Horváth Zoltán (1928. augusztus 30.–2018. november 11.)

 

Higgins tanár úr azt mondja a fonetikáról a Pygmalion első felvonásában, hogy „Ez a mesterségem, és ez a bogaram. Nincs nagyobb boldogság, mint ha az ember meg tud élni a bogarából.”

 

 

Ami Bernard Shaw hősének a fonetika, az Horváth Zoltánnak az opera volt. És mivel úgy-ahogy ebből is meg lehetett élni, az a gyanúm, hogy nagyon boldog ember volt. Hosszú élete során százhetvenhárom színházi bemutatót rendezett, és ennek java része opera, kisebb hányada operett. Van olyan, amelyet négyszer-ötször, van, amelyet „csak” kétszer-háromszor. (Ha jól tudom, prózát életében egyszer rendezett, Debrecenben, Peter Karvaš Éjféli mise című drámáját, 1961-ben.) Mivel még nyugdíjba vonulása után is könnyűszerrel rá lehetett venni, hogy egy-egy kedvenc dalművét színpadra állítsa, nyugodt szívvel elmondhatta, hogy szép és élményekben dús volt az élete.

Amikor nagyon sok évvel ezelőtt megismerkedtünk, hamar közös hullámhosszon kezdtünk érintkezni. Én – élcelődve – Maestrónak szólítottam, ő meg Édes Úrnak titulált. Két dolognak köszönhettem, hogy a bizalmába fogadott: a fanyar humorának és annak, hogy akkortájt én is mániákus operarajongó voltam. Ilyen irányú ismereteimmel egy-kettőre sikerült elkápráztatnom. Közös éttermi együttléteinkkel komoly közönségsikereket arattunk a szép emlékű és remek hangulatú hajdani kőszegi televíziós fesztiválokon, amikor egymást túllicitálva énekeltük az operairodalom különféle női és férfi szerepeit, tekintet nélkül az egyes szólamok regiszterére. Külön élvezetet okoztunk a hallgatóságnak – és főleg önmagunknak –, hogy felváltva fakadtunk dalra, hol magyarul, hol az illető zenemű eredeti nyelvén, olaszul, németül vagy franciául.

A legnagyobb szerencse akkor érte, amikor 1951-ben felvették a Zeneakadémia operarendező szakára. Ez volt az egyetlen eset a jeles intézmény történetében, amikor ilyen szakot indítottak, és mindössze öt hallgató büszkélkedhetett vele, hogy igazi operarendezői diplomával rendelkezik. Pedig saját bevallása szerint félig-meddig kalandvágyból ment el a felvételire, hiszen éppen befejezte tanulmányait a jogi karon, akár dolgozó ember is lehetett volna belőle. De a csábítás hatalmas volt. Akkor még senki sem tudhatta, hogy soha vissza nem térő alkalomról van szó. Oláh Gusztáv volt az évfolyam vezető tanára, aki 1956 decemberében, ötvenöt éves korában váratlanul meghalt. Növendékei pályájának alakulását már nem kísérhette figyelemmel. Persze mint annyi mindent az életben, ezt a feladatot is megosztotta nem kevésbé kiváló szövetségesével és kenyeres pajtásával, Nádasdy Kálmánnal. Nádasdy zenés rendezést tanított a Színművészeti Főiskolán. Így a hallgatók valójában két helyre jártak rendezés-órákra.

A Színművészeti merev, dogmatikus, a szocialista realizmus rögeszméjébe belemerevedett, mélyen marxista szellemisége mellett a Zathureczky Ede¹ irányításával működő Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola titokban a polgári ízlés fellegvára volt a pártállami diktatúra idején. Ugyanez mondható el Tóth Aladár² operaházi igazgatásának időszakáról.

