Beszélgetés Szávai Viktóriával

 

Eléggé meglepett, hogy tizennyolc év után eljöttél a Radnóti Színházból, és szabadúszó lettél. Kívülről figyelve pályád alakulását úgy tűnt számomra, hogy a helyeden vagy. Másfelől nézve ennyi idő ugyanabban a közösségben nem kevés, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a Radnótiban mindig nagy volt a fluktuáció, többször is átalakult a társulat. Miért cserélted mégis a biztosat a bizonytalanra, és miért éppen akkor jött el ennek az ideje?

(fotó: Falus Kriszta)

Több olyan köröm is volt az ott töltött tizennyolc év alatt, amikor úgy éreztem, jó lenne mozdulni. Ugyanis ha az ember röghöz kötött, előbb-utóbb elkényelmesedik, óhatatlanul ismételni kezdi önmagát, és ahhoz erős impulzusok kellenek, hogy kibillenjen a komfortzónájából. Ha nem is minden évadban, de időről-időre fölkavarodott az állóvíz: elérkezett egy izgalmas próbafolyamat, találkozás egy rendezővel, ami felébresztette bennem a kíváncsiságot és a kellő motivációt, és újra érezni kezdtem, hogy van még dolgom abban a színházban. Végül pont egy ilyen fölfelé ívelő fázisban jöttem el a Radnótiból. Az életem különböző történései is olyan konstellációba kerültek, ami ideális helyzetet teremtett a továbblépésre. Nem úgy élem ezt meg, hogy a biztosat bizonytalanra cseréltem, hanem úgy, végre voltam olyan bátor, hogy el mertem indulni egy másik úton.

Most az utolsó döntést hirtelen hoztad meg, vagy sokáig érlelődött?

A döntés gyorsan zajlott, de az elszakadás tizennyolc év után nem volt egyszerű. Bár korábban többször menni akartam, mégis olyan erősen elköteleződtem a Radnóti Színház és Bálint András mellett, hogy talán tudat alatt is úgy éreztem, amíg ő ott az igazgató, kitartok mellette. Amikor Andris visszavonult a színházvezetéstől, és a helyére Kováts Adél került, olyan helyzet alakult ki, mely az én döntésemet is megkönnyítette.

Látva azt, hogy merre halad azóta a színház, kik rendeznek ott, és milyen darabok születnek, nem bántad meg, hogy így határoztál?

Szerintem a Radnótira régen ráfért ez a fajta vérfrissítés. Figyelemre méltó, hogy a színház progresszív irányba mozdult el, aktuális közéleti kérdésekről is mer beszélni, bátor előadások születnek, olyan rendezők fordulnak meg ott, akikkel mindenki ujjongva dolgozna. Mégsem bántam meg, hogy eljöttem. Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint amikor egy házasság véget ér. Látom én, hogy a férjem csodálatos ember és milyen értékei vannak, de már képtelenek vagyunk együtt élni. Ugyanezt éreztem a színházzal kapcsolatban is.

Más lehetőség híján maradt a szabadúszás, vagy kifejezetten ki akartad próbálni az új helyzetet, és nem akartál másik társulathoz csatlakozni?

Egyáltalán nem akartam. Olyan erős szabadságvágyat éreztem, hogy ez nem volt kérdés. Persze nem látom előre a jövőt, elképzelhető, hogy néhány év múlva egy hasonló beszélgetésen azt mondom, szívesen csatlakoznék már egy társulathoz. De most egész másban vagyok. Élvezem, hogy a saját játékszabályaim szerint működhetek, döntést hozhatok egy-egy megkeresés kapcsán, mondhatok igent vagy nemet. Mivel teljesen kiszámíthatatlan, mi fog történni velem, komoly kíváncsiság van bennem.

A szabadúszó életforma egyszerre ad szabadságot, ugyanakkor bizonytalanságot és kiszolgáltatottságot is jelent. Mi alapján döntöd el, hogy mire vállalkozol és mit hárítasz el magadtól? Hogyan lehet elkerülni, hogy ne kelljen megkötni bizonyos kompromisszumokat?

Bizonyára megvan annak az esélye, hogy az ember éppen a kiszámíthatatlanság miatt mindent elvállal, ami szembe jön, de jelenleg pont azt élem meg, hogy nem kell olyan helyzetekbe belemennem, amikbe nem akarok. Talán meglepő lesz, amit mondok, de a szabadúszás összehasonlíthatatlanul nagyobb biztonságot nyújt számomra egzisztenciálisan, mint amikor egy kőszínházi társulat tagja voltam, és minden hónapban megkaptam a fizetésemet. Ebben azért van valami abszurd.

