Mihail Bulgakov: Bíborsziget – Pesti Színház

Azért az ritka, hogy valaki Levél a cenzorhoz címmel ír verset! Puskin tette ezt, a magyar változat külön bája, hogy Eörsi István munkája; akadhatott hozzá némi belső indíttatása. A költemény nem nélkülöz némi iróniát:

„Először is neked nyíltan bevallhatom:

gyakran sorsod miatt elfog a szánalom,

mert eskü kötelez, hogy óvjad, ami ócska,

te Hvosztov és Bunyina egyetlen olvasója…”

A költő azért hamarosan hangnemet vált:

„Ó, barbár! Mondd, olyan orosz költőt ki látott,

ki nem átkozta még halálos élű bárdod?”

Puskin bátor ember lehetett, Üzenet Szibériába című költeménye is van. És ő adta Gogolnak A revizor alapötletét! Mikor a darab elkészült, a cenzúrát megkerülve – diktatúrában egy értelmiséginek nem árt némi találékonyság – magának a cárnak mutatták meg, aki engedélyezte a színrevitelt, sőt a minisztereit kötelezte arra, hogy megnézzék… Bátor volt Bulgakov is, nem átallotta művelni a szatíra műfaját, a Bíborsziget szintén ennek a jegyében fogant (eddig két szóba írták), amiben ő is az irodalomba emelt egy cenzort – máshogy is kapcsolódott a nagy elődhöz, különös drámát írva utolsó napjairól; attól különös, hogy maga Puskin nem jelenik meg benne (megjelenik viszont egy besúgó). A hatalommal persze nem lehet büntetlenül játszani, minél zsarnokibb, annál kevésbé. I. Sándor Puskint is Szibériába akarta száműzni, de végül csak Jekatyerinoszlávba küldték, aztán Kisinyovba és Ogyesszába, végül az édesanyja birtokára költözhetett Mihajlovszkojéba. 1826-ban I. Miklós cár kegyesen engedélyezte, hogy szülővárosában, Moszkvában telepedjen le, innen ment aztán Szentpétervárra. Bulgakovval is egész életében úgy játszott a hatalom, mint macska az egérrel. Sztálin 1922-ben lett a kommunista párt főtitkára, nem késlekedett a diktatúra kiépítésével. Bulgakov írói pályája (a Sárba taposva – Naplók, levelek 1917–1940 című, 2004-ben a Magvetőnél megjelent kötetből veszem az adatokat, amelyet Kiss Ilona állított össze és fordított) a tízes évek végén indult, 1921 őszétől élt Moszkvában. Egyre otthonosabb a színházi életben, sorra születnek a darabjai, a Bíborsziget a húszas esztendők közepén. Rajong a színházért, rajongásának legfényesebb bizonyítéka – a Molière-ről szóló dráma és életrajz mellett – a töredékben maradt Színházi regény (magyarra Szőllősy Klára fordította), ami a moszkvai irodalmi és színházi élet maró, azaz korántsem ártatlan és könnyed szatírája, Sztanyiszlavszkij is megkapja a magáét, sőt! És ne feledjük, hogy a fikció szerint a szöveg szerzője öngyilkos lett! A befejezetlen mű azzal zárul, hogy a bemutatóra várva az elbeszélő „bánat és felháborodás közt vergődve” hánykolódik éjjelente a pamlagán, és még Osztrovszkij iránt is féltékenység ébred benne. Néhány sorral lejjebb viszont ezt olvassuk: „Emésztő szerelem támadt bennem a Független Színház (azaz a Művész Színház, D. M. I.) iránt, oda voltam szögezve hozzá, mint kukac a horogra, minden áldott este végignéztem az előadást.” Csak épp véget vet az életének.

