Beszélgetés Kálmán Eszter színházi tervezővel, rendezővel

 

Angliában tanult látványtervezést és performance-rendezést, itthon elsősorban díszlet- és jelmeztervezőként dolgozik. 2014-ben Izsák Lilivel közösen megkapta az évad legjobb jelmezéért járó Színikritikusok-díját. Dolgozik az Örkény Színházban és a Katonában, Orlai Produkciókban, a Jurányiban. A közelmúlt bemutatói: az Alföldi rendezte A salemi boszorkányok Szombathelyen, a Chicago az Átriumban, az Ürgék és a Jeanne d’Arc a Katona Kamrájában, Az üvegbúra az Örkény Stúdióban, a Kísértetek és a Kasimir és Karoline a Centrálban, a Woyzeck a Szkénében. A tó című rendezése (volt a Trafóban, most a Jurányiban) egy különös Hattyúk tava, báb és táncos, élő és élettelen egy tükörsima felületen, játék, vágyódás és harc.

Díszlet, jelmez és látványtervező, rendező. A Port jegyzékében hetvenegy munkával szerepel.

 

(fotó: Dömölky Dániel)

 

Hogy választódott ez a pálya?

Véletlenszerű volt a választásom. Az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumba jártam, és ott kötelező egy művészeti tevékenységet választani, gyakorlatilag egy szakkört. Nem tudtam eldönteni, hogy mit válasszak. Emlékszem, hogy ültem az előtérben és már minden ajtó bezárult, kivéve egyet, ahonnan mindenki elkésett. Ez a színjátszó kör volt, az egyetlen nyitott ajtó, ezért oda mentem be.

De aztán ott is maradt. Ki marasztotta?

Lőrinc László történelemtanár volt a vezető, egy nagy tudású és fantáziájú ember, aki meséssé teszi a történelemórákat is. Többek között ő írja az AKG saját történelemtankönyveit is. Nekem ez a közeg annyira tetszett, hogy két évvel később egy barátnőmmel úgy döntöttünk, mi is alakítunk egy ilyen színjátszó kört. Ez lett a Kistrupp, és ezt olyan sikeresen tudtuk valahogy akkor vezényelni, hogy érettségi után visszahívtak minket dolgozni. Akkor még elvégeztük a Magyar Drámapedagógiai Társaság képzését is. A Színművészetire nem vettek fel, és akkor elkezdtem fotózást tanulni. Picit véletlenszerű volt ez is, mert az apukámmal volt egy megállapodásom, ha nem vesznek fel a Színművészetire,  akkor azt csinálom, amit ő szeretne, s ő valamiért ötvösnek képzelt el. Nyár közepén már csak egy OKJ-s képzésen volt pótfelvételi erre a szakra. Elmentem a felvételire, ott azt mondták, hogy mehetek, de ne ötvös szakra menjek, hanem fotóra. A nagypapám is félprofi fotós volt, így tulajdonképpen elégedett voltam az új fordulattal, és akkor jó pár évig csak fotóztam, meg visszajártam az AKG-be szakkört tartani. 

Ki volt a fotós tanár, mester, akinek a fotós világa tetszett?

Nagyon sokan voltak, de például Vancsó Zoltán... Bár nagyon kevés ideig tanított, de akkor nagyon jókat mondott. Számomra tökéletesek a képei, nem szerkesztettek, és mégis mértani pontossággal komponáltak, közben tele vannak élettel meg spontaneitással, költőiséggel, és nem utolsósorban humorral.

Akkor miért nem a fotót választotta?

A fotón belül a táncfotóra specializálódtam elég hamar, ami annyira nem volt messze a színpadtól meg a színpadi látványtól. 

Miért a tánc?

Volt egy barátnőm, gimnáziumi osztálytársam, Vadas Zsófi Tamara, aki kortárs táncos lett. Elkezdtem járni a Goli-ba Angelusz Ivánékhoz őt fotózni, meg a vizsgáikat a Trafóban. Élveztem, hogy folyton mozgó testeket kell komponálni. Hogy egy előadásnak van már egy koreográfus által készített képi világa és komponáltsága, és nekem azon belül kell elcsípnem szeleteket, pillanatokat, saját képi világot komponálva abból. Tulajdonéppen ez is egyfajta képi adaptálás. Ez technikailag is kihívást jelent, mert gyorsan mozgó testekről van szó, néha nagyon alulvilágítva. Tetszett nagyon ez a kettősség, az eleve komponáltság és mégis a spontaneitása és jelen idejűsége a színpadi létnek. Két évig csak fotósként dolgoztam, voltak kiállításaim, és dolgoztam az alkalmazott területeken, ahol például plakátot fotóztam, vagy magazinoknak szituatív portrékat készítettem az interjúkhoz. Ez az alkalmazott része kevésbé, a táncfotó viszont nagyon hiányzik. 