Mezőtúron nőttél fel, majd a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban tanultál. Már azzal a szándékkal választottad a drámatagozatot, hogy elindulj a színészet felé, vagy akkor még más célok vezettek?

Leginkább a kreativitásom vitt oda, amit egyértelműen apukámtól örököltem. Egyáltalán nem akartam színész lenni, de általános iskolában darabot írtam, rendeztem, és imádtam, ha minden rólam szól. A szentesi műhely nagyon vonzott, de akkor inkább csak sodródtam az árral. Viszont pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor valami átfordult bennem. A televízió Stúdió ‚92 című műsorához forgattak az iskolában, éppen a mi drámaóránkon. Az Antonius és Kleopátra egyik jelenetét csináltuk, és eközben éreztem azt, hogy konkrétan másik ember lettem. Annyira erős volt ez az élmény, hogy onnantól valamiféle, akkor még nem tudatos belső hajtóerő vitt a színészet felé. 

De a középiskolát mégsem Szentesen fejezted be. 

Nem, mert erősen feszegettem a határaimat, elég rossz kislány voltam. Okos döntés volt a részemről, hogy átiratkoztam egy másik gimibe, mert ha Szentesen maradok, lehet, hogy totál elvesztem volna. Szolnokon egy alternatív gimnáziumba jártam, ahol ketten voltunk egy osztályban, kiváló tanárok tanítottak bennünket, olyan volt, mintha magántanulók lettünk volna. Valóságos mentőövet jelentett nekem az az iskola.

Kamarás Iván és Szávai Viktória – Rómeó és Júlia, Budapesti Kamaraszínház (fotó: theater.hu – Ilovszky Béla)

 

Akkor már egyértelmű volt, hogy jelentkezni fogsz a Színművészetire?

Igen, akkor már elhatároztam, hogy mindenképpen megpróbálom a felvételit. A B tervem a művészettudomány szak volt a pécsi egyetemen. Egy ideig párhuzamosan haladt a két sín, majd miután a második rostán is túljutottam, azt mondta a filozófia tanárom, hogy hagyjuk abba a felkészülést, mert engem fel fognak venni a Színművészetire, koncentráljak arra. De – mondtam – a harmadik rosta még hátravan, azon vagy száz ember ki fog hullani. Ő akkor is biztos volt benne, hogy felvesznek.

Végül a felvételi simán ment?

Mondjuk. Akkor már én is egyre erősebben éreztem, hogy elkerülhetetlen ez az út. Igaz, a harmadik fordulót megelőző „együttélésről” el akartam menni, mert úgy éreztem, nevetséges, ami ott zajlik. Szerencsére volt valaki, aki az orromra koppintott, és rám parancsolt, hogy végig kell csinálnom. 

Hogyan élted meg a főiskolás időszakot?

Meglehetősen rosszul. Benedek Miklós osztályába kerültem, és jelentős különbség volt köztünk abban, ahogyan a színházról gondolkodtunk. Sok konfliktusunk volt emiatt, gyakran egymásnak feszültünk. Utólag mégis hálás vagyok Miklósnak, mert békén hagyott. Gyakori jelenség, hogy az osztályfőnökök szétszedik a növendékeiket, hogy mindent kibírjanak a pályán. Talán ő más alkat volt, vagy felismerte, hogy nem hagytam volna magam.

Az említett konfliktusokat akkor vagy később meg tudtátok beszélni?

Csak később, amikor Szolnokon együtt dolgoztunk: ő rendezte Molnár Ferenc Hattyú című darabját, én játszottam benne Alexandrát. Szinte varázsütésre minden a helyére került, elsimult a köztünk lévő feszültség. Valamivel én is bölcsebb lettem, másképp tekintettem arra a négy évre, jobban megértettem Miklós szempontjait is.

 

Szávai Viktória és Menszátor Héresz Attila – Hamlet, Budapesti Kamaraszínház

(fotó: theater.hu – Ilovszky Béla)

 

Nem akárhogy indult a pályád, hiszen még főiskolásként komoly szerepeket játszottál a Budapesti Kamaraszínházban. Gyakorlatra kerültél oda? 

Nem volt ez így kimondva. Harmadévben, amikor felmerült a kérdés, ki hová megy gyakorlatra, négyen az osztályból öntudatosan azt mondtuk, nincs szükségünk arra, hogy cselédlányt vagy alabárdost játsszunk valahol, helyette olyan stúdiumot szerettünk volna, amiből valóban tanulhatunk. Megkerestük Ruszt Józsefet, hogy tartson nekünk egy Shakespeare-kurzust. Éppen egy hangszál műtéten estem át, fél éven keresztül nem beszélhettem, ezért egy kis sárga füzet segítségével kommunikáltam az emberekkel. Első találkozásom Ruszt Józseffel úgy zajlott, hogy leírtam valamit, majd az orra alá toltam a füzetet.

