Bármily hihetetlen, úgy tetszik, Puskin „a levegőben van” – ahogy mondani szokták, ha egymástól függetlenül többeket foglalkoztat ugyanaz a téma. Almási Miklós esszét írt a Borisz Godunov című Puskin-drámáról, „politikai dinamittal telt”, „veszélyes” műnek nevezve azt, D. Magyari Imre pedig Bulgakov Bíborsziget című darabjának Pesti színházi előadása kapcsán emlékezik meg Puskin bátorságáról, társadalomkritikus művészi attitűdjéről. (Hogy a Katona József Színház 2017 májusában bemutatott, Zsámbéki Gábor rendezte Borisz Godunov-előadása nem ért meg két évadot sem, csak látszólag mond ellent a nyitó mondat állításának: Magyarhonban a picit is összetettebb problémakezelés – tapasztalataim szerint – általában nem örvend nagy népszerűségnek. De az előadás élettartamát ellenőrizendő előkeresett színlap még egy mellbevágó, döbbenetes, fájdalmas felismerés forrása: a dráma fordítói, Radnai Annamária és Térey János már nincsenek közöttünk – mindketten 2019 júniusában mentek el…)

Bulgakov Bíborszigetének 1928-as ősbemutatója sem ért meg nagy szériát – mint D. Magyari Imre írásából kiderül –, ám ezt, más Bulgakov-művekkel együtt, a cenzúra vétette le a műsorról.

Hogy mi az, ami az Európa keleti, illetve nyugati tájain, más-más történelmi háttérrel szocializálódott emberekben közös, jól megmutatkozik abban, ahogyan az eltérő közegben fogant mű megszólal „idegenben”. A Nyugat hőse Keletről címmel Kurdi Mária a világhírű Synge-tragikomédia, A nyugati világ bajnoka magyar nyelvű interpretációit tekinti át a Csíki Játékszín előadásából kiindulva, annak budapesti vendégjátéka apropóján.

Csepeli György Gerhart Hauptmann Patkányok című drámájának a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Zsótér Sándor rendezte bemutatója kapcsán firtatja az összefüggést a XIX. század végén, XX. század elején élt s a XXI. századi ember perspektíváit tekintve.

A sorsa adta perspektíván próbál radikálisan változtatni, ha csak pillanatokra is, a XX. század Magyarországán, a szocializmus idején, a 60-as években a Sötét ruhás fiú, Fejes Endre regény- majd drámahőse, akinek legutóbb a Városmajori Szabadtéri Színpadon megelevenedett történetéről Urbán Balázs írása olvasható e számunkban.

Szinte a rendszerváltás pillanatában, 1989 novemberének végén volt az ősbemutatója Schwajda György Ballada a 301-es parcella bolondjáról című társadalmi szatírájának – az esemény közelgő és Nagy Imre újratemetésének alig elmúlt harmincadik évfordulóján Darvay Nagy Adrienne idézi fel a kort és annak „foglalatját”.

A hetvenes évek végén emigrált – vagy ahogy akkor mondtuk, disszidált – Halász András festőművész, Halász Péter testvére, s 2005-ben jött haza. Józsa Ágnes arról is beszélgetett vele, milyen volt az élet, amit itt hagyott, s mit talált itt, amikor visszatért.

Friedrich Dürrenmatt svájci író a hatalomváltásról szóló művét, A nagy Romulust 1950-ben írta, de 1980-ig többször átdolgozta – az Aquincumi Nyári Színház bemutatójáról Szekeres Szabolcs írt.

Antik történetet dolgozott fel az erősen közéleti elkötelezettségű olasz alkotó, Marco Paolini is, akinek idén a Milánói Piccolo Teatróban volt bemutatója. Paolini színházi törekvéseit s legújabb munkáját Fried Ilona mutatja be.

Hogy mivégre született egy színházi előadás, mindig fontos kérdése a befogadás „utánjának”, az értelmezésnek, értékelésnek, legyen szó bármilyen műfajú produkcióról. A Puskin számára etalon Shakespeare Vízkereszt… (a folytatás innentől fordítófüggő) című darabjának két előadása kapcsán is tanácstalannak tűnik ez ügyben recenzensünk, Urbán Balázs.

A XX. század „reneszánsz” alkotója volt Márkus László rendező, tervező, aki irodalommal, képzőművészettel, kritikaírással is foglalkozott, de volt a Nemzeti Színház igazgatója, az Operaház főrendezője majd direktora – Galántai Csaba róla szóló könyvére Balogh Géza reflektál.

Wagner operáiból is tartalmaz részleteket az 50 Best című albumsorozatban megjelent válogatás, mely Fittler Katalin szerint sokféle szempontból nyújt különböző befogadói rétegeknek nemcsak élvezetes, de hasznos élményt.

Szűcs Katalin Ágnes