Hogy lett ebből látványtervezés?

A fejemben addigra már ez a két dolog, a fotó és a színház összeállt. Nem konkrétan mint látványtervezés, de az biztossá vált bennem, hogy én olyan színházat szeretnék rendezni, ami erősen épül a vizualitásra, vagy azok mentén épít narratívákat. 

Ezért választotta külföldet a tanulmányaihoz?

Azért választottam, mert itthon valahogy sehol sem fértem bele a képbe... Mindig is vágytam Angliába tanulni, és végül találtam egy egyetemet, ahol azt láttam messziről, hogy a film és a színház az első évben teljesen párhuzamosan halad, ez szimpatikus volt. Ez volt a University of Bristol drámatanszéke. Az angolszász oktatásra az jellemző, hogy mindent kell tanulni, és ezen az általános mindenen belül kell specializálódni. A BA képzésben nem voltak külön szakok. Úgy tűnt, náluk működni fog a kettősségem, és ez így is lett. 

Ez – gondolom – fizetős volt.

Akkor még lehetett tanulmányi hitelre pályázni, és én megkaptam. Három évig tanulhattam ott.

Valamennyire ismerte az itthoni színházi világot, mennyiben volt az ottani más?

Igazából annyira nem ismertem az itthonit, csak arról tudok beszélni, ami ott volt. Ott, ezen az egyetemen nem a szöveg alapú színházra helyezték a hangsúlyt. Sokkal fontosabbnak érezték azt, hogy egy téma köré hogyan épül föl egy előadás. Ezt ők úgy nevezik, hogy ’devised theatre’. Olyanokat tanultunk gyakorlatban, hogy hogyan lehet a semmiből jeleneteket létrehozni, saját dramaturgiát építeni. Mi az, hogy kortárs performance, ami ugye erőteljesen kapcsolódik a képzőművészethez... Itt jött be számomra a látvány, a vizuális művészetek és a történet, a jelen idejű színház összefonódása. Ez egy sokkal nyitottabb, bátrabb és kísérletezőbb világ. Persze amellett, hogy van Shakespeare is, és minden ami kell... 

 

 

Hiob – Graz (fotó: Lupi Spuma)

 

Mit lehetett ebből ott elsajátítani?

Praktikusan rengeteg gyakorlati tudást. Én nagyon hamar belevetettem magam a díszletekbe és a díszletkészítésbe. Már elsős koromban az ottani színházban dolgoztam mint kis színpadmester-segéd. Egyébként is kötelező volt tanulni világítást, hangosítást és minden ilyesmit. Egy olyan széles körű alaptudást kaptam gyakorlati színházcsinálásból, ami azóta is megkönnyíti a mindennapjaimat. Megtanultam, hogy milyen lámpák vannak, azokat felszerelni és fókuszálni. Megtanultam színpaddeszkát festeni. Csomót kötni. Manuális trégereket (díszlettartó) kisúlyozni. Ezeket minden szcenikai területen ilyen praktikusan el kellett sajátítani. Amit még kaptam, az egy olyan fajta gondolkodás, ami sokkal széleskörűbb látásmódot ad, a probléma felől közelítő, analitikus színházi gondolkodás. Sokszor kérdeznek erről, és próbálok nem általánosan beszélni, de sosem sikerül... És persze már távolodik is tőlem az élmény, már nehéz ennyi év után pontosan fogalmazni. Nagyképűen hangzik talán, de én úgy tudom összefoglalni, hogy egy nyugati szemléletű színházi gondolkodást kaptam. És persze amit szeretek csinálni, az ennek a kísérleti oldala. Kevésbé érdekel, hogy egy konkrét darabot hogyan kell megvalósítani. Engem az érdekel leginkább – ez az állandó példám, és ezzel sokat foglalkozom –, hogy színész nélkül a színházi elemek képesek-e önmagukban elmesélni egy történetet. Felnagyítani ezeknek az eszközöknek a szerepét, egyenrangúvá tenni a színésszel. Mostanában azzal foglalkozom, hogy csak hangokkal milyen narratívát lehet felépíteni, illetve hogy ha egy hangsorhoz bizonyos képeket társítok, akkor milyen percepcióm lesz mint nézőnek. Hogyan befolyásolja az asszociációt a kép és a hang találkozása. Engem soha nem az előadás maga érdekel mint végtermék, hanem a folyamat és annak a tanulságai. 

