Két független színházi előadásról

2019 első negyedévében hosszú kihagyás után Kulka János visszatért a színpadra. A korábbi kőszínházi társulati létet szabadúszásra cserélte: miután a Katona József Színházzal szerződést bontottak, alternatív formációk vendégeként láthatjuk viszont. Újfajta szerepekben – két bemutató után még nem volna értelme egyúttal új szerepkört is emlegetni –, de a színpadi személyiség tőle megszokott erejű kisugárzásával.

Az alábbi két kritika közös pontja: Kulka fellépése. Az írások ugyanakkor nem az egyes szerepek szemszögéből születtek, hanem az előadás összképére kívánnak reflektálni – dokumentumot kínálva egyúttal magáról a művészi közegről, a két társulat munkájáról is.

Móricz Zsigmond – Bíró Bence: Árvácska

Dollár Papa Gyermekei / Trafó

Magatehetetlennek látszó, törékeny test fekszik a földön a színpadközepi hóesésben. Nagykabát takarja, csak csupasz lába látszik ki alóla. Idősödő férfi közeledik neglizsében-mamuszban (Kulka János), mint aki épp most látta meg az ablakából, és azzal sem törődve, hogy magára kapjon valamit, azonnal el is indult érte. Gyengéden felemeli, és óvatos léptekkel hazaindul vele. A lakás otthonos részletét néhány kortalan bútordarab jelzi a színpadi tér hátsó falánál; a szobácska teázásra, plédbe burkolódzásra, történetmesélésre és -hallgatásra nagyszerűen alkalmas. A felnőtt Árvácska (Simkó Katalin) – merthogy ő feküdt az imént előttünk, sorsáról talán már végleg lemondva – a felé forduló figyelem hatására hamar feloldódik, és mesélni kezdi történetét hallgatag vendéglátójának.

Ha akarjuk, a kerettörténet férfialakjába beleláthatjuk Móricz Zsigmondot, a helyzetbe a regény születési körülményeit, ahogyan a színlap is sugallja. Ugyanakkor efféle életrajzi vonatkozások felemlegetése nélkül is szépen működik az alaphelyzet, köszönhetően Kulka erős színpadi jelenlétének és a történetből ki-bejáró Simkó sokszínű játékának. Az adaptáció kreatív alapötlete, hogy a regény névtelen-láthatatlan elbeszélőjének szerepét itt maga Árvácska veszi át, aki azonban nem közvetlenül a nézőknek narrál, hanem színpadi partnerével osztja meg történetét. A különös férfi nem ékel szavakat az áradó elbeszélésfolyamba (a lány egyszer elég durván ki is csúfolja ezért), gesztusaival, mimikájával azonban legalább olyan egyértelműen kifejezi érdeklődését és együttérzését, mintha verbális eszközkészletét is mozgósítaná.

Árvácska gyerekkorának története – vagyis a Móricz-regény adaptációja – a nézőktől három oldalról szorosan körbevett fekete térben elevenedik meg. Az elbeszélés kezdetén – a felelevenítendő hajdani események szereplőiként – gyerekek szaladnak be a színpadra, ám Simkó-Árvácska, miközben narrátorból átlép a múltbeli történet főszerepébe, kiküldi őket, mondván: ami most következik, nem kicsiknek való. Az előadás – rögtön a hóeséses nyitóképtől kezdve – többször is eljátszik a színpadi megjelenítés efféle helyzeteivel. Az előadássá formálás némely mozzanatának megmutatása meg-megszakítja az elbeszélésfolyamot, szándékoltan kizökkent belőle, és színesíti is a játékot. Ugyanígy az illúzióteremtéstől eltávolító irányba hat az üres színpad, és a hatáskeltés minimalizálását jelzi az is, hogy a néző- és játéktéren az előadás nagy részében egységesen fenn van a fény (a Dollár Papa Gyermekei más bemutatóihoz is hasonlóan).

Árvácska – Kulka János és Simkó Katalin, Dollár Papa Gyermekei / Trafó (fotó: Nagy Gergő)

A dramatizálás – ez váratlanabb eljárás a társulat szokásos munkamódszeréhez viszonyítva – igen részletesen követi a regény szövegét. (Móricz Zsigmond regénye alapján írta: Bíró Bence és a társulat – utal a színlap a szövegkönyv születésének körülményeire.) Összevontak ugyan jeleneteket és szereplőket, továbbá sokat rövidítettek is a Móricz-művön, ahhoz azonban ragaszkodtak, hogy a hét regényfejezet meghatározó szituációi helyet kapjanak az átdolgozásban. És tovább is írták a történetet – kár, hogy mindez vázlatjellegű marad –: Árvácskából lelkifurdalással terhelt, létbizonytalanságban élő, megállapodásra képtelen felnőtt vált, állami gondozásba adott gyerekkel, értelmetlennek érzett élettel.

