A Fortepan kiállítása a Magyar Nemzeti Galéria A épületében
Az előző pillanat már a múlt, a volt. Mi meg csak élünk bele a világba, a változóba, aminek a holnapja egészen más, mint amilyen a tegnapja volt. És ez így van rendjén. Mivel majd kétszáz éve föltalálták a fotográfiát, ez a változás nagyon szépen tetten is érhető. Hogy nézett ki Piri dédmama huszonévesen? Milyen volt a régi kert a cseresznyefával? A valahai Makarenkó utca? Megőrződött a képen. Ott a rajtakapott idő a fotópapíron. Ezek az én múltam, az én emlékeim. Másoknak más van.
1915
Bölcsőde 1952
1917
Magánosok Klubja
Két középiskolai osztálytárs, Tamási Miklós és Szepessy Ákos lomtalanításnál kidobott fényképeket talált. Nem ismerték sem a fotóst, sem a képek alanyait, de megragadta őket a képek varázsa. Ott volt előttük a hatszor kilenc centis cakkozott szélű papírlapokon az a világ, amit ők már nem ismerhettek, s szerencséjükre mellette a rolnis filmes negatív. A képeken egy család élete, környezete, a gyerekek a játékaikkal, a szoba a karácsonyfával, a fotelben ülő, mosolygós nagypapa, maga a múlt, a valaha volt és már soha nem levő. Aztán elkezdték járni az ócskapiacokat, a lomtalanításokat, és főleg a negatívokat gyűjtötték. Aztán ezeket rendszerezték, beszkennelték. Hónapok munkájával elkészültek körülbelül tízezer képpel. Ebből tettek fel 2010. augusztus 20-án az induló honlapjukra ötezret. Az alapcél az volt, hogy olyant mutassanak, amit nem tud a Google. Mi tagadás, elérték, mert ilyent valóban nem tud a Google. Ma már több mint százezer kép található a gyűjteményben. Lettek gyűjtők és támogatók, adományozók.
A névválasztásuk adódott. A Kodak konszern 1922-ben nyitotta meg fotokémiai gyárát Vácott, amelyet 1947-ben Forte névre kereszteltek, s ezzel jegyezték be államosításkor. Ennek a cégnek a terméke volt a Fortepan filmnegatív. A Fortepan archívum a fotográfia kezdeteitől 1990-ig gyűjti a képeket. Felteszik a honlapra, le lehet őket tölteni, de nem lehet pénzért árulni, mert ingyenes és engedélymentesek.
„Ülnek a szürke, léten túli fényben,
árnyak: már nincsenek, csak látszanak”
(Rakovszky Zsuzsa: Minden múlt a múltam)
A képeken ott az egész huszadik század. Minden, ami történt, ahogy történt, egészen emberközelből, kisemberközelből, a leghétköznapibból. Itt minden személyes, semmi nem tárgyilagos. A képeket nem profi fotózta, aki másra ügyelt. Itt a nagypapa volt a fontos, a karácsonyi ajándéknak örülő Pistike, a táblafestő brigád a brigádnapon, a május elsejei felvonuláson Marika a gyerekkel, a fényképezkedő 1. a osztály 1946-ban, középen a tanító bácsival. Csupa ismeretlen arc, mégis minden ismerős. Minden múlt a múltam. Itt az egész huszadik század, ami az enyém, még akkor is, ha születésem előtti.
A kiállításrendezők tehették volna időrendben is a falakra a képeket, de nem. Négy életszakasz szerint csoportosítottak. A gyerekek a század elején és végén, a tágra nyílt tekintetek ugyanazok, csak más formájú a gyerekkocsi, a járóka. S a személyes életben ott a történelem, az első, a második világháború. A nyitott ablakban mosolyogva cipőt pucol egy férfi, s az ablakkeret mellett látszanak a falban a lövésnyomok.
Hogy őrződik meg az idő? „Kocsonyát csináltam, gyertek el csütörtökön” – írta a levelezőlapon Erdőssy Béla 1913-ban. (A postai pecsétek szerint 1900 és 1917 között adták fel a rövid hétköznapi híradásokra – ebéd és vacsorameghívás, ünnepi köszöntés, utazás előtti búcsú – szolgáló, az egyik oldalon szöveges, a másikon a család tagjait ábrázoló képeslapokat.) Előttünk ott az egész életük.
A Fortepan 1990-ig gyűjti a képeket. Mert akkor, még az ezredforduló előtt nagyon sok minden megváltozott. A fénykép megfogható, a digitalizáció már a virtuálist mutatja. Csak a virtuálisat és mást is. Nézem ezeket a képeket, és magával ragad a személyesség, az intimitás, az egymásra figyelés, hogy fontos volt annak az embernek, a környéknek a megragadása képben. Család volt, brigád volt, rokoni kerti összejövetel (kedvencem a négy fiatal lány egymás mögött a háztetőnek támaszkodó létra fokain állva 1915-ből). Elnézem ma a szelfizők hadát, ahogy mosolyognak maguknak, magukra a Lánchíd egy korlátrészletével, a Duna kettő hullámfodrával, ami lehet a Muráé vagy a Mississippié. Csak önmagukról szól a kép – szelfi –, miről másról. Mindenki csak magára figyel és semmi másra. Föl lehet tenni közösségi oldalakra, hogy lássák mások is, de minek. KINEK? MINEK?
A Nemzeti Galéria Fortepan tárlata egy évszázadnyi közös múltba kalauzol. Kurátor Virágvölgyi István. Látható augusztus 25-ig.
Józsa Ágnes