Itthon aztán tárt karokkal fogadták?

Nem, dehogy. Senkit nem is ismertem, kimaradt az a háló, amit az ember az egyetemen kiépít. Amikor már tudtam, hogy haza akarok majd költözni, akkor a diploma előtt szakmai gyakorlatra jöttem a Katona József Színházba Máté Gábor mellé. Ez 2009-ben volt,  a Hős és a csokoládékatona. Máté Gábor kitalált nekem egy nagyszerű feladatot. Azt mondta, hogy minden nap írjak neki egy e-mailt a jegyzeteimmel arról, hogy azt a napot mint rendező hogyan csináltam volna, vagy milyen benyomásaim vannak, mi tetszik, mi nem. Szabadon ötletelhettem. Volt olyan, hogy egy dramaturgiai problémára hívtam fel a figyelmet, amit senki más nem vett észre. Nagyon büszke voltam magamra. A következő próbákon pedig tudtam mérni azt is, hogy mi az, ami esetleg a jegyzeteimből megvalósult, jót gondoltam-e, vagy nem. Ez nagyszerű feladat volt. A koreográfiákat is jegyzeteltem, és amikor nem volt ott a koreográfus, akkor én gyakoroltam a színészekkel azt, hogy jobbra lép, balra lép. Az azért volt különösen jó, mert színészekkel dolgozhattam. 

A diploma után egyre nagyobb feladatok következtek?

Nem mondanám... Hazaköltözésem másnapján már a Katonában voltam, de az épp megújuló honlap tartalmi részét töltögettem, meg az archívumot digitalizáltam. Persze nagyon örültem, hogy legalább valamit csinálhatok ott. De ennek volt határideje, és nem láttam messzebb annál. Tovább akartam lépni. Ezért az angol mintáim szerint – ami állítólag itthon nem volt szokás egyáltalán – körbeküldtem egy levelet a színházigazgatóknak az önéletrajzommal, hogy itt vagyok és rendezőasszisztens szeretnék lenni. Két helyen kaptam munkát, az egyik a Merlin volt, ahol akkoriban sok volt az angol nyelvű előadás. Magács László hívott, hogy ezeknél legyek rendezőasszisztens és dramaturg, esetenként fordítsak és feliratozzak. A másik lehetőségem Vajdai Vili volt és a Táp Színház. Vele a Katonában ismerkedtem össze. A Tápban nagyon sokáig produkciós asszisztens volt a titulusom, de valójában ennél több dolgot csináltam. Nagyon sokat edződtem és tanultam, rengeteg emberrel megismerkedtem, rengeteg színház műszakjával, titkárságokkal, rendezőkkel és színészekkel. Bepótoltam azt a hiányzó kapcsolati hálót. Nagyon kemény munka volt. Már az egyetem alatt is brutális munkabírásom volt, most ez még valami plusz akarással is párosult. Hasznos tanulóévek voltak.

 

 

Hiob – Graz (fotó: Lupi Spuma)

 

Hogy jött ebből az önálló munka?

Két irányba indultam. Saját előadást létrehozni esélytelennek tűnt normális keretek között, így csináltam a saját lakásomban egy előadást. Szent István krt. 12. volt a címe, és a maga lakásszínházi szintjén nagyon sikeres lett. Ezt valamilyen csoda folytán eljött megnézni Barda Bea, a Trafó akkori művészeti vezetője (azóta igazgatója), és tetszett neki. Azt mondta, olyan színházi gondolkodást tapasztalt, ami őket érdekli, és felkért arra, hogy csináljak valamit a Trafóban. Így készült – addigra már Tápszínházas hátszéllel – a Hamupipőke, az első kísérleti előadásom, színészek nélkül. A másik irány, a díszlettervezés is a Táp Színháznál kezdődött. Mint produkciós ember, egyre többet szóltam bele az előadások szcenikai és vizuális kérdéseibe, aztán már tervezőjük is lettem többed magammal, például Juhász Andrissal közösen, aki a videókat és animációkat készítette. Valahogy a Tápból nőttem ki. Azt nem tudnám letagadni. Amióta tervezőnek nevezem magam, az egyrészt a Táp Színháztól való felmondásom, illetve ezzel egy időben a Katonában a Gondnokság kezdete (ez egy havonta jelentkező sorozat volt, amely az aktuális hírekre reflektált Dömötör András és Kovács Dániel rendezésében), ez életem egyik meghatározó szakmai élménye. Két éven át havonta egy epizód, mindig más helyszínek, díszletek, jelmezek, összesen három nap alatt. Nagyon nehéz volt, de minden idegszálam elpattanását megérte. Idenőttem a Katonába az alatt a két év alatt.