A színpadon, amint a regényben is, sorjáznak a test- és léleknyomorító részletek – a hatásuk azonban nagyon más. Móricz tolmácsolásában sokadszori olvasásra is katartikus a történet. Ördög Tamás rendezésében a jelenetek nagy részéből ugyanakkor hiányzik az erő, a feszültség, és a történetfüzér tempótlannak hat. Elképzelni nyilván sokkal fájdalmasabb, amint nevelőapja parazsat szorít a kislány kezébe, vagy ahogyan a részeg férfi szexuális tereptárgynak tekinti a gyereket, semmint nézni, hogyan próbálják a színészek megoldani a szituációkat a testek vagy a falak takarásában. De nemcsak erről van szó. A történeten kívül álló narrátor helyzetértelmezéseinek kiiktatásával elhalványul a talán legszorongatóbb érzelmi vonulat, az, ahogyan Árvácska rabszolgatartóihoz kötődik, beletörődve, hogy neki csak ennyi jár az élettől.

Az előadásból – Kulka János színházi visszatérésének örömteli tényén túl – elsősorban minden bizonnyal Simkó Katalin játékát őrzi majd az emlékezet. Nemcsak színészi fegyelme és alázata okán – meztelenül játssza végig az előadás jelentős részét, megidézve, hogy nevelőszülei még a ruhát is sajnálják Árvácskától –, hanem játékának érzékenysége és finom árnyalatai miatt, amelyekkel megjeleníti a gyermeki sorsot, és kezeli a szereplő-elbeszélő váltásokat. A mellékszereplők jelenlétének ereje változó; úgy tűnt, a rendezés kínálta lehetőségekkel leginkább ketten tudtak élni: Terhes Sándor (mint első nevelőapa) és Török-Illyés Orsolya (mint második nevelőanya).

Az előadás jól érzékelhetően nem valamiféle skanzenperspektívából kívánja elénk állítani az erőszakkal, sorozatos kegyetlenkedésekkel teli történetet. Erre utal, hogy kimaradtak a mű eredeti korához és környezetéhez tapadó jellemzői, és az is, hogy Dévényi Dalma és Kiss Tibor tegnapian-maian kortalan jelmezeket tervezett. Ki mondhatná, hogy mindaz a brutalitás, ami ezt a gyereket annak idején az elmaradott tanyavilágban érte, teljesen ismeretlen a modern, felvilágosult(nak gondolt), akár nagyvárosi miliőnkben? Hogy ne hallanánk időről időre a legkiszolgáltatottabbak durva kihasználásáról, megalázásáról? Igen, az Árvácskák ma is köztünk élnek.

Csehov: Cseresznyéskert – pénzes komédia tragikus napokra

Trojka Színházi Társulás

Fura, provinciális figura gubbaszt a kandalló mellett. Megjelenése alapján – csiricsáré ing nejlondzsörzéből, sokszorosan divatjamúlt, erősen viseltes műbőrdzseki – ez az ember vagy valahol az évtizedekkel ezelőtti múltban ragadt, vagy egy turkáló már kidobásra ítélt maradékai közül válogatott. (Jelmez: Lakatos Márk.) Ő Lopahin (Bárnai Péter), a birtok leendő új ura. Jó kiállású öregember érkezik – szürkés-kékes tónusú otthoni féllezserségének a csokornyakkendő is tartozéka –, tesz-vesz, és nem törekszik véka alá rejteni zsigeri ellenszenvét. Ő Firsz (Kulka János), a háziszolga (illetve az előadásban inkább: lakáj), a Lopahinnal vívott szóbeli és csattanósan tettleges csörték napirendjének állandó részét képezik.

Bárnai új idők új szellemiségét megtestesítő Lopahinjának egyik meghatározó jellemvonása, hogy igénytelen a végtelenségig. Emellett nyomokban sem emlékeztet valamennyire is kiművelt emberfőre, ami miatt viszont folyamatos kisebbségi érzéssel küzd. Hogy mindezzel szemben kifejezetten segítőkész, ráadásul kiváló üzleti érzéke és az adás-vételben remek helyzetfelismerő-képessége van, nem elég a cseresznyéskert további sorsának Ljubáék számára megnyugtató elrendezéséhez. Nem adódik közös pont a nagybirtok örököseinek életidegen, ám roppant vonzó tücsöksége és a jobbágysarj racionális, de erőszakos hangyasága között.

Kulka Firszének ugyanakkor sok kapcsolódása van mindkét irányban. Életének a Ljubáék iránti feltétlen elkötelezettség ad értelmet. Világát a ház falai jelölik ki, amelyek között akkor érzi magát a helyén, ha zökkenőmentesen elvégezheti napi rutinfeladatait. Nem érdekli, hogy az idők nem az efféle csendes ténykedéseknek kedveznek. Neki ugyanakkor, szemben Ljubával és családjával, Lopahin nagyjából „szemmagasságban” van. Megveti a veszélyes mitugrászt, akinek fontoskodására a többiek csak mosolyogva rálegyintenek.