Hogyan fogadott benneteket?

Rendkívül nyitott volt, és pozitívan fogadta a megkeresésünket. Azt mondta, hogy a Színművészetire nem teszi be a lábát, menjünk mi a Budapesti Kamaraszínházba, ahol akkor művészeti vezető volt. Beszélgetni kezdtünk az elképzeléseinkről, és végül közösen a Hamletet választottuk. Az igazgató, Szűcs Miklós is támogatta az ötletet, felajánlotta, hogy a színház művészei közül bárkit meghívhatunk a produkcióba. Termékeny másfél hónapot dolgoztunk együtt, leírhatatlan, mennyi mindent tanultam ezalatt Ruszttól. Utána Valló Péterrel megcsináltuk az Isten Ágnesét, majd jött Kiss Csaba Animus és Anima című darabja Tordy Géza rendezésében. Nagy fájdalmam, hogy a Rómeó és Júliával, amelyet szintén Ruszt rendezett, csak az előbemutatóig jutottunk, és nem folytatódott a munka, mert megromlott Ruszt és a színházvezetés viszonya. Így az a szerep bennem ragadt, és nem is voltam benne különösebben jó.

Hogyan lehet megfogalmazni, miként hatott rád Ruszt, mit lehetett tőle megtanulni? 

Fantasztikus pedagógus volt. Kifinomult érzékkel nyúlt a színészhez mint „alapanyaghoz”, mindenkinél megtalálta a hozzá leginkább illő eszközt, amitől meg tudott nyílni az adott színpadi pillanatban. Bejárkáltam más rendezéseinek a próbáira is; sosem felejtem el, amikor Gálffí László Jágó egyik monológját mondta, és Ruszt egyszer csak azt kiáltotta: „Váltsál lábat!” Csupán annyi történt, hogy a színész a testsúlyát áthelyezte egyik lábáról a másikra, de a közlés ezáltal egy szinttel feljebb került. Egy másik mozzanat, ami megmaradt: színész és színésznő állt szemben egymással, pohárral a kezükben. Ruszt mindössze annyit mondott a színésznőnek, hogy „te csak nézd mereven a poharat”. Semmiségnek tűnik, mégis amikor újrakezdték a jelenetet, egész másról kezdett szólni, titka lett a női figurának, és nem lehetett másra figyelni.

Neked is volt hasonló élményed? Eszedbe jut olyan instrukció, ami a helyére tett valamit benned?

Sok ilyen volt. Például amikor Ophelia őrülési jelenetét óriási vehemenciával kezdtem próbálni, Ruszt hamar leállított, és azt mondta, hagyjuk már ezt az átélést. Volt egy paróka, amit Hamlet viselt az Egérfogó-jelenetben, Ruszt azt kérte, hogy hozzam be magammal, és ne foglalkozzak semmi mással, csak görcsösen szorítsam magamhoz. Ez sokkal plasztikusabban megmutatta az őrületen át Ophelia Hamlet iránti szenvedélyét, mintha én „karikára” játszom magam.

Ezek a nagy feladatok kezdettől fogva felszabadítottak? Sosem érezted, hogy teherként nehezednek rád?

Talán furcsán hangzik, de evidenciaként éltem meg, hogy ezeket eljátszhatom. Föl sem fogtam, hogy ez mit jelent valójában, hogy mekkora lehetőséget kaptam pályakezdőként. Az Isten Ágnese címszerepe valóban nagy csomag volt, nekem kellett a vállamon vinnem az előadást. Mégsem éreztem tehernek, inkább a kihívást láttam benne. Ennek a szerepnek köszönhetem, hogy diploma után Valló Péter által szerződtem a Radnóti Színházhoz, ahol viszont megszakadt az addigi folyamat, véget ért a szárnyalás.

Ezt már rögtön az elején így élted meg? 