Vajdai Vilmossal hogy lehetett színpadképet egyeztetni? Ő egy nagyon markáns színházat visz.

Nagyon jól ismertem őt, az ízlését és ahogy működik. A közvetlen munkatársa voltam, természetes módon zajlott a közös gondolkodás. De később, külsős tervezőként, amikor már nem napi kapcsolatban voltunk, előfordult, hogy azt éreztem, ez nem fog már menni, és abból a produkcióból ki is szálltam. A tervezés munkájában számomra az a legizgalmasabb, hogy adaptálnom kell magam egy másik ember, a rendező gondolkodásához és koncepciójához. Nekem az adott műfajba és rendezői világba kell belehelyezkednem. Szerencsés esetben én is látszom az előadásban, az én értelmezésem, az én gondolatom. Még szerencsésebben pedig ezek egyeznek és koherens módon kapcsolódnak egymáshoz. 

Hogyan sikerült átlépnie ebbe a világba, hiszen ön egy olyan alkotó ember, aki önállóan is készít produkciókat, önálló elképzelései vannak a színházról, s rendez is.

Minden tervezőnek van egy saját vizuális világa és ízlése. Teljesen kaméleon senki nem tud lenni. Amikor saját előadáson dolgozom, engem abban is a kíváncsiság vezérel, és nem önmagában a vizualitás az elsődleges szempontom. Egyébként pedig hiszek abban, hogy a színházról való alapvető gondolkodásom hozzátesz a vizuális gondolkodásomhoz, és ezek hatnak egymásra. Tehát, ha jól értem a kérdést – szerintem csak jobb tervező leszek attól, hogy néha rendezek is. 

Átlépett a segéd státuszból az alkotói, a színházcsinálói státuszba. Hogyan jutott el odáig, hogy Alföldi Róbert, akinek nagyon erős vizuális látomásai vannak, partneréül válassza?

Hosszú volt az út, mégis visszagondolva nagyon gyorsan történt minden. A Gondnokság ideje alatt (2011/2012-es évad) elkezdtem már külön is dolgozni Dömötör Andrissal, főleg a Katona Kamrájában. Elkezdett sűrűbben csörögni a telefon. Máté Gábor engem hívott az Illaberekre, szerintem ez is sokat segített. Sokáig csak a Katonában meg a független szférában dolgoztam, s egyszer csak elkezdtek többfelé hívni. Az hamar kiderült, hogy a sajátos színházi látásmódom nagyon jó volt arra, ha kevés pénzből kellett valami látványosat létrehozni. Mindig tudtam egy olyan motívumot, vagy egy olyan formát találni, amitől mégis csak volt valami a színpadon, ami nem szegényszínháznak tűnt. Akkoriban még olyan gyűjtött képeket, felvételeket, előadásokat tudtam mutatni, amiket nem ismertek itthon, és ezt élvezték a rendezők. Ez mára kezd elkopni, de tudatosan visszajárok frissíteni magam Londonba, amikor csak lehet. 

Az Illaberek díszletét és jelmezeit is tervezte, s aztán sorra jöttek más nagy színházak felkérései is.

Az Illaberek volt az első nagyszínpados munkám a Katonában (ahol azóta sem voltam nagyszínpadon egyébként), és nagyon felnőttnek éreztem magam tőle. Azt gondoltam, hogy ez egy nagy lépés, és most elértem valami kitűzött célt. A másik ilyen nagy lépés a Stuart Mária volt az Örkényben, amit Izsák Lilivel ketten csináltunk. Az is fontos munka volt.

Erre már a szakma is felfigyelt. Megkapta a jelmezekre a színikritikusok díját 2014-ben. 

Nagyon fontos volt nekem az egész, a közös munka Izsák Lilivel és Gáspár Ildikóval. Lilivel mindig is hasonló volt az ízlésünk, ami ott kiteljesedhetett. Nagyon szerettem, amit ott csináltunk. De valójában azt csak egy fél lépésnek számítom, mert mindig bennem van az az érzés, hogy ezt nem egyedül csináltam... Én akkor dolgoztam először az Örkényben, a Lili meg már ezerszer, és én folyton úgy éreztem, hogy kívülálló maradok.

