Sylvia Plath: Az üvegbúra - Örkény Színház, Stúdió

  

Sylvia Plath kultuszregénye kíméletlen őszinteséggel beszél a nővé válástól az öngyilkossági kísérletig vezető folyamatról. A művet Widder Kristóf rendezésében (színpadra alkalmazta Mikó Csaba) az Örkény Színház Stúdió színpadán játsszák.

Aki olvasta a regényt, nem lehet hiányérzete, a történet szinte minden pontját érinti a színdarab, a főhős, Esther Greenwood belső monológjait követve. Ám amikor egy flashbacket élhetünk meg, amiben Esther visszaemlékszik a Buddy Willarddal való megismerkedésére, nem biztos, hogy aki nem olvasta a regényt, megérti, visszaugrottunk az időben. Mint ahogy a jelenbe való visszatérés sem biztos, hogy követhető, amikor a szerkesztőségben fotózást szerveznek, s Esthert is szeretnék modellként fotografálni, bár ő ellenkezik. A színésznő felmászik a pepita falból kiálló kis rózsaszín kiugrókon, kifacsart testtartása érzékelteti a kényelmetlen helyzetet, ahogy próbál megfelelni a feladatnak, míg el nem kezd zokogni. Számomra ez a mozzanat állt a legközelebb Az üvegbúra eredeti atmoszférájához.

Ahogy gyülekeznek a nézők és hosszasan keresik, hova üljenek, az Esther Greenwoodot alakító Zsigmond Emőke már a színpad szélén ücsörög hatalmas tüll pink szoknyában, lábát felhúzva, s a fészkelődő, elhelyezkedő közönséget vizslatja. A díszlet frusztrálóan pepita, rózsaszín szegélyekkel, úgy hat, mint egy kocka, amely belül fekete-fehér kacskaringós mintájú, és amibe mi nézők beleestünk, ahogy Alice a nyúl üregébe. A pepita falból kis rózsaszín polcok, ülőkék állnak ki. A sarokban az egyetlen bútor, egy ugyancsak rózsaszín ferde szék, amit azonban később nemigen használnak, inkább a falból kiálló elemekre másznak, ülnek fel a színészek. Az előadás kezdetén izgalmasnak tűnik ez a világ, a színek eleganciát jeleznek – a regény jórészt arról szól, hogy a tizenkilenc éves Esther hogyan próbál beilleszkedni a New York-i miliőbe. Ahogy Esther keresi önmagát, elvárások hegye zúdul rá, s ő úgy lesz egyre kisebbé és vibrálóbbá, mint a fekete-fehér minta. A mindvégig változatlan térben a helyszínváltásokat pusztán fényekkel érzékeltetik: a pince jelképeként sötétebbé válik a szín, a kórházat vibráló fény érzékelteti.

Zsigmond Emőke már az első pillanatban megfogja Esther lázadó, intelligens jellemét, aki az élete minden pillanatában keresi önmagát, épp ezért olyan bizonytalan. Esther Greenwood belső bolyongását, a meg nem értettséget, a kitaszítottság érzését tűpontosan érzékelteti a színésznő játéka.

Kókai Tünde, Zsigmond Emőke és Dóra Béla (fotó: Horváth Judit)

Kókai Tünde egyik pillanatban az aggódó anya, a következőben Dr. Nolan, a pszichiáter, majd Joanne, Esther legjobb barátnője, aki megöli magát. Kókai Tünde fantasztikusa vezeti a figyelmünket karakterről karakterre.

Esther hazatérése anyjához súlyos fordulópont a regényben. Bár szimpatikus a rendező nagylelkűsége, ahogy megadja a lehetőséget a nézőknek, hogy mindent maguk imagináljanak, annyira azért mégsem sokat kínáló a már említett kocka díszlet, hogy egész New York-ot, a taxit, a bárokat, a szobabelsőt, a fürdőkádat, az utcát, a családi házat, a pincét, a kórházi ágyat és még sorolhatnám, hány helyszínt belelássanak. A tenger például a megváltás, mélység, hatalom, kékség és kétség, de semmiképp nem a szüntelen pepita padló. Azon kaptam magam, hogy már becsukott szemmel hallgatom az egyébként szépen szóló monológot. A szöveg olyan szinten dominál a darabban, hogy lehet, nem akarták elterelni róla a figyelmet semmiféle jelzésszerű díszlettel. Ez esetben viszont játszódhatna a darab akár teljesen fehér térben is. A jelzéshasználat egyébként is következetlennek tűnik olykor. A szövegből tudjuk például, hogy Esther pirulákat vesz be a pincében az öngyilkosság szándékával, de semmilyen eszköz nem jelzi tettét. Nem is volna ezzel semmi gond, el tudjuk képzelni a gyógyszert és a pohár vizet, korábban azonban egy ezüst kendővel jelzik a gyémántot, amit Marco adott Esthernek. Mint ahogy piros rúzs jelzi a vért, amikor az erőszakoskodó Marcót orrbavágja Esther, ám amikor Irwin, a zárkózott és érzéketlen matematika professor elveszi a szüzességét – a jelenet erős, megrázó, kényelmetlen figyelni is –, semmi nem utal a szokatlanul erős vérzésre.

Esther depressziója anyjához visszatérve kezd elhatalmasodni. Kókai Tünde, bár közel egykorú Zsigmond Emőkével, tejesen el tudja hihetni, hogy ő Esther aggódó anyja. Popper Péter Színes pokol című művében ezt a fajta színészi játékot nevezné a varázslónak.

De mindhárom színész nagyszerű. Zsigmond Emőke tiszta és sugárzó őszintesége hitelesen tudja életre kelteni Esther Greenwood letaglózó személyiségét. Kókai Tünde technikája csodálatra méltó, Dóra Béla humora pedig még a legkevésbé szimpatikus férfi karaktert is szerethetővé varázsolja. Jó érzés volt látni ezt a három színészt ilyen összhangban dolgozni, mintha csak egy ütemre vert volna a szívük.

Ezzel együtt az előadás koncepciója ebben a felfogásban megengedné akár, hogy a művet monodrámaként adják elő, Esther monológjain keresztül mutatva meg az összes többi szereplőt. Illetve a realitás talaján maradva, minden szerepet játszhatna más-más színész, nagyszínpadon, díszlettel. Vagy-vagy. Azt gondolom, ez a regény túl sokrétű és sokszínű mind szereplőiben mind helyszíneiben ahhoz, hogy egy ilyen szerény térben, a főszereplő mellett minden más alakot két mellékszereplővel eljátszatva a teljes világát át lehessen adni. Ami nem jelenti azt, hogy nem érdekes élmény az Örkény Színház előadása.

Pusztai Luca

 

NKA csak logo egyszines

1