Mozart evangélistája

„Mozart él!” – ezt az örömhírt kívánja közhírré tenni a salzburgi Mozartwoche új intendánsa, Rolando Villazón. Az osztrák ősökkel is rendelkező, jelenleg Franciaországban élő mexikói tenor, aki 35 évesen megkapta a francia állampolgárságot, két évtizede került a nemzetközi operaélet reflektorfényébe. Kreativitásának ékes bizonysága, hogy sikeres operarendező, két könyve is megjelent (a spanyol eredetit hamar követte a német nyelvű verzió), népszerűek a humorról és emberismeretről tanúskodó karikatúrái. Nevéhez fűződik a Mozart-hét új koncepciója, melynek értelmében kizárólag Mozart-művek szerepelnek a rendezvénysorozat műsorán (azért vannak „határesetek”). A Mozart-hét sajátossága egyébként, hogy 10 napig tart, Mozart születésnapja köré rendezve, és a közelmúltban műsorstruktúrája afféle „Mozart plusz” típusba tartozott, ahol a Mozart-művek mellett esetenként konkrét szempontok szerint válogatott kortárs (20–21. századi) műveket is előadtak.

Rolando Villazón

Mint egy interjúban elmondta, Villazón szeretné „visszaadni”, amit Mozarttól kapott – megosztani zenéjének élményét minél többekkel, előadókkal és hallgatókkal egyaránt. Villazón intendánsként a szó legnemesebb értelmében „tisztségviselő”, amit azzal is érzékeltet, hogy nem biztosít magának helyet az előadógárdában (hogy abban a koncepcióban is nagy lehetőségek rejlenek, azt ékesen bizonyítja a Salzburgi Pünkösdi Ünnepi Játékok történetének jelenlegi fejezete, amikoris annak intendánsa, Cecilia Bartoli a saját főszereplésével ismert és újrafelfedezésre váró operákat egyaránt sikerre visz). Szép gesztusként értékelhető, hogy az idei Mozart-hét nyitókoncertjére honfitársát, a szintén tenor Ramón Vargast hívta meg. Vargas népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a közönség differenciálatlan lelkesedéssel fogadta minden műsorszámát (azzal sem törődve, hogy az egyaránt a repertoárján szereplő La clemenza di Tito és az Idomeneo közül az utóbbi részleteit kottából énekelte). Hogy a hallgatóság egy részét a reprezentatív esemény inkább vonzotta, mint Mozart muzsikája, azt sejteni lehetett már akkor, amikor a műsorkezdő A-dúr szimfónia első tételét követően többen tapsoltak. Ilyesmire a karmester többféleképp reagálhat. A Mozarteumorchester dirigense, Riccardo Minasi a barátságos ismeretterjesztést választotta, amikoris gesztusokkal közvetítette: 2. tétel után nincs taps, a 3. után úgyszintén, a 4-diket követően viszont annál inkább! Az est zeneileg legértékesebb perceit a Konzertvereinigung Wiener Staatsopernchornak köszönhettük (betanító karnagyuk: Thomas Lang), kifejező énekükkel szinte színpaddá nemesítették a pódiumot (talán felesleges említeni, „természetesen” kotta nélkül énekeltek – ami egyúttal megkönnyítette, hogy állandóan követni tudják a dirigens irányítását).

A tapsot illetően bizonytalankodott a pénteki hallgatóság az Európai Kamarazenekar Robin Ticciati vezényelte estjén is. Itt a D-dúr szerenád (KV 100) tételei közé áriák ékelődtek, és a szólistát tekintve „főszereplőnek”, gyakran – indokolatlanul – intermezzo-szerepként értelmezték a zenekar által egyébként kitűnően előadott zenekari tételeket.

Műfajilag a kórusmuzsikának megkülönböztetett szerepet szánt a műsor összeállításakor az intendáns, ám egyetlen műfaj kedvelőinek sem lehetett okuk panaszra. Villazón megannyi újítás, új ötlet mellett megőrizte a hagyományosan kedvelt, értékes műsortípusokat is. És mint korábban, ezúttal is voltak többször hallható programok, hogy az egyidejűleg több helyszínen zajló események egyike-másika miatt ne kelljen eleve lemondani a párhuzamos kínálatról. A nyitókoncert január 24-én (csütörtök) délután volt – mégis szinte teltháznyi hallgatóról sikerült gondoskodni. A Cappella Andrea Barca szombati és vasárnapi matinéja egyaránt teltházat vonzott – Mozart születésnapján igazi „Sonntagskind”-nek érezhette magát Schiff András két évtizede alapított együttese, hiszen megkapta a Mozarteum Alapítvány legmagasabb elismerését jelentő Goldene Mozart-Medaille-t. Jutott érdeklődés a Salzburgot második (zenei) otthonuknak tekintő Bécsi Filharmonikusoknak, akik Fischer Ádám vezényletével adtak nagysikerű koncertet (műsorán a korai B-dúr szimfóniával, amelyben már felbukkant a Jupiter-szimfóniából elhíresült Mozart-névjegy, a K. 219-es A-dúr hegedűversennyel, melyet Joseph Joachim cadenzáival játszott Janine Jansen, s a kései „nagy” Esz-dúr szimfóniával).

