Eltűnő ingerek – Trafó

A kortárs színház rendre játékba hozza a szerepek mellett magukat az alkotókat is, kendőzetlenül, performance-ként bemutatva személyiségük egy-egy intimebb aspektusát. Ilyenkor a kritikusok többsége pusztán detektálja a jelenséget, hiszen a klasszikus kritika eszközkészletével képtelen bármi érdemlegeset és specifikusat mondani ezekről a jelenségekről, miközben esetleg még attól is retteg, hogy a színészt értékeli a szerep helyett, jóllehet, már rég felszámolták maguk az előadások ezt a megkülönböztetést, ha egyáltalán valaha is létezett. Pass Andrea egyik idei darabjáról, az Eltűnő ingerekről különböző cikkek révén tudható, hogy az író-rendező a saját édesapja halálával kapcsolatos tapasztalataiból merített alapanyagot, a végeredmény azonban egy fikcióvá alakított, az alkotó életútjátról leválaszthatónak tűnő, zárt alkotás lett. A következőkben eszerint elemzem és értékelem az előadást, mégis fontosnak tartom leszögezni én is, hogy amikor a gyász felszínességéről írok, akkor természetesen kizárólag a konkrét előadás rám gyakorolt hatásának egyik aspektusára gondolok.

Ez a hatás egyébként meglehetősen változó, részben azért is, mert Pass rengeteg mindent szeretett volna belezsúfolni az előadásba. A haldokló főszereplőt, Endrét egyszerre mutatja meg kívülről és a szereplő saját, belső szemszögéből is. Kívülről a saját lányához zavarba ejtő, túlzott szeretettel, majd a kamaszos lázadás hatására túlzott szigorral viszonyuló apukát látunk, aki egyben egy elnyomó rendszer méltatlanul szürkeségbe taszított, felesleges energiákkal teli publicistája is. Agyvérzése az előadás elején kvázi felerősíti az alapállapotot: már nem csak érzelmileg, de fizikailag is ki lesz szolgáltatva a lánya ambivalens érzéseinek, és immár nem csupán a cenzúra, hanem a saját agya lehetetleníti el a szavakkal történő önkifejezést.

Eközben Endre elméjébe is betekintést nyerünk, álomszerű, gyakran horrorisztikus jelenetek során. Látomásaiban folyamatosan elveszti önmagát: különös figurákkal találkozik, akik átvennék vagy már átvették a nevét és az ágyát a kórházban, másnak a keze mozdul a sajátja helyett. Idegenek vallják magukat az ismerősének, majd változnak szörnyekké, a valóság a betegség törvényei szerint működik. A realisztikus stílus hol finomabb átkötésekkel, hol hirtelen csap át ebbe a szürreális világba, miközben Pass ráadásul az idősíkokat is keveri. A végeredmény mégis könnyedén követhető marad, elkerülve a felesleges bonyolítással járó öncélúság csapdáit is.

Ez a dramaturgiai bravúr azonban nem jár együtt egy kifinomult színházi eszközkészlettel. Endre világát sokszor a létező legközhelyesebb módon teszik érzékelhetővé. A neonlámpák baljós villogása, a vakító fényhatások, a közönség számára is elviselhetetlen zaj inkább elriasztja a nézőt, mintsem azonosulásra késztetné. A színpadkép koncepciója egyébként sem világos. A kórházi folyosóra emlékeztető díszletet (Devich Botond) mintha túlságosan széttagolták volna, részben ennek tudható be, hogy nem igazán kelt egy egységes, határozott benyomást. Kissé egyszerű és kiszámítható, ezért csöppet sem hatásos megoldás, hogy a főszereplő végig bent van a színpadon, majd halálakor távozik. Ennél is kevésbé éreztem a létjogosultságát a színpadra feltett zenekarnak: az élőzene nem sokat ad az előadáshoz, viszont teátrálisabbá tette a beleélésre hivatott, szürreálisabb jeleneteket is.

Pallag Márton és Hajdu Szabolcs (fotó: Szalai Sándor)

Hazudnék ugyanakkor, ha tagadnám, hogy az előadás végén sok más nézőhöz hasonlóan engem is a sírás kerülgetett, és lebecsülni sem szeretném az ehhez vezető megoldásokat. Pass Andrea az utolsó jelenetekbe számtalan olyan halál-toposzt belesűrített, amelyeket máshonnan, akár hollywoodi filmekből ismerünk (itt a hollywoodit nem pejoratív értelemben, inkább csak egy jól működő, bejáratott hatásmechanizmusra utalva használom). Ilyen például a halottak szeretteinek gyötrődő önhibáztatása egy-egy utolsó, rossz szó miatt; egy álomszerű utazás egy alternatív, boldogabb idősíkba; egy szinte beteljesülő csoda; a több időért fohászkodás és számos más, késleltető, hangulatfokozó megoldás. Mindez hatásos, de ahogyan a hanghatások sem igazán árulnak el semmit a halál igazi borzalmáról, ezek nem hatnak az újdonság erejével.

Hajdu Szabolcs (fotó: Székelyhídi Zsolt)

Mindazonáltal Pass Andreának van még egy csodafegyvere, amelyet már a plakáton is kiemeltek, ez pedig nem más, mint Hajdu Szabolcs. A főszereplőt játszó színész hálás feladatot kapott, hiszen különböző stílusok, lelkiállapotok és érzelmek között kell gyors egymásutánban váltania, ráadásul végig a néző szeme előtt. A kivitelezés igazán elismerésre méltó, Hajdu figurájával könnyű azonosulni hibái és különcségei ellenére is. Míg ő inkább az előadás kézzelfogható, realisztikus síkjáért felel, a másik oldalon ott van Pallag Márton, aki groteszk horror figuráival és rémisztő arcjátékával alakít emlékezeteset. Endre türelmes és a felszínen végtelenül nyugodt feleségét Pető Kata tölti meg élettel, míg Petrik Andrea a kamaszos szárnybontogatás és az apja udvarlása között sodródó lányt ábrázolja érzékenyen.

A szereplők komplex és hitelesen ábrázolt viszonya felvet egy sor témát, amelyeket izgalmas lett volna tovább bontani. A halál igazi borzalmát pedig mintha tompítanák a szürreális jelenetek, de tény, hogy ilyenkor vannak szubjektív szempontok is: számomra a vég mellőz minden líraiságot, végtelenül csupasz, földhözragadt, hirtelen, és sosem lehet belülről szemlélni. Elnyújtott álomjeleneteivel az Eltűnő ingerek ennek épp az ellentéte.

Hajnal Márton