Igen, de valahogy természetesnek gondoltam, hiszen bekerültem egy kőszínházba, ahol már van egy kialakult hierarchia, és nekem sok idő kellett ahhoz, hogy ebbe a rendszerbe belesimuljak. Azon kívül a Radnótinak akkoriban iszonyú erős volt a társulata, köpni-nyelni nem tudtam a sok nagy név között. Voltak olyan évadok, amelyek csak arról szóltak, hogy teljesítettem a feladataimat, de nem mozgattam meg magam igazán, máskor viszont olyan munkák jöttek, amelyek nagyon inspiráltak. Az kétség kívül nagyon hasznos volt, hogy megtaláltak olyan szerepek is, amiket abstart nem osztottak volna rám. Ilyen volt például Mása a Sirályban, vagy Az ördög, amit Forgács Péter rendezett. Megtapasztaltam, milyen az, amikor nem az én egyéniségemre épül a szerep, hanem fordítva, az adott figurának kellett alárendelnem a személyiségemet. Ez amúgy egy eléggé hektikus időszak volt, sok-sok magammal való elégedetlenséggel.

Mi segített átlendülni ezen? 

Egyértelműen a gyermekem születése. Döbbenetes élmény volt megtapasztalni, hogy az anyaság által mennyire másképp tekintettem önmagamra, és éltem meg a saját nőiségemet. Sok kolléganőmön látom, mennyire tartanak a gyermekvállalástól, próbálják minél inkább késleltetni, mert attól félnek, hogy lemaradnak valamiről. Szerintem nincs miről lemaradni, ez egy hosszú távú pálya.

Jót tett, hogy két évre kiszakadtál a színház világából? Sohasem okozott feszültséget számodra az anyaság és a színészet összeegyeztetése?

Nagyon jót tett az a két év. Egyáltalán nem érdekelt akkor a színház. Egyébként sem jellemző rám a függés, a pályához sem ragaszkodom mindenáron. Később sem okozott feszültséget az anyaság és a színészet összeegyeztetése, mert teljesen különvált az életemnek ez a két meghatározó színtere: amikor a színházban voltam, próbáltam, tettem a dolgom, otthon pedig a gyermekemről szólt minden. A lányom is nagyon sokat segített ebben, mert rendkívül alkalmazkodó és stabil személyiség, hamar megértette, hogy a színház szent dolog, ahonnan nem késhetek el.

A Castel Felice című darabbal tértél vissza. Ez olyan munka volt, ami miatt érdemes volt?

Igen, nagyon szerettem. Bevallom, akkor erősen gondolkodtam, hogy visszamenjek-e a Radnótiba. De megkaptam a darabot, és azonnal magával ragadott az anyag, amelyben nyolc egyenrangú, csodálatosan megírt szerep van. Meghatározó próbaidőszak volt, úgy haladtunk előre, mint kés a vajban. Újra társulati tag lettem, aztán jött a Mohácsi Jánossal való találkozás.

Háromszor is dolgoztál vele, a Bolha a fülbe volt az első. Könnyen megtaláltad a helyed az ő alkotói világában? 

Igen, az első pillanattól értettük egymást. Leginkább azt kedvelem benne, hogy feltétel nélküli bizalmat szavaz a színészeknek. Nem éreztem soha azt, hogy bizonyítani és teljesíteni kell a próbán, nála bármit ki lehet próbálni. Ez nem minden rendezőnél evidens, sok olyan munkám volt, amikor az elvárásoknak kellett megfelelnem, és az számomra nem túl előremutató állapot.

Térey János két darabjában is játszottál: az Asztalizenét Bagossy László, a Protokollt Valló Péter rendezte. Közel áll hozzád Térey világa?

Nagyon. Olyannyira, hogy bizonyos élethelyzetekben bekúsznak Térey-sorok. Valamelyik nap esett a hó, és egyszercsak beugrott egy mondat: „Pihenjen a megbocsátás vattájába takarva a város”.

Bagossy és Valló mennyire közelítettek különbözőképpen Téreyhez?

Bagossy László és a díszletet tervező Bagossy Levente olyan sajátos, piramisszerű teret álmodott meg, mely érzékletesen jelenítette meg a White Box nevű étterem közegét. A lépcsőzetes díszlet segítségével meg lehetett oldani, hogy elváljanak egymástól a különböző szintek. Így tudott működni a színdarab, hogy az egyik pillanatban halljuk, mit beszélnek a másik asztalnál, a következőben már nem. Jó volt ebben a térben mozogni. A Protokoll-t is minimalista térben játszottuk, ami segítette, hogy a szöveg éljen elsősorban. Ez mindenképpen összekapcsolta a két előadást.

Vallóval kapcsolatban gyakran kiemelik, hogy jó érzékkel nyúl a darabokhoz és pontosan elemez. Rögzíti a cölöpöket, amelyeken aztán szabadon járhat a színész?