Az egyik évfolyamtárs, Huszár Klára így emlékezik az Oláh Gusztávval töltött évekre: „Környezet-történetet (művészettörténetet), szcenikát, operatörténetet és zenei rendezést tanított. Legszárazabbak a környezet-történeti órák voltak. Heti hat órában ontotta az adatokat. Tudnunk kellett az Akropolisz alaprajzát, a Parthenón oszlopainak méreteit, arányait, számát, az oszlopfők és frízek rajzát és így tovább egészen a mai napig. Kevés körítéssel, a ténymegállapításokra szorítkozva diktált és rajzolt. A harmadik évtől az orvos előírta, hogy minden délután legalább három órát töltsön fekve. Ettől kezdve a lakására jártunk elméleti órákra. Kettőtől ötig fekve diktált. Öt órakor felkelhetett. Ekkor a házvezetőnő uzsonnát tálalt. Uzsonna alatt megindult az élénk beszélgetés, s majdnem mindig azzal végződött, hogy házigazdává vált tanárunk megkérdezte, melyikünknek van ma este dolga, kinek volna ideje és kedve maradni. Az járt jól, aki maradhatott. A száraz tanár lenyűgözően színes csevegővé vált. Utazásairól, rendezéseiről, tervezéseiről mesélt. Előkerültek a látottak képei – művészettörténeti könyvek vagy fényképek, a hallott előadások lemezei. Néha ő maga zongorázott egy-egy zeneművet vagy operát, és megkezdődött a kötetlen vita, véleményeink kicserélése, agyunk tornáztatása az általa diktált tempóban. Ezeken a felejthetetlen estéken tanultuk meg mindazt, amitől az agyunkba betáplált adatok elevenné váltak, és helyükre kerültek a világ művészetének nagy ívében.”³

 

 

Lőrinczy Györggyel, a Budapesti Operettszínház főigazgatójával a 90. születésnapi köszöntésen

 

Oláh és növendékei nem osztották Adorno⁴ elhíresült véleményét, mely szerint „… az opera a maga tradicionális formájában nem éli túl a következő évszázadot.” Nem csatlakoztak ahhoz a kétségbeesett irányzathoz, amely megpróbált szakítani az operaszínpad hagyományaival, és fejtetőre állította a korábban megszokott „történetmesélést”. Amely nem vesz tudomást a partitúra kényszerítő szerepéről, és egyre meglepőbb helyzeteket talál ki a librettó eredeti szituációi helyett. Ez az irányzat a rendezőt avatja az előadás főszereplőjévé, aki kedvére alakítja át a történéseket és a helyszíneket. Boulez⁵ már 1967-ben úgy nyilatkozott, hogy az operaházak jól karban tartott múzeumok, az operalátogatók pedig semmit nem vesznek észre az idő múlásából, gettóban élnek, amelyből eszük ágában sincs kiszabadulni. De ennél jóval gyakrabban szoktuk idézni Brookot, aki szerint „a nagyopera magától értetődően az »holt« színház. Az opera apró részletkérdések fölötti veszekedések lidércnyomása; szürrealista anekdoták lidércnyomása, amelyek mindig ugyanazon állítás körül forognak: minden maradjon a régiben. A operában mindennek meg kellene változnia, de az operát sorompó védi a változástól.”⁶

Miközben a legmerészebb újítók megpróbáltak szótfogadni az opera kimúlását hirdető tekintélyes prófétáknak, a műfaj szerelmesei utat tapostak a megújulás felé. Nádasdy Kálmán – három évvel Oláh Gusztáv halála után – így emlékezett barátjára: „Ritka képzettségű muzsikus volt, kitűnő zongorista – ezért rendezéseire talán legjellemzőbb az, hogy zenéből születtek. A zenei ihletettség minden mozzanatukon megérződött.”⁷

Ezt az attitűdöt növendékei is átvették. Legalábbis Horváth Zoltán életműve ezt bizonyítja. Egyetlen rendezésében sem tolakodott soha a partitúra elé. Sohasem önmagát tekintette fontosnak. Nem akarta meghökkenteni a közönséget, művei nem követték a divatot. Rendezései nem elmegyógyintézetben, roncstelepen, lepusztult aluljáróban játszódtak, szereplői nem hippik, csavargók, narkósok voltak, hanem impozáns és daliás operahősök, príma donnák, ártatlan szűzlányok vagy hetérák, makulátlan lovagok vagy aljas szándékú intrikusok, istenek vagy pokolfajzatok, mulatságosak vagy elragadóak, tragikusak vagy komikusak. Azt vallotta, hogy a nagy operák partitúráiban minden benne van, csak mindig újra és újra fel kell fedezni. Egy Shakespeare-tragédiát lehet aktualizálni, fejtetőre állítani, kifordítani, cáfolni, kételkedni benne, a megszokottól eltérő hangvételben megszólaltatni egy-egy monológot, de az operában a zene mindig szól. És a zeneszerző mindent beleírt, amit fontosnak tartott a szövegkönyvvel kapcsolatban. Ha egy operaelőadásból hiányzik a „zenei ihletettség”, akkor fabatkát se ér az egész.