Na, igen…

A hatalom elismeri Bulgakov tehetségét, de nem bízik benne. 1926-ban házkutatást tartanak nála és elkobozzák a Kutyaszív című regénye kéziratát és a naplóit. 1927 tavaszán felfüggesztik a Bíborsziget engedélyét, aztán 1928 decemberében mégis bemutatják, de már tavasszal leveszik a műsorról, ahogy A Turbin család napjait és a Zojka lakását is, s nem engedélyezik a Képmutatók cselszövése bemutatóját sem. 1930 márciusának végén levelet ír, immár másodszor, a Szovjetunió kormányának, azaz Sztálinnak, s azt kéri, hogy feleségével együtt engedjék ki az országból. A levél így kezdődik: „Miután minden művemet betiltották, számos, engem íróként ismerő polgártársamtól immár más se hallatszik folyton, mint ugyanaz a tanács: írjak »kommunista darabot« […], valamint forduljak a Szovjetunió kormányához bűnbánó levéllel, amelyben megtagadom korábbi, irodalmi műveimben megfogalmazott nézeteimet, továbbá biztosítom a kormányt arról, hogy ezentúl a kommunizmus eszméjéhez hű útitárs-író leszek.” Egyiket sem teszi, de „írói gyötrelmeinek” véget akar vetni. Válaszként Sztálin április 18-án felhívja telefonon – itt álljunk meg és próbáljuk ezt elképzelni! Tehát Sztálin felhívja s előzékenyen megkérdezi, hol szeretne dolgozni. Másnap állást kap a Művész Színházban, ahol korábban elutasították. A későbbiekben többször is ír a főtitkárnak, de soha többé nem kap tőle választ, nemhogy találkozna az íróval, pedig a telefonbeszélgetés során ez is felmerült. 1938-ban a közelgő hatvanadik születésnap alkalmából elkezd egy darabot Sztálin fiatalkoráról, de a főhős nem engedélyezi a bemutatót. Nem magától kezdi az írást: felkérik. Felkérik? „Bulgakov ezt a nagy perek időszakában – olvassuk Széke Katalin utószavában, amely a drámákat tartalmazó 2009-es Európa-kötetet zárja –, amikor többek között egyik legjobb barátját, Nyikolaj Erdman drámaírót is [akinek érdekében levelet küldött Sztálinnak! D. M. I.] letartóztatták, megtette.” Ki kárhoztatná ezért? Lehet a hatalomtól félni is, főleg, ha a hatalom maga akarja, hogy féljenek tőle. Vannak eszközei. És Bulgakov félt is. 1924 decemberében, miután egy lakásban vagy harminc ember előtt felolvassa a Végzetes tojásokat, ezt jegyzi a naplójába: „Félek, nehogy »nem is oly távoli vidékekre« repítsenek az efféle hőstettekért.”

De azért felolvasta.

Bulgakov élete, sorsa iskolapéldája annak, hogyan tehet tönkre a diktatúra egy művészt. Negyvenkilenc évesen halt meg.

És Sztálin még kedvelte is A Turbin család napjai című drámáját!

Mondhatnánk, az a lényeg, hogy megírta A Mester és Margaritát, hogy a regény – igaz, csak a hatvanas évek második felében – megjelent, de nem: az is a lényeg, milyen körülmények között élt, próbált élni az író.

A kormánynak írt levélben a Bíborszigetről is szó esik, sőt, a körülötte történtek miatt fogott bele a levélírásba. Nekiment ugyanis az „egész szovjet kritika”, még „forradalomellenes gúnyirat”-nak is nevezték. Csak egyetlen kritikus dicsérte, Novickij (őrizzük meg egy értő és bátor kritikus nevét!). Bulgakov készséggel elismeri, hogy amit Novickij írt a darabot elemezve, igaz. „…valóban vészjósló árny tűnik fel benne, nevezetesen a Műsorpolitikai Bizottság árnya. Ez az a hatalom, amely helótákat, hozsannázókat és beijedt szolgalelkeket nevel. [Itt Bulgakov csúsztat: természetesen nem a bizottság ez a hatalom, hanem a rendszer egésze, aminek a bizottság is része. Ezt nyilván ő is tudta, de ezt aligha írhatta meg a rendszer vezetésének, amely egyébként szintén tudta… Ördögi helyzet. D. M. I.] Ez az a hatalom, amely az alkotó gondolatot fojtogatja. Ez pusztítja a szovjet drámairodalmat, és teszi tönkre teljesen.”

Mindezzel együtt a mű mára beporosodott, kiment alóla az idő.