Péter tényleg bravúrosan elemez, a próbaidőszak első fázisában komoly hangsúlyt fektet arra, hogy elméleti síkon közelítsen az adott figurához, értelmezze a szereplők viszonyát, belső motivációit, és utána kevés mozgásteret ad. Én mindig úgy éreztem, hogy gyáva vagyok a próbákon, és minden, ami a színpadon történik, megfelelésből fakad. Talán az eddigiekből kiderült, hogy hozzám sokkal közelebb áll Mohácsi módszere, mert abban szabadabb a színész, és kreatívan vehet részt a próbafolyamatban. Természetesen az nagy kihívást jelent, hogy a pályánk során különböző rendezőkkel, irányzatokkal, metódusokkal találkozunk, és mindegyik mögé oda kell állni.

 

Szávai Viktória és Pál András – A csillagos ég, Radnóti Színház (fotó: Dömölky Dániel)

 

És Alföldi Róbert? Vele a Lear királyban dolgoztál. Ő is erős koncepcióval érkezik a próbára.

Ez igaz, de ő megint egy teljesen más iskola. Egyáltalán nem elemzi a figura lelkivilágát, viszont erős képek, dinamikák vannak a fejében, ezekhez ad fogódzókat, és voltaképpen „idomít”, amit meg lehet szokni. Különösen szerettem a közös munkában, hogy mindig a maximumon pörög, és ugyanezt várja el mindenkitől. Hányszor van úgy, hogy a színész 10-kor beesik a próbára, a reggeli kávéja még le sem ért, és olyan távol van tőle a szerep, mint egy másik galaxis. Robi azonban képes gyorsan felpörgetni és helyzetbe hozni a színészeit. Ha megfelelő energiaszinten dolgozol, az előhív egy csomó információt, mozgásba lendíti az agyad kreatív részét. Sokszor persze nagyon kemény, mert közben beszól, olykor bánt is, ezt ki-ki „leviselkedi”, ahogy tudja. Az ő munkamódszere is nagyon inspirált.

Fontos szerepeid között magamnak feljegyeztem még a Yermát és a Jelenetek egy házasságból című előadást. Te is meghatározónak tartod ezeket?

A Radnótiban eltöltött időszakom legjobb próbafolyamata volt a Yerma, amit Rába Rolanddal csináltunk. Úgy éreztem magam, mintha egy nagyon impulzív Színművészetis vizsgaelőadáson dolgoztunk volna. Emlékszem, amikor a Roli megbeszélést tartott, ott ültünk az első sorban, mint a színinövendékek, ittuk a szavait, és nem akartunk hazamenni.

Mit tudott ő átadni, amitől ennyire inspiráló volt a jelenléte?

Akkoriban hiányzott az a műhelymunka, amit behozott a színházba. Jó pillanatban érkezett, olyan csapatot rakott össze, akik nyitottak voltak a közös munkára, mint ahogy Rolira is jellemző a nyitottság, mindenkire egyformán kíváncsi volt. Közös üggyé vált az előadás, még akkor is, ha sajnos nem sikerült olyan jól, mint szerettük volna, vagy legalábbis nem volt annyira kedvező a visszhangja.

Szeretted a Bergman-darabot is?

Szívügy volt. Az egy erősen színészközpontú előadás volt, Schneider Zoltánról meg rólam szólt. Bálint András sok mindent ránk bízott, ami különösen termékennyé tette a munkát, mert komoly felelősséget ró a színészre, egyúttal bátrabbá és gondolkodóbbá teszi, ha jelentősen alakíthatja a szerep körvonalait. Családias légkörben dolgoztunk, mindent meg tudtunk beszélni, egyenrangú partneri viszony alakult ki hármunk között.

Országos ismertségre televíziós sorozatoknak köszönhetően tettél szert, hiszen szerepeltél a Presszó, a Tűzvonalban, illetve a Csak színház és más semmi című produkciókban. Ez utóbbiban a forgatókönyvíró Lajtai Petrát játszod, aki kicsit szétszórt, de épp ezért szerethető figurának tűnik. Szívesen bújtál bele a bőrébe?

Vannak bizonyos szerepek, amelyek olyanok, mint egy ruha, amit felveszel, és pont rád illik. Adta magát, hogy milyen legyen Lajtai Petra, valahogy nagyon belesimult az én személyiségembe. Nagyon kellemes négy évadot forgattunk végig, más-más rendezőkkel. Nagypál Orsival és Miklauzic Bencével kezdtünk, Orsit váltotta Orosz Dénes, majd az utolsó évadban Dénest Vecsernyés János. Izgalmas volt látni, hogyan nyúlnak ugyanahhoz az anyaghoz, és miként tudják megteremteni a folytonosságot. A kollégáimmal is imádtam együtt dolgozni, néhányukkal éveken keresztül együtt álltunk a Radnóti színpadán.