Utána jött Az ügynök halála…

Igen, de annak valamiért nem volt nagy visszhangja. Pedig én kifejezetten szerettem, és fontos állomásomnak tartom. A következő fontos lépcsőfok talán már az Alföldivel való megismerkedés. Szombathelyen csináltuk a Volponét és aztán Ibsen Kísértetekjét a Centrál Színházban, majd A salemi boszorkányok, Chicago, Kasimir és Karoline, és most elkezdtük A Gondnokot... Ő minden szempontból meghatározó találkozásom. De ha már így végigmentünk a fontos lépcsőfokokon a szakmai életemben: vannak, akikkel nem a találkozásunk pillanata a meghatározó, hanem pont a sok éven átívelő közös munka, az alkotóközösség. Ilyen számomra a már említett Dömötör András és az elmúlt pár évben Hegymegi Máté. És hát ebből a szempontból is meghatározó és kiemelkedő alkotótársam Pelsőczy Réka, akivel tulajdonképpen az Illaberekben való találkozásunk óta dolgozom együtt minden munkájában, a múltkor számoltuk össze, és tíz fölötti szám volt 4 év leforgása alatt... 

Vannak színészrendezők és vannak koreográfus-rendezők, mint például Widder Kristóf, aki Az üvegburát rendezte…

Nagyszerű találkozás volt Kristóffal. Már régóta terveztük a közös munkát, vártunk egymásra. Az ő pontossága, alapossága és nyugalma lenyűgöz engem. Ahogy az is, mennyire máshogy kellett figyelnem a térre mellette. Analitikus személyiség, és mégis végtelenül praktikus egyszerre. Nagyon korán elkezdtünk dolgozni Az üvegburán. Próbakezdésre kész kellett lennie, hogy már abban próbáljanak, hiszen a díszlet ebben az esetben annyira meghatároz mindent, hogy lehetetlen volt jelzéssel dolgozni. Még a szövegkönyv sem volt meg, csak az eredeti regény alapján tudtunk gondolkodni. Tulajdonképpen hiába erőlködöm, nem emlékszem az alkotói folyamat nagyon konkrét lépéseire, csak hogy minden annyira működött köztünk, természetes módon alakult a közös gondolkodás. Én sokáig azt éreztem, hogy ez a főszereplő lány fullad, és egy medence alján kell lennie végig. De aztán Kristóf gondolkodása egy még absztraktabb és mozgásban több lehetőséget adó tér felé vitt. Ahol nincs biztonság, ahol folyamatosan kapaszkodni kell, ahol a talaj is kibillen a lába alól... Az első rész óriás tüll ruhája is a látszatszépség és csillogás mellett fő feladataként akadályozó tényező, nehéz benne mozogni, és nem látni benne a lépcsőfokokat. Nagyon szerettem ezt a munkát, a kedvenceim között van. 

 

 

A salemi boszorkányok – Weöres Sándor  Színház, Szombathely

 

Ezek szerint több kedvenc is van…

Dömötör Andrással több is van. Ezekből kiemelkedett számomra a Kamrában az M/S, de tavaly Grazban dolgoztunk együtt egy Joseph Roth-regényéből készült Hiob-adaptáción. Ez mérföldkő volt nekem, mert az első nagy munkám külföldön, hatalmas méretben, széleskörű szcenikai lehetőségekkel. Nagyon stresszes volt, de a végeredményre nagyon büszke vagyok. Meghatározó élmény volt, fontos szakmai és emberi találkozásokkal. Fontosnak tartom a Hullaégetőt, amit Pelsőczy Réka rendezett, mert ott a sokféle díszletöltet után bátornak éreztem, hogy teljesen üres fekete teret választottunk ehhez az előadáshoz. Megéreztem az üres tér erejét, aminek eddig inkább csak az esztétikáját tapasztaltam. Szintén tavalyi munkám A salemi boszorkányok Szombathelyen Alföldivel, amit nagyon szeretek. Örülök, hogy végül úgy döntöttünk, nagyon konkrét tér kell hozzá, és nem kezdtük el kenni és absztrahálni. Sok esetben szeretnék konkrét tereket használni, de valahogy a rendezők – Robi is – inkább visznek az absztrakció felé, sokkal színházibbnak érzik talán. Pedig a konkrét térnek ereje van, nem hagyja a nézőt békén. A salemi minden szempontból fontos közös munkánk, a kapcsolatunkban is mérföldkő. Ritkán érzek olyat már a próbafolyamat alatt, hogy ez fontos előadás lesz. Valahogy minden összeállt. 