(fotó: Dömölky Dániel)

Könnyen megérthetjük persze, miért vették elő a Víg-, illetve a Pesti Színházban: egyrészt ma sem járnak fényes idők a kultúrára, ezen belül a színházra, másrészt kell egy kis vidámság, a „színház a színházban”-játék pedig garancia erre, Kern Andrásról nem is beszélve. Láthatóan nagy energiák mozdultak meg, Elbert János és Enyedy György fordítása alapján új szövegkönyv készült, ami nem csupán a sokoldalú és ambiciózus Vecsei H. Miklós, hanem a „társulat” munkája (dramaturg: Balassa Eszter), a humor már a színlapról fejbe kólint („negatív ruszlim testőrség”), láthatóan a pénzt sem sajnálták (díszlet-jelmez: Gadus Erika), a színpadon rengetegen zsúfolódnak össze, pozitív férfiak és nők, vörös bőrű óruszlim bennszülöttek, csak zenészekből van négy, tényleg kiváló (pozitív) színészeket látunk (Borbiczki Ferenc, Fesztbaum Béla, Hegyi Barbara, Orosz Ákos) – szóval beleadtak apait-anyait. A közönség hálás, legalábbis az általam látott előadáson az volt, ütemes zenére ütemesen tapsolt, de aligha ez volt a legjobb darabválasztás. Az persze igaz: a drámairodalom sem csupa remekműből áll, s az is, nem csupán a magamfajta vájt szemű nézőnek kell színházat csinálni. Eszem ágában sincs fanyalogni, de van néhány észrevételem.

A színház a színházban kilencven százalékban egy darab – egy meglehetősen hosszú darab – főpróbája, „sok zenével, vulkánkitöréssel és angol tengerészekkel”. Igyekezni kell, hogy a cenzor, Szavva Lukics még elutazása előtt megnézhesse és engedélyezze az előadást. A szerző a Jules Verne álnevet használó Dimogackij, a mostani változatban Demagogol. Odaadó nézőként a játék kedvéért elfogadjuk a képtelenséget, hogy a szerző ugyan csak most készült el, de mindenki tudja a szövegét. Azonban a színes-szagos látványosság ellenére nem szórakozunk túl jól, én legalábbis biztos nem: a sztori ebben a változatban meglehetősen zavarosnak tűnik, de lehet, eredetileg is az volt a nézők számára. „Az egzotikus történetet – írja Szőke Katalin – kétféleképpen lehet értelmezni; egyfelől mint az imperializmus paródiáját, másfelől mint a forradalomét és a polgárháborúét, megspékelve a »világforradalom« lenini-trockiji utópiájával.” Ez utóbbi ellen Bulgakov tiltakozik ugyan az említett levélben – „…számos ok miatt nem lehet pasquillus a forradalomról” – de nem biztos, hogy hinnünk kell neki.