A pályát Miskolcon kezdi. Az ötvenes évek ambiciózus színházvezetői kitalálják, hogy a Déryné Színháznak (akkor még így hívták a mai Miskolci Nemzeti Színházat) is legyen operatagozata. Már 1950-ben tartottak egy operabemutatót, (Donizetti Szerelmi bájitalát), majd az 1952/53-as évadban színpadra állították a Trubadúrt, a következő szezonban pedig a Rigolettót, annak ellenére, hogy a zenekar vagy a vezetőség ilyen irányú tapasztalatokkal egyáltalán nem rendelkezett. Talán ennek köszönhető, hogy 1955-ben meghívják a végzős Horváth Zoltánt, hogy 1956 januárjában itt készítse el diplomamunkáját, Puccini Toscáját. Az 1956/57-es évadban már szerződtetett tagként megrendezi Jacobi Leányvásár című nagyoperettjét, valamint a Bajazzókat és a Parasztbecsületet. Ezen kívül részt vesz egy háromrészes balettest színrevitelében, és sor kerül egyetlen zenés vígjáték-rendezésére (Cezar Szolodar Nyári kaland című feledhető zagyvaságát átdolgozta Békeffy István és Szenes Iván). A következő szezonban még tagja a színháznak, de megszűnik a még el se indult operatagozat. Elfogadja az újonnan kinevezett igazgató, Both Béla meghívását, és átszerződik Debrecenbe. Both egyetlen szezonban vezeti a színházat, majd következik Szendrő József két évadon át tartó időszaka. Aztán leváltják, mert a város vezetése jobbnak látja egy ideológiailag érettebb és ambiciózusabb személyre bízni az irányítást. A helyzetet súlyosbítja, hogy az épületet felújítják, és egy teljes évadot átmeneti állapotban tölt a társulat, enyhíti viszont Vámos László művészeti vezetői kinevezése. Az opera részlegének sikerül a viharokat szélárnyékban átvészelni, ami elsősorban Rubányi Vilmos⁸ zeneigazgató visszatérésének köszönhető.

 

Novák Jánossal, a Kolibri Színház igazgatójával a 90. születésnapi köszöntésen

 

A Csokonai Színház operaelőadásai fontos helyet foglalnak el a vidéki zenés színházak történetében. Horváth Zoltán első feladata A mosoly országa az évad utolsó bemutatója. Az operaelőadások és a nagyoperettek többségét Vámos László és Békés András rendezi, nyilván eleinte a „maradék” jut a pályakezdő Horváth Zoltánnak, de az opera műfajában ez sem megvetendő. Első debreceni rendezésére már Szendrő igazgatása alatt kerül sor: a Rigolettót állítja színpadra. A következő évadban igazi monumentális feladatot kap: a Fideliót, valamint egy ősbemutatót, Pongrácz Zoltán⁹ Odüsszeusz és Nauszikaa című művét.

Fontosabb debreceni munkái: a Faust, a Szöktetés a szerájból, a Traviata, a Figaro házassága, a Székelyfonó, az Aida, a Hoffmann meséi.

1963-ban a Pécsi Nemzeti Színházhoz kerül, ahol kilenc évadot tölt. Itt ismét rendez egy operettet (Huszka Jenő: Aranyvirág), és az ő irányításával kerül színre a Don Carlos, A windsori víg nők, Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbeth-je, a Don Giovanni (akkoriban Don Juan címen játszották), A bűvös vadász, a Lammermoori Lucia, Janáček Jenufája, Händel Julius Caesarja, a Don Pasquale, Puccini két egyfelvonásosa, A köpeny és a Gianni Schicchi, a Hunyadi László és mások. Most már ősbemutatók is fűződnek a nevéhez: két egyfelvonásos opera, Károly Róbert¹⁰ Japán halászokja, amely Wolfgang Weyrauch¹¹ hangjátékából készült, valamint Szőnyi Erzsébet¹² Firenzei tragédia című darabja Oscar Wilde drámája nyomán.

1972-től – Vaszy Viktor¹³ hívására – a Szegedi Nemzeti Színház operatagozatának főrendezője. Itt is folytatja az ősbemutatók és magyarországi bemutatók sorát; 1974-ben megrendezi Gottfried von Einem¹⁴ Dürrenmatt drámájából készült operáját, Az öreg hölgy látogatását. A következő szezonban Vántus István¹⁵ Aranykoporsó című – Móra Ferenc regényéből készült – művét, 1975-ben Németh Amadé¹⁶ Villon című operáját, 1981-ben Kovách Andor¹⁷ Medeáját viszi színpadra.