A Soós Attila rendezte előadás valódi főszereplője tehát a két, hagyományosan mellékkarakterként megjelenő figura: Lopahin és Firsz. Főszereplővé emelésük az alkotási folyamat több tényezőjével is összefüggésben áll. A művet (Morcsányi Géza fordításának felhasználásával) Balassa Eszter dramaturg hét szereplősre húzta meg, úgy szikárítva az eredeti szöveget, hogy annak szövete nemhogy nem sérült, de tulajdonképpen minden lényeges mozzanata, nagyobbaktól az apróbbakig, hiánytalanul megjelenik / elhangzik a színpadon. Ez a kamaraváltozat azután belekerült egy különleges szobaszínházi térbe: az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Krisztina körúti épületének miniatűr körtermébe. A nagyjából ötven néző által közrefogott aprócska, legfeljebb ha nyolc négyzetméternyi területen feszül egymásnak a két figura, akik az élővilág táplálékláncolatának ellentétes végein állnak – mondhatnánk Trofimov bon mot-jára is utalva. A két alakítás ereje önmagában véve is hitelesíti a szereplők hierarchiájának új perspektívába helyezését.

Cseresznyéskert – Mátrai Lukács Sándor és Kulka János, Trojka Színházi Társulás

(fotó: Bokor Krisztián)

A faragatlan újgazdag üzletember és a múltbeli eleganciát már puszta jelenlétével is felmutató háziszolga ellenpárosa azonban nem szorítja háttérbe a többi szereplőt: minden alakítás pontos és meggyőző. Némi leegyszerűsítéssel azt lehetne mondani: míg az előbbiekhez az alcímnek – „pénzes komédia tragikus napokra” – és vele együtt az előadásnak inkább a drámai felhangjai kapcsolódnak, addig az utóbbiakhoz inkább a vígjátékiak. Ljuba (Gryllus Dorka) még saját maga számára is megmosolyogtatóan gyermeteg, felelőtlen, ugyanakkor fontos vonzó tulajdonságoknak is birtokosa, hiszen ritka szeretetteli és elfogadó személyiség. A sokszor szinte kiskamasz módjára viselkedő Ányával (Eke Angéla) mintha nem is szülő-gyerek viszonyban, hanem fiatal barátnőkként állnának egymás oldalán, rajongással, olykor némi aggodalommal – majd lesz-ami-lesz hangulatban átadva magukat a Can’t take my eyes off you sodrásának. A legcsodálatosabb lény ebben a családban kétségtelenül Várja (Nagy Dóra): annak a ritka embertípusnak a képviselője, akinek egyszerűen jó érzés a környezetében lenni, mert azt sugározza, hogy amíg őt látjuk, semmi baj nem történhet. Az egyetlen felnőtt személyiség a három nő közül: megbízható és lelkiismeretes. Önfeláldozó alkata azonban kevés jót tartogat számára – Nagy Dóra hihetetlenül sok finom színből állítja össze ennek a nem különösebben színes, de végtelenül szeretetteli egyéniségnek a portréját. Gajev (Mátrai Lukács Sándor) és Trofimov (Soós Attila) további esettanulmányokat kínál a „megrekedési pontok a felnőtté válás során” hálás témájához. Szelíd tehetetlenséghez társuló önáltatás az előbbinél, izgágaságba oltott életidegenség az utóbbinál. Bár a tényekkel – szétmálló múlttal, szegénységgel – senki nem hajlandó szembenézni, morális ítéletet szerencsére nem kínál az előadás, és sajnálkozni való is csak módjával adódik. Ezeket a bohém, kedves figurákat ugyanis egészen egyszerűen nem lehet nem szeretni a gyengeségeikkel és hülyeségeikkel együtt (illetve az egy Lopahint nagyon is lehet, de elítélni valójában őt sincs miért). Téblábolásaik, magatehetetlenségük úgy megmosolyogtató, hogy egy percre sem feledjük: magunkon nevetünk.

A játékmódot a fizikai közelségből és a díszlet nélküli tér sajátosságaiból is fakadó keresetlenség határozza meg, szinte mintha spontán módon, akár 2019 egy-két hétköznapján futna le a csehovi történet. Ennek ellentéteként ugyanakkor a maga játékos formájában a hangsúlyozott teatralitás is helyet kap az előadásban. Vicces például, amikor az Ánya zongorajátékaként beadott zene azután is folytatódik, hogy ő már felállt a hangszer mellől. Mulatságos, ahogy Soós Attila szökkenő-perdülő mozdulatokkal lejti el Trofimov kifinomult infantilizmusát. Nyilván nem véletlen – sokkal inkább a rendezés apró, önreflexív poénja –, hogy Lopahin kezébe pont Brecht-kötet kerül (próbálkozik a szerencsétlen, de még a szerző nevét sem tudja kimondani), és színházba is az ő darabját megy el megnézni. A jelmezek, a zene, a gesztusok – továbbá a pokróc és csipsz – ugyancsak meghatározó összetevői az időjátéknak.

Az összhatás kivételesen felszabadító. A titok – az elemezhető részleteken messze túlmutatva – az este hangulatában rejlik, ehhez pedig kétségtelenül hozzájárul a Kulka János ismételt viszontlátása fölött érzett öröm is.

Dömötör Adrienne