Nézzük meg azért, miről van szó Dimogackij darabjában! Van egy sziget, ahol vörös bőrű bennszülöttek élnek a szaracén II. Olaboga zsarnoki uralma alatt. A bennszülöttek lázadoznak, egy provokátor, Kuku-Riku provokálja kettőjüket, Kaja-Lesit és Fara-Mucit, elfogják őket, de sikerül az óceánba ugraniuk. Hajón gyarmatosítók érkeznek, egy angol lord és egy francia tudós, akik – európai udvariassággal megosztozva rajta – elfoglalják a szigetet és tíz évre előre kifizetik a bennszülöttek által halászandó gyöngyöket, amiket az előző évben egy németnek adtak el, jóval áron alul. A második felvonásban a bohózat folytatódik: kitör a vulkán, Olaboga elpusztul, Kuku-Riku királlyá választatja magát, előtte kicsit kéretve magát, mint Julius Caesar vagy III, Richárd. A fővezér, Likki-Tikki kénytelen-kelletlen asszisztál neki. Meg kell adni, Kuku-Riku jól beszél: „…jómagam is szaracén vagyok, de a szívem szerint vörös bőrű bennszülött, és titeket támogatlak! Szabadok vagytok, bennszülöttek! Kiáltsátok utánam: Hurrá! Hurrá! Hurrá!” Kiáltják. Megválasztják. Tombolnak örömükben. A fordítók leleménye és fricskája, hogy Likki-Tikki a nyilvánosság előtt e szavakkal esküszik fel rá: „A bennszülött népet szolgálom!” (Ami csak azoknak poén, akik emlékeznek „A dolgozó népet szolgálom!” kifejezésre a szocializmus idejéből.) Aztán a bennszülöttek újra lázadozni kezdenek, azt követelve, hogy a gyöngyöket ne engedjék át a külföldieknek. Előkerül Kaja-Lesi és Fara-Muci, leleplezik a három nap óta uralkodó királyt, akinek a bennszülöttek már a vesztét akarják. A harmadik felvonás az angol lord szalonjában kezdődik, itt a francia tudós is. A lord lelkesen dicséri Európát: „…nincs jobb hely a világon…”. Hirtelen csengetnek: Kuku-Riku, Likki-Tikki és Tohonga, a szárnysegéd lép be. „Vizitbe jönnek a vadak!” – mondja a francia és nem örül annyira. De nem önszántukból jöttek: menekülniük kellett, az uralmat Kaja-Lesi és Fara-Muci vették át. És itt a maradék testőrség is… „Ki fogja eltartani ezt a díszes kompániát?” – kérdi a lord. Aztán rájön, hogy ők. A francia megerősíti: „Be kell fogadni és el kell tartani az egész bandát, és ha véget ér a pestis, odaküldeni egy hadihajót, és visszaültetni a trónjára ezt a Kuku-Rikut. Igen jó fejű szaracén, és akkor minden gyöngy a miénk lesz.” A testőröket addig is kőbányába küldik: dolgozzanak. Dimogackij darabja szerint a lady és Kuku-Riku közt gyengéd érzelmek ébrednek, de ezt a színigazgató kihúzatja: a cenzor nem tűri a pornográfiát. Hamarosan személyesen is megérkezik. Innentől kezdve neki játszanak. Onnan nézi az előadást, hogy a lordék egy hadihajóval elindulnak a szigetre bosszút állni, Tohonga és Likki-Tikki ugyanis megszökött a kőbányából. Megérkeznek a szökevények is, üldözőik is. Az utóbbiak azonban hiába jöttek, a bennszülöttek visszakozásra késztetik őket, a Bíborsziget, ahol immár „választott vezérek” kormányoznak, megmenekül. A pozitív végkicsengés ellenére azonban Szavva Lukics nem engedélyezi a bemutatót: „Ez egy kétkulacsos darab.” Nehezményezi, hogy a tengerészek „a gyarmatosítók kiszolgálói maradnak”. A világforradalmat hiányolja. Az internacionalizmust. Seperc alatt összehozzák neki, ő pedig megadja az engedélyt. Mindenki boldog…

Hegyi Barbara és Kern András (fotó: Dömölky Dániel)

Fogalmam sincs, miként hathatott ez a mű a húszas évek végének Moszkvájában. Sok olyan célzás lehet benne, amit csak akkor érthettek, s akkor is csak azok, akik figyelték a politika alakulását. Egy Bulgakov-kutató, aki alaposan ismeri az akkori eseményeket, nemkülönben elolvasta a darab kritikáit, sőt a rendezőpéldányt (ha megmaradt), nyilván tudna mondani valamit a célzásokról és a fogadtatásról. De úgy tűnik, hogy számára sem lenne egyértelmű, miként vélekedett az író az 1905-ös forradalomról, az 1917-es eseményekről, a bolsevikok hatalomátvételéről, az azóta történtekről. Bárhogy is, és legyen bármi is Dimogackij művének valódi tárgya, a paródia ma egész biztos nem robban, ahogy egy régi politikai kabaréjelenet sem adható elő. Az világos, hogy nagy, ráadásul a szatíra nyelvét is kiválóan beszélő író művéről van szó, bár aligha a legjelentősebbek közé tartozó alkotásáról. Csak nagy író talál ki olyat, hogy a cenzor nem a nézőtérről, hanem a színpadról akarja nézni az előadást: a lelke mélyén színműíró, színész, esetleg kritikus akarna lenni, most végre ott állhat kicsit a reflektorfényben, ha csak a főpróbán is… És az az önirónia is nagy íróra vall, amivel Bulgakov magát is beleírta a darabba: „A minap is beállított hozzám egy szerző – meséli az igazgató a cenzornak –. A Turbin család napjait … akarta rám tukmálni. … Amikor átfutottam, a szívem majd kiugrott a helyéből… a felháborodástól. Kinek néz maga engem? Ezt kérdeztem tőle.” S ne feledjük a betiltástól kétségbeeső szerző kiborulásának rajzát!