Én különlegesnek érzem azt is, amikor egyetlen egy erőteljes színpadi jelenséget úgy kell kiszolgálni, hogy különböző arcai legyenek. Ez nem más feladat, mint amikor sokan és több helyszínen mozognak? 

Igen, más. De nem is kezeltük úgy, mint egy színdarabot. A műfaj is más, mást igényel. És hát ebben az esetben nem szerepre kell öltöztetni valakit, hanem saját magának legjobb és legőszintébb formáját kell mutatni. Én ezeket a szakmai kikacsintásokat nagyon szeretem. Egy időben sok olyan munkám volt, mint például a Cafe Budapest felvezető kampánya, ahol minden nap más köztéri tartalmat kellett kitalálni. Volt benne minden, a kórusoktól a klasszikus vonósnégyesen át a break-táncig. Ezt több éven át csináltuk. Máskor a Rájátszás-koncerthez ki kellett dolgozni a dramaturgiát, a sorrendet, a látványt. Vagy akár a Quimby nagy koncerthez a Szigeten. De sok éven át vettem részt az Irodalom Éjszakája programban is, ahol városszerte kortárs irodalmi felolvasások voltak szcenírozva. Több olyan kitérőm, kikacsintásom volt, amik hasonlóak ehhez. Nem színházi előadások, de mégis valami belső dramaturgiával bíró események. Ezeket is nagyon élveztem. 

Tanulmányokat folytatott a fotózásról, Angliában a színház sok műfajáról. De a jelmeztervezéshez, különösen cirkuszi jelmezekhez mindenféle anyag- és varrásismeret kell, hogy olyant kérjen a kivitelezőktől, amit meg is lehet valósítani. Az Egyenes Labirintus az irodalom és a cirkuszművészet különleges kompozíciója. Artisták, versek, zene. Cirkuszban nemcsak a szépség számít, hanem az is, hogy olyan legyen az anyag, ami tartós, amiben mozoghat az artista, ami segíti őt, amibe nem akad bele a füle. 

Alapvetően a színésznek is olyan ruha kell, amibe nem akad bele a füle, és tud benne mozogni. A cirkuszban az derült ki számomra nagyon hamar, hogy valójában semmiben nem tudnak dolgozni, mert semmi nem állhat ki, semmi nem libbenhet fel, minden legyen elasztikus, sokaknak védőruházat kell a jelmezük alá. A jelmeztervek legnagyobb része a velük való kommunikációval alakult. Nagyon helyes fiatal emberek voltak, s már a legelején egy táblázatot töltettem ki velük, hogy kinek milyen igénye van, mi van a tiltó listán. Neki a hajában nem lehet semmi, mert ő átdugja a fejét valamin, neki a bokáját kell csupaszon hagyni, mert ott fogja meg a levegőben a partnere. Ezeket mind összegyűjtöttem, és ezek alapján terveztem a ruhákat. Szorgosan jöttek ruhapróbára, és ott a varrodában mindent kipróbáltattunk velük a varrónőkkel. Magam is meglepődtem, de nem volt semmi probléma.

A cirkuszi kosztümöknek megvannak a konvenciói. Hogyan tudta ebbe a saját egyéniségét belevinni?

A klasszikus konvenciókkal nem foglalkoztam, a műfaj praktikus adottságaival igen. Nagyon vártam azt a munkát, igazi kihívás volt, ismeretlen terep mindannyiunk számára. Fekete Anna fehér cirkuszi sátra a maga letisztultságával csodás összhangban volt a jelmezek minimalizmusával. 

A legtöbb rendezőnek van látványelképzelése.

Rendező mindig van, akihez alkalmazkodni kell. Ha én csak díszlet vagy jelmeztervezője vagyok a produkciónak, akkor ráadásul nem csak a rendező, de a másik terület tervezőjének elképzeléséhez is igazodnom kell. Amikor együtt csinálok díszletet és jelmezt, akkor nem csak látható egység születik, hanem valahogy a munkafolyamat is más számomra, nagyon együtt tudok élni olyankor az előadással, teljesen más hozzáállást igényel. Valahogy a felelősség foka más. Ahhoz egy csomó körülményre szükség van, hogy egy másik tervezővel teljes összhangban legyünk.

Hegymegi Máté rendezéseinél Fekete Annával például csodálatos egységben dolgozunk. 

Ibsen klasszikus. Alföldivel a Kísértetek látványvilága hogy alakult?