A Cappella Andrea Barca kitüntetése Mozart születésnapján

Bár nem előzmények nélküli, mindenképp ritkaság-számba menő esemény volt Schiff András mesterkurzusa – annál is inkább, mivel programján zongoraverseny (Esz-dúr, K. 271) szerepelt. A két aktív jelölt (Martin James Bartlett és Andrei Gologan) számára volt szakmailag a legtanulságosabb, de jutott új információkból a közreműködő Camerata Salzburgnak és alkalmi dirigensének, a havannai José Antonio Méndez Padrónnak is; olyasmikre is felhívta figyelmüket Schiff András, amiket maguk is kiolvashattak volna a partitúrából, illetve szólamokból, s olyasmikre is, amik a korhű kottaolvasásban jártasak számára nyilvánvalóak csupán. A hallgatóság pedig a szünet nélküli bő másfél órát olyan odaadó figyelemmel követte, ami hangversenyeken is ritkaság. Működött a „bioáram”, s bizonyosra vehető, hogy az önkéntes „hallásgyakorlatok” résztvevői értőbb-igényesebb zenehallgatókká váltak. Olyanokká, akik mernek önálló véleményt alkotni akkor is, ha szakmailag nem tudják megindokolni, s fel is merik vállalni azt. Közönségnevelés volt ez, a javából!

Villazón különös gondot fordított arra, hogy a komoly értékek mellett a humor, a könnyedebb hangvétel is teret kapjon – ilyen meggondolásból gyarapodott új helyszínekkel a Mozart-hét; az EUROPARK bevásárlóközpont színpadán (Oval) például nyolc alkalommal lehetett látni az amerikai Catapult együttes produkcióját. A Mozart’s Amazing Shadows című árnyjáték-produkció világpremierje egyöntetű sikert aratott a nézők-hallgatók valamennyi korosztályánál; mintegy ötven percig figyeltük lebilincselve Nannerl tréfás-mesés életrajzi visszaemlékezését, amelyben szerepet játszik a szívéhez oly közeli muzikális kisegér, akit szinte családtagnak tekint – így lesz az egér (Maus) családneve Mauzart, s mi sem természetesebb, mint hogy az egér-család a Mozart-család „leképezése”, párhuzamos életrajzi mozzanatokkal. Aki látta, nem felejti el – és vélhetően keveseknek tűnt fel (s még kevesebbeket zavart), hogy a hangfelvételről felcsendülő Mozart-zenék közé került Bach egyik kis prelúdiuma, továbbá Beethoven-muzsika is…

Kétségkívül látványként őrződik meg az emlékezetben a mozarti kísérőzenén alapuló T.H.A.M.O.S. is. A Thamos írásmód-változása neveket rejt, akik e produkció létrejöttében közreműködtek (az M. betű rejti Mozartot, akitől a Thamos, Egyiptom királya kórusain és közzenéin kívül szimfóniatételt és különböző operák áriáit is hallhattuk. Mindazonáltal e produkció – évszázadokon átívelő „koprodukció” – leginkább crossovernek tekinthető, amelybe egyértelműen betétként ékelődtek a Mozart-zenék. Jelentős szerepet kap benne az algoritmikus zene, amelynek szerzőjét (Urbez Capablo) viszont nem tudta jelképesen megörökíteni a cím mozaikszava. A Felsenreitschule különleges atmoszférájában (amely talán még a „bennszülött” salzburgiak számára sem veszítette el sajátos auráját) lélegzetelállító volt a lézerpiramis és a darab folyamán egymásba játszó reális és virtuális látványvilág. Hozzá a szereplők anyanyelvén mondott (már-már bábeli) prózaszöveg, a kizárólag kivetített szövegek s nem utolsósorban az akrobaták lélegzetelállító mutatványai – a zene szinte csak effekt vagy intermezzo funkciót töltött be. René Pape Menes királya, Fatma Said Tharsisa és Nutthaporn Thammathi címszereplője énekesi személyiségével erősítette a látványosság opera-jellegét. A produkció egészét zeneileg a fiatal mexikói karmesterhölgy, Alondra de la Parra koordinálta.

Az első négy nap néhány eseményének felvillantása is tanúsíthatja: a Mozart-hét igazi fesztivál, az ünneplés hangulati szférájának gazdag változatosságával. A jövő évi program azt sejteti, hogy Rolando Villazón kifogyhatatlan az ötletekből, újításokból – máris kezdhetjük várni!

Fittler Katalin