A széria a kulisszák mögé enged bepillantást. Hogyan látod, mennyire valós az a kép, amit közvetít rólatok, színházi emberekről?

Mivel sitcomról van szó, természetes, hogy a kiélezett, humoros szituációkat emeli ki és erősíti fel. Ezzel együtt egyáltalán nem volt földtől elrugaszkodott, amilyen helyzeteket kreáltak a forgatókönyvírók. A színházban – persze nem ilyen gyakorisággal, mert akkor lebénulna a gépezet – elképesztő dolgok történhetnek, ami egy civil számára hajmeresztő lehet, így tehát bizonyos elemeiben a sorozat fedte a valóságot.

 

Schneider Zoltán és Szávai Viktória – Jelenetek egy házasságból, Radnóti Színház (fotó: Bálint Dániel)

 

Erről jut eszembe a #metoo, mely nálunk épp a színház belső világából indult ki. Téged hogyan érintett az egész ügy, és milyennek látod a következményeit?

Engem is eléggé érzékenyen érintett, mint ahogy minden színházban dolgozó kollégámat. Személyes élményem szerencsére nincs ezzel kapcsolatban, nem kerültem hasonló helyzetbe a pályám során, de tudok esetekről a közvetlen környezetemben. Nehéz kérdés, hogy ha konkrét személyekről beszélünk, mennyire változik meg a szakmai viszonyunk az érintett emberekhez, hiszen olyan alkotókról van szó, akiket többen mesterüknek tekintenek, így önmagukkal hasonulnának meg, ha egyik pillanatról a másikra megtagadnák őket. Magát a jelenséget természetesen mélyen elítélem, ugyanakkor azt is látni kell, hogy ez a mi világunkban sajnos gyakori dolog, bizonyos viselkedési formák annyira a határon mozognak, hogy hajlamosak vagyunk elfogadni a túlkapásokat. Most nagyot robbant ez a bomba, és elindított egy folyamatot, ami remélhetőleg jó irányba halad, és helyükre kerülnek a dolgok. De mivel ezek évtizedeken keresztül kimondatlanul is eltűrt helyzetek voltak, sok idő kell ahhoz, hogy átalakuljon a rendszer.

A Csak színház és más semmi forgatókönyvét Divinyi Rékával Goda Krisztina írta. Ő rendezte a BUÉK című filmet, melyet tavaly forgattatok, és év végén került a mozikba. Amellett, hogy rendkívül szórakoztató, élesen rávilágít bizonyos emberi helyzetekre, hazugságainkra, kapcsolataink visszásságaira. Milyen karakter az általad játszott Aliz?

Ő a házigazda, aki szilveszter estére összehívja ezt a baráti társaságot. Mivel pszichológus, kissé felülről néz a körülötte zajló dolgokra, a saját életét rendezettnek tünteti fel. Pont abból adódik a figura legnagyobb belső konfliktusa, hogy az a tökéletesség, amit mutatni szeretne magáról, csak látszat, és az este folyamán kiderül, neki is egy romhalmaz az élete.

Mennyiben más a filmes játék, mint a színpadi?

Ha a Vígszínházból jöttem volna, akkor most bizonyára mást mondanék, mert ott erősebb, expresszívebb gesztusokkal kell játszani. De mivel a Radnótiban töltöttem tizennyolc évet, ami sokkal kisebb, intimebb tér, így nem érzek lényeges különbséget a színpadi és a kamera előtti színjátszás között. Talán inkább a személyiség megnyilvánulásában lehet eltérés, a filmvásznon hangsúlyosabban érvényesül a színész egyénisége, ezért is van az, hogy a filmrendezők inkább személyiségtípusokat keresnek. Egyébként imádok forgatni, valóságos szenvedélyemmé vált a filmezés.

Ehhez képest nagyon kevés játékfilmben játszottál mostanáig. Nem bánod?

De, ezt nagyon sajnálom. Nem kezdem most sorolni, hogy mik mentek el mellettem az utolsó utáni pillanatban. Valami nyilván bennem nem volt a helyén, de ez nem is fontos már innen nézve, próbálok mindig a jelenre fókuszálni.

A Sárkánylehelet abból az elégedetlenségből született, amit a Radnótiban éreztél?