A magyar kabaré gazdag hagyományának konstans része egy kuplé, Márkus Alfréd és Weiner István szerzeménye, a Nevet a Róth, amiben a Róth mellett még sokan nevetnek, többek közt a Tóth, a Csortos és a Góth, nemkülönben a Gross. A húszas évek végén, amikor a dal íródott (Dénes Oszkár vitte sikerre), Rott Sándor, Csortos Gyula és Góth Sándor ismert és népszerű színészek voltak, az akkori közönség jókedvének nyilván az volt az egyik forrása, hogy a kedvenceiket emlegetik. Én 1988-ban hallottam a számot épp Kern Andrástól, Grósz Károly főtitkárságának rövid hónapjaiban. Mosolyogtunk jólesően, mit ki nem mernek mondani, nevet a Grósz, Kern még tett is egy felfelé mutató mozdulatot. 1989-ben ez már nem volt poén (meg Grósz se nevethetett).

A Bíborsziget a Pestiben az alkotók szerint feltehetően sok mindenről szólna. Még a migránskérdésről is, ennek jegyében II. Olabogából IV. Megráncs lesz, de ez ugyanúgy nem kap funkciót, mint az, hogy Dimogackij Demagogollá válik: ez jópofa, de a darabbeli írónak és darabjának semmi köze a demagógiához. Az altesti ihletettségű Kuku-Riku→Luka-Kuki, Metyelkin→Fosinko, Lady Glenarvan→Lady Lowfat változtatások pedig még humorosnak sem mondhatók, a Hatteras→Hatefrász sem, mellesleg így Dimogackij – jó, Demagogol – Jules Verne álneve is érthetetlenné válik.

A mai magyar és európai valóság tálcán kínálja magát a szatíra, a pamflet műfajának. Vannak is ígéretes és kevésbé ígéretes próbálkozások (a színháznál maradva ilyen Bodó Viktor–Mózsik Imre műve, A Krakken-művelet, amit az Átriumban mutattak be), a Bíborsziget azonban ehhez teljesen alkalmatlan alapanyag, ha a csak most, csak nekünk ruszlimmá vált bennszülöttjei megjelennek is Európában. Rendkívül tehetséges emberek próbálkoztak meg érvényes szatírát kreálni a darabból, élükön az általam nagyon nagyra tartott Hegedűs D. Gézával, de – a poénok (érdekes művész, munkásosztály-találkozó, „Megráncs, takarodj!”, Sztálim isten) dacára – nekik sem sikerülhetett. Hatástalanult bomba nem robban.

Nem ártott volna, ha valaki észreveszi, hogy ma már nem szocializmus van.

Egy igazi színházi pillanat akad, abban viszont megáll a levegő: ez Szavva Lukics érkezése. A nézőtér felől jön, de mielőtt belépne, egy kutya megy végig a széksorok közt. Egy félelmes farkaskutya, vele egy ismeretlen, komor ember, nem tudjuk azonosítani. Mindenki frászt kap. Ez nagy ötlet! És az utánuk érkező Fesztbaum Béla, aki az elmúlt bő két évtizedben a Víg egyik erőssége lett, nem oldja fel a feszültséget, mert nemcsak nevetséges, hanem félelmetes is. Ahogy a mindenkori cenzorok. Akik ma hivatalosan nincsenek, bár vannak figyelő tekintetek. (Szerintem kultúrharc sincs, mert akiket újabban kicsinyes aljassággal támadnak, igen helyesen nem veszik fel a kesztyűt.) De akadnak rendkívül aggasztó jelenségek, és akadnak jócskán, akiknek sorsa miatt elfoghat bennünket a szánalom, mert eskü nélkül is óvják, ami ócska…

Azt látjuk, hogy van itt egy ember – okos? buta? és melyik a jobb? –, aki kénye-kedve szerint teheti tönkre mások többhetes, több hónapos, kemény munkáját, sőt az a feladata, hogy tönkre tegye. Ez azért félelmetes, a maga szánalmasságában is. Szánalmasság: ez az ember teljes mértékben ki van szolgáltatva. Egy rossz mondat, egy rossz gesztus, és repül. Micsoda rettegésben élhet! Félelmetes, ha egy hatalomnak ilyen emberekre van szüksége, és sereglenek is