Közösen gondolkodtunk. Éreztem, hogy nagyon bízik bennem. Abban megállapodtunk, hogy ő egy absztrakt teret szeretne, ami egyszerű, de egyszerűségében mégis nagyon erős sorvezető.

A tér működik. Konkrét helyszínek formálódnak. Van asztalfunkció, van falfunkció és még sok más; érzékelhető, hogy melyik a külső és melyik a belső tér, s ezek hogyan váltakoznak. 

Miután elolvastam, nekem egy marokkójáték volt az első gondolatom a kihúzható pálcikákkal, amiket ha megmozdítunk, mégsem dől össze az egész rendszer. Illetve úgy kell hozzányúlni egy-egy darabjához, hogy ne dőljön össze az egész. Ezen indultunk el. Emlékszem, épp Grazban dolgoztam, és ott próbáltam éjszakánként összeszerkeszteni valamit. Annyira bonyolult volt, hogy nem bírtam kezelni az elemeket és a függesztéseket. Nagyon megrémültem, de ennek a gondolatnak a mentén kezdtem négy variációt kidolgozni vázlatszerűen, ami valamivel egyszerűbb volt. Átküldtem a négy vázlatot, Robi pedig mindben talált használható ötletet, ezeket gyúrtuk aztán össze a végleges díszlettervvé. Ő a képzőművészetben annyira jártas és olyan referenciaanyaggal rendelkezik, hogy nagyon pontos instrukciókat tud adni, mi is ez a világ, kit kell néznem, mit kell megtalálnom térileg. Nagyon sokat tanulok tőle. Ezért is gondolom, hogy a barátságon kívül a vele való közös munka egy nagy ajándék. 

Annyi másfélét is csinált. Ott a Holt lelkek a Sufniban.

A Sufni egy csodálatos kis tér. Nekem a szívemhez nőtt, hiszen az egész Sufni-lét a Gondoksággal kezdődött. Csodálatos dolog, hogy a Katona lehetőséget ad saját színészeinek is arra, hogy kipróbálják magukat. Dankó Istvánnak ez egy régi vágya volt, hogy a Holt lelkeket megrendezze, ez az első rendezése. Nagyon kreatív agya van, és rengeteg tapasztalata színészként, örömteli volt vele dolgozni. Egyébként is nagyon élvezem, amikor a színészek rendezni kezdenek. Nagyon nagy a bizalmuk felém, érzem a tiszteletet és a szeretetet. Nagyon jólesik, hogy rám gondolnak. Kocsis Gergő a másik jó példa erre, vele már többször dolgoztam, és mindig nagy öröm. 

Sokféle rendező, sokféle terv. Mindig az valósul meg, amit papíron elképzelt?

Nagy munkáknál, nagy költségvetésnél, nagy díszletnél, varratott ruháknál mindenképpen, hiszen van egy viszonylag hosszú gyártási folyamat. Persze ilyenkor is alakulhat közben, de ez mostanában nem jellemző, vagy azokra a rendezőkre nem, akikkel mostanában dolgozom. Egyébként is a jelmezre jellemzőbb, hogy alakul a tervekhez képest. Én szeretek figyelni a színészre, magam alakítom át, ha úgy látom a próbákon, hogy másfelé megy a karakter az eredeti kitalációmhoz képest. De szerintem jól kommunikálok a színészekkel, nem szokott problémám lenni. Figyelek rájuk, és ezt meghálálják.

 Persze vannak különleges esetek, mint például az AlkalMáté Trupp, amikor a kéthetes próbafolyamat közben találódik ki a látvány. Ott folyamatosan jelen vagyok, és napról napra formálódunk együtt. Nagyon izgalmas munka minden nyáron, próbálok előkészülni; ha jól ismerem az adott év főszereplőjét, könnyebb dolgom van. 

És persze létezik olyan helyzet is, amikor a próbafolyamat alatt a jelenetekről derülnek ki váratlan dolgok. Amikor a húzások miatt kiesik egy jelenet vagy kiesik egy karakter, befolyásolhat teljes díszletelemet, szcenikai megoldásokat. Kiesik egy bútor, kiesik egy ruhám, mégsem lesz szünet, vagy épp hogy szünet kell bele, emiatt borulhat egy csomó minden. Ezek sokszor nagyon tudnak fájni. De színházi ember vagyok, alapvetően számomra is az a fontos, hogy az előadás jobb legyen. Ha az előadás a változtatásoktól jobb lett, akkor nem érdekes az én áldozatom. Az én munkám is akkor működik jól, ha az egész működik. Függünk egymástól.