Az igazából kényszerhelyzetben született. Volt ugyanis a Radnótiban egy Irodallam című sorozat, és Bálint András azt mondta a büfében, hogy kapjam össze magam és márciusra csináljak valamit. Annyira nyomasztott ezzel, hogy egy jó pillanatomban igent mondtam. Magamtól soha nem vállalkoztam volna ilyesmire.

Miért éppen Weöres?

Teljesen véletlenül, mert először Pilinszkyt akartam, de Andris lebeszélt róla, teljes joggal, mert azt mondta, Pilinszky nem annyira színpadi költő. Majd amikor felhívott Hárs Anna, aki összeállította a színlapot és megírta az ajánlót, azt mondtam neki, hogy jó, akkor legyen Weöres. Levettem a polcról a vaskos kötetet, és elkezdtem kiválogatni a verseket. Jó néhányat tudtam közülük, mert kamaszkoromban volt egy időszak, amikor rajongtam Weöres Sándorért. Lapozgattam és kijegyzeteltem, ami megérintett. Összejött nagyjából ötven vers, azokat szétszórtam a nappaliban, majd ide-oda rakosgattam őket. Ahogy kihullottak a számomra feleslegesek, a megmaradt harminc vers szinte magától megtalálta a helyét. Ekkor bevonultam a próbaterembe, és elkezdtem kitalálni, mit is akarok mondani mindezzel. Bálint András és Valló Péter többször is felajánlották, hogy segítenek, de én elhárítottam, sőt, még a zeneszerzőt, Dinyés Dánielt sem engedtem be egy ideig, mert egyedül akartam megbirkózni az anyaggal. Az utolsó fázisban, amikor már majdnem minden a helyére került, bejött a Dani, aki zeneileg nagyon sokat tett hozzá. Weöres verseit boldog-boldogtalan megzenésítette, ezért Dani kitalálta, hogy válogassuk ki a halandzsa nyelven írt verseket, és azokhoz komponált zenét, eljátszottunk a különféle stílusokkal. Jól megértettük egymást, az ő zenei világa és az én elgondolásaim szépen összesimultak. A látvány kialakításában Tóbiás Tímea segített, bekerültek a hinták és a háttérbe egy amerikában élő grafikusnő képei.

Az est valamit megmutatott abból, hogy egyedül, játszótársak nélkül is helyt tudsz állni a színpadon. Nem volt nehéz?

Inkább az eleje volt nehéz, amikor minden nap elkértem a kulcsot a portán, átkullogtam a próbaterembe, bezárkóztam, és 10-től 2-ig nyomtam a szöveget. Lassan indult be a folyamat, de aztán elkapott a gépszíj, és nagyon élveztem, hogy a semmiből – vagyis megírt drámai anyag nélkül – hozhattam létre valamit, ezt olyan felnőttes dolognak tartottam. A Sárkányleheletet egyébként azóta is játszom, mert a színház nagyvonalúan lemondott róla.

Van egy Adorjáni Bálinttal közös előadásotok, Kié vagy, mondd? címmel, amely a harmincas évek világát idézi, felhasználva az akkori slágereket. Ez hogyan jött létre?

Fazekas Zsuzsa volt a motorja ennek, aki megkeresett minket, hogy csináljunk egy kétszemélyes zenés estet, amit ő szívesen utaztatna. Mivel mindketten épp ráértünk, elvállaltuk, ami számomra újabb izgalmas kalandot jelentett, hiszen írtam egy darabot. Itt kell újra megemlítenem Benedek Miklóst, mert ő mestere ennek a századelős világnak, és otthonosan mozog a harmincas évek stílusában. Ekkor döbbentem rá, mennyi mindent magamba szívtam ebből a korszakból, és miközben írtam, előjöttek olyan, a korban használatos szavak, mint a snájdig vagy a gigerli. A történet a Lila ákác miliőjéből indult, majd ahogy megszületett a fejemben a két figura, egyre inkább elszakadtam Szép Ernő regényétől – írta magát a darab. Kicsit megváltozott tudatállapotba kerültem, amikor leültem a billentyűzet mellé, észre sem vettem, hogy órák teltek el közben.

Ebben az évadban nemcsak a fővárosi közönség láthat, hiszen Szegeden Závada Pál Az utolsó üzlet című darabjában játszol. Hogyan kerültél képbe az ottani művészeti vezetésnél?

Horgas Ádámmal régóta ismerjük egymást, Lukáts Andorral, az előadás rendezőjével is dolgoztam már. Nem tudom, hogy most kinek jutottam eszébe, de örömmel igent mondtam. Závada Pálra is kíváncsi voltam, aki a színház felkérésére írt egy új darabot.

Ez a tény, hogy ősbemutatóról beszélünk és teljesen friss anyagról, mennyiben nehezítette a munkát? 