Gazdag szegedi munkásságából két legkedvesebb rendezését, Ránki Pomádé királyát és a Falstaffot kell megemlíteni. Mindkettő olyan előadás, amelyből sugárzik Horváth Zoltán művészi hitvallása. Mindkettő egy szoros barátsághoz, Gregor József személyéhez kötődik. De Ránki vígoperája Oláh Gusztávot is idézi; ő volt a Magyar Rádió bemutatóját követően az operaházi ősbemutató rendezője. Kongeniális rendezésében benne volt mindaz, amit Oláh a vígoperáról gondolt. Ahogy az 1953-as premiert Székely Mihály inspirálta, úgy hatotta át a szegedi előadás minden pillanatát Gregor pompás komédiázása.

A Falstaff a Tisza-parti város 1973-as premierjén egy hajmeresztő ötletre épült: a bariton címszerepet egy basszista énekelte. Lehet, hogy Gregor az egyetlen az opera történetében, aki mindkét Falstaffot, Nicolaiét¹⁸ és Verdiét is elénekelte. Hogy engedett a nem éppen kockázatmentes csábításnak, az nyilván annak köszönhető, hogy tökéletesen felismerte a kivételes siker lehetőségét. És mindketten tudták, hogy a hetvenes években világviszonylatban Gregor az az eszményi buffo basszus, aki ebben a szomorú vígoperában megtestesíti Shakespeare szeretetre és együttérzésre érdemes öreg széptevőjének alakját.

 

 

Az előadás minden pillanata káprázatos volt. Sütött belőle mindaz a tapasztalat, amit egy halk szavú, szerény rendező megszerzett pályája során. A forgószínpadra épülő, sodró erejű komédia a magyar operajátszás kiemelkedő eseménye lett.

1983-ban Horváth Zoltán eljön Szegedről. A Fővárosi Operettszínház művészeti vezetőjeként fejezi be aktív pályafutását. 1988-ban nyugdíjba megy. Persze a pihenés éveit is aktívan tölti. Rendez, tanít, utazik.

Volt egy közös munkánk, amire nagyon szívesen emlékszem. 1981-ben a Magyar Televízió Zenei Osztálya felkért De Falla: Pedro mester bábszínháza című egyfelvonásos báboperájának rendezésére. A szerkesztő felajánlotta, hogy technikai rendezőnek megnyeri Horváth Zoltánt, aki rendszeresen dolgozott a televíziónak. A javaslatot természetesen örömmel fogadtam, és amint hamarosan kiderült, ő is készségesen elvállalta a „rangján aluli” feladatot. Persze egyenrangú partnerekként láttunk neki, és én rengeteget tanultam tőle. Amikor bekapcsolódott a munkába, a produkció nagyjából – ahogy mondani szokás – már „fel volt rakva”. Eleinte csak a tervezett kameraállásokat rögzítette a zongorakivonatba, majd néhány próba után leültünk, és elmondta a véleményét meg a javaslatait. Vitatkozni valónk – ha jól emlékszem – nem akadt. Annyi történt, hogy egy jó ízű előadás jött létre a segítségével. Meg hogy addigi kedélyes kapcsolatunk már-már igazi barátsággá mélyült.

Persze erről egyikünk sem ejtett soha egyetlen szót sem. Én továbbra is Maestrónak hívtam, ő meg Édes Úrnak nevezett.

BALOGH GÉZA

JEGYZETEK

¹ Zathureczky Ede (1903‒1959) kiváló hegedűművész, zenepedagógus, aki Dohnányi Ernő utódaként 1943-tól 1957-ig volt az intézmény főigazgatója. 1957-től haláláig a bloomingtoni Indiana University hegedűtanára.

² Tóth Aladár (1898‒1968) zenetörténész, kritikus, 1946 és 1956 között az Operaház legendás igazgatója. Ez évtized alatt sikeresen ellensúlyozta az ötvenes évek merev kultúrpolitikájának törekvéseit.

³ Huszár Klára (1919‒2010): Operarendezés, Zeneműkiadó, Budapest, 1970., 175‒176. o.