És mi a helyzet a rendezéseinél?

Az előadás formájával és képi világával tisztában vagyok, mire kezdünk. Addigra számtalan verziót lejátszok és elvetek a fejemben. És persze segítségem is van, Szabó-Székely Ármin dramaturg, Juhász András és Juhász Dóra a látvány oldalról (videó és jelmez), Friedenthal Zoltán és Kákonyi Árpi pedig zenei vezetőként vesznek részt az előkészítésben, folyamatosan véleményeznek és ötletelnek, segítenek megtalálni az ösvényeket. Ezért is nagyon fontosnak tartom, hogy állandó alkotótársaim vannak – tervezőként is érzem, milyen más minőségű egy munkafolyamat, ha már összecsiszolódtunk egy rendezővel. A tó esetében, akárcsak az N, mint Nosferatunál a formát, vagy ha úgy tetszik, egy jelenet-sorrendet már kitaláltam, mire elkezdtünk próbálni. Ezek vagy konkrét jelenetek, vagy csak képek, de olyan is van, hogy csak ötletfoszlányok – tehát egy szerkezet már készen van. A próbák során ezeket töltjük meg, próbáljuk ki, hangoljuk át... Izgalmas volt, hogy Dányi Vica és Bercsényi Péter még sosem találkoztak, ezért egy hetet külön-külön próbáltam velük, és csak amikor már mindkettőjüknek működött valami érzet az előadásról és a saját feladatukról, akkor engedtem őket össze. Valahogy valósabb volt így a táncos és a bábos találkozása, amiről nekem ez az egész előadás szólt. Nagyon érdekes próbafolyamat volt, sokat megtudtunk egymás ritmusáról, hogy a táncban mennyire más beosztásban kell létezni, próbálni, enni, inni... Nagyon fontos előadás nekem A tó, nem csak azért, mert az összes eddigi közül ez a legsikeresebb, hanem mert valami harmónia jött létre, ami ezekből a kísérletekből nem gyakran születik meg. Úgy éreztem, hogy talán tényleg rátaláltunk valamire. Nagyon fog hiányozni, a végéhez közeledünk, márciusban lesz az utolsó a Jurányiban.

A Hegymegi Máté rendezte Jeanne d’Arc jelmezei egészen különösek, beszédesek, a formával, a színnel leírják a karaktereket, az egyéniségüket. 

Most még nagyon friss az élmény, nem látok még rá kívülről, de idővel szerintem ezt is a kedvencek közé fogom sorolni. Nagyon vártam ezt a munkát. Kevés olyan feladat vagy lehetőség van, ahol ekkora jelmezeket tervezhetek, ilyen bátran, szinte pofátlanul. Szerettem volna, ha a ruháknak van iróniája, humora. Nagyon sok terv született, az előadásban szereplő jelmezeken felül még 47 tervet rajzoltam meg. Alig bírtam abbahagyni, annyira élveztem. 

Megtalálta a helyét az univerzumban? 

Minden nap máshogy érzem magam ezügyben. Még mindig van bennem valami izgágaság, folytonos elégedetlenség, néha vágyódom vissza Angliába is... Tanulnék is még szívesen, de közben már taníthatnék is vagyok. Sokszor úrrá lesz rajtam a kiábrándultság, néha felhúzom magam, máskor beletörődöm állapotokba. Ez vonatkozik a szűk szakmai körökre és a tágan vett közéletre egyaránt. Lehet, hogy a helyem megtaláltam, csak még nem rendeztem be úgy, ahogy leginkább szeretném. De itthon vagyok, megérkeztem. 

Sokféle rendező sokféle színházában beteljesednek az ambíciók? 

Még mindig nem dolgozom a vizuális fantáziámhoz és ízlésemhez elég nagyban és elég szabadon. Tér, pénz, idő, ilyenek hiányoznak... De úgy érzem, az alkotótársak már gyűlnek hozzá. Jó lenne többet nagyszínpadon lenni, külföldre járni, és nemcsak dolgozni, nézni is. Több impulzust gyűjteni. 

Születik még olyan produkció mint A tó?

Remélem, mert szó van róla, már elég konkrétan egy ideje. Mostanában nagyon nehéz rákényszerítenem magam a gondolkodásra ennyi munka mellett. De nem panaszkodom, tudom, hogy most szerencsés állapot van, nem tudhatom, meddig tart még ez az időszak. Meg kell dolgozni érte minden nap, sosem érzem magam biztonságban. 

Az interjút készítette: 

Józsa Ágnes