőteljes jelenetek sokat nyomnak a latban. Jóval többet, mint amennyi a másik serpenyőbe kerülhet.

Bogácsi  Erzsébet

 

NKA csak logo egyszines

1