Sokat küszködtünk azzal, hogy az anyag, amit Závada kissé regényszerűen írt meg, hogyan találja meg a végleges formáját. Nagy utat jártunk be, mert Andor eredeti elképzelése az volt, hogy csaknem mozdulatlanul ülünk egy széken, és a nézők felé fordulva mondjuk a szövegeket. Aztán a próbaidőszak felénél bölcsen eldobta ezt a koncepciót, és attól kezdve másképpen építettük fel a jeleneteket. Sokszor tévedtünk vakvágányra, és nem láttuk, mitől lesz a téma igazán érdekfeszítő. A főpróbahét elején azonban elérkezett egy pillanat, amikor valahogy összeállt a darab, és – ahogy ez lenni szokott – a feszültség átfordult színészi energiába.

Az 1944-ben játszódó darab súlyos erkölcsi dilemmákat vet fel. Középpontjában egy gazdag zsidó család áll – Weiss Manfréd leszármazottai –, akik vidéki kastélyukban azért jönnek össze, hogy döntsenek a lehetséges túlélésről. Az együttlét persze jó alkalmat teremt az írónak ahhoz, hogy megmutassa viszonyaikat, a köztük lévő feszültséget és konfliktusaikat. Helén, akit te alakítasz, mintha nem törődne a megkötendő alku lehetséges következményeivel, őt inkább a feleségként ért sérelem foglalkoztatja.

Valóban, Helén sehogyan sem viszonyul az „üzlethez”, azt a férje, Kohner Artúr és a Jakab Tamás által játszott Chorin Ferenc bonyolítja. Az én szerepem inkább az, hogy a történések emberi oldalát megmutassam. A darab másik rétege ugyanis egy szerelmi háromszög története: Helén férje szeretőt tart, amiről mindenki tud. Nagy kérdés, hogy ki megy és kinek kell maradnia, mert az kezdettől fogva egyértelmű, hogy mindhárman nem utazhatnak. Helént nem lehet megkerülni, mivel a Weiss lányok egyikeként komoly vagyon örököse, tehát a férj nagyon sokat kockáztatna a válással.

Finom eszközökkel, apró gesztusokkal, mozdulatokkal teszed érzékelhetővé mindazt, ami ebben az asszonyban lejátszódik, mintha azt is láttatnád, ami a szövegből közvetlenül nem derül ki.

A darab formája is ezt kívánta, mert az írott anyag meglehetősen szikár ahhoz képest, amilyen belső történések zajlanak a szereplőkben. Mindezt verbálisan kevésbé lehet megmutatni, csak néhol sejlik fel belőle valami, ezért rá kellett erősíteni a megfelelő gesztusokra. Andor ebben is partner volt, mert felnagyította ezt a kifejezésmódot. Az egyik próbán hosszasan magyarázott nekem valamit, én pedig közben gépiesen ismételgettem, hogy ühüm, ühüm. Ez annyira megtetszett neki, hogy bekerült az egyik jelenetbe, amikor Chorin elmeséli fogvatartása viszontagságos körülményeit, Helén pedig teljesen máshol van, egyáltalán nem érdekli, amit hall.

 

Szávai Viktória – Oresztész, Radnóti Színház (fotó: Dömölky Dániel)

A szabadúszás úgy alakult eddig, ahogyan képzelted?

Nem így képzeltem, azt gondoltam, sokkal könnyebb lesz az átállás. Amikor először kimondtam, hogy szabadúszó leszek, egy ideig vákuum vett körül, és nem történt semmi. Aztán elkezdtek jönni a filmes munkák, és egyre több megkeresést kaptam. Talán az, amit elképzeltem magamnak, majd egy másik fázisban fog bekövetkezni. Hiszek abban, hogy az ember nem véletlenül kerül bizonyos élethelyzetekbe. Nekem most valószínűleg a keresés és az új dolgok kipróbálása a feladatom.

Mennyire tudsz előre tervezni? Meddig látod a soron következő munkákat?

Egyáltalán nem lehet előre gondolkodni. Most például kútba esett az egyik munkám a Rózsavölgyi Szalonban a TAO körüli bizonytalanság miatt. Várhatók viszont újabb filmes munkák, és már próbáljuk Horgas Ádámmal a Káosz című darabot a Karinthy Színházban, ami szerintem bravúros anyag. Hárman – Botos Éva, Bozó Andrea és én – játszunk valamennyi szerepet, és sok mindent megmutathatunk három nő kisiklott életéből.

Az interjút készítette: Ménesi Gábor