⁴ Theodor W. Adorno (1903‒1969) német esztéta, filozófus, szociológus, zeneszerző. Zenei írásai rendkívül jelentősek a zenetudomány, a zenekritika és a zeneszerzés története szempontjából.

⁵ Pierre Boulez (1925‒2016) francia karmester, zeneszerző, a kortárs zenei avantgárd kiemelkedő személyisége és a kortárs zene egyik legavatottabb tolmácsolója. Bár az operaházak felégetését javasolta, legendásak voltak operainterpretációi, különösen Wagner Ringjének értelmezése.

⁶ Peter Brook: Az üres tér, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1972. 16‒17. o.

⁷ Nádasdy Kálmán: Operarendezésünk múltja és jelene, in: A hetvenöt éves Magyar Állami Operaház. Bp., 1959., 28. o.

⁸ Rubányi (Roubal) Vilmos (1905‒1972) karmester. 1924-től 1944-ig az Operaházban Failoni asszisztense, majd vezénylő korrepetitor. 1948-ban megalapítja a debreceni Csokonai Színház operaegyüttesét. 1954-től a Szegedi Nemzeti Színház, 1957‒58-ban a miskolci, 1961-től a debreceni színház zeneigazgatója.

⁹ Pongrácz Zoltán (1912‒2007) Kodály növendéke, majd a bécsi Zeneakadémián folytatja tanulmányait. Összehasonlító zenetudományt tanul a berlini Humboldt Egyetemen. 1943-tól a Magyar Rádió zenei osztályán dolgozik. Elektronikus zenei stúdiumokat folytat az utrechti egyetemen. Az Odüsszeusz és Nauszika című lírai operáját 1949‒50-ben komponálta. Még egy operát írt, Az utolsó stáció címmel. Elektronikus zeneművei a legjelentősebbek. Szerzeményeit bemutatták Európában, Észak- és Dél-Amerikában, Japánban, hallhatók hazai és külföldi hanglemezeken.

¹⁰ Károly Róbert (1937) zeneszerző, 1964-től a Pécsi Nemzeti Színház karnagya, karigazgatója.

¹¹ Wolfgang Weyrauch (1907‒1980), német író, költő, lapszerkesztő, a Gruppe 47 irodalmi csoportosulás tagja. Írásainak tárgya többnyire a katasztrófát átvészelt ember új félelmei, veszélyeztetettsége.

¹² Szőnyi Erzsébet (1924) zeneszerző, énektanár, karnagy. Művei között négy opera, két oratórium, számos kamaradarab és kórusmű található. Zeneelméleti munkássága is jelentős.

¹³ Vaszy Viktor (1903‒1979) zeneszerző, karmester. 1925-től a Székesfővárosi Zenekar, 1929‒1941 között a Budapesti Egyetemi Énekkar, 1935‒1941 között a Budapesti Palestrina Kórus karnagya. 1929-től a Zeneakadémia tanára, 1941 és 1944 között a kolozsvári Opera, 1957-től 1969-ig a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója. 1969-től a Szegedi Szimfonikus Zenekar és a Szegedi Nemzeti Színház zeneigazgatója.

¹⁴ Gottfried von Einem (1918‒1996) osztrák zeneszerző. 1938-tól a Bayreuthi Ünnepi Játékok asszisztense, 1941-től a drezdai Staatsoper házi zeneszerzője, 1948 és 1951 között a Salzburgi Ünnepi Játékok művészeti tanácsának elnöke, 1960-tól a Bécsi Fesztivál igazgatója. Zenéje mérsékelten modern és dzsessz elemeket is tartalmaz.

¹⁵ Vántus István (1935‒1992) zeneszerző. A Zeneakadémián Szabó Ferenc növendéke. 1960-tól a szegedi Zenei Szakközépiskola, 1966-tól a Zeneakadémia szegedi Zenetudományi Intézetének tanára.

¹⁶ Németh Amadé (1922‒2001) karmester, zeneszerző. 1940 óta az Állami Operaház tagja, korrepetitor, majd karigazgató, karmester. 1960 és 1977 között a genti Királyi Opera állandó vendégkarnagya. Villon című operájának is itt volt az ősbemutatója. Több zenei témájú könyv szerzője.

¹⁷ Kovách Andor (1915‒2005)

¹⁸ Otto Nicolai (1810‒1849) A windsori víg nők című vígoperájának Falstaffja természetesen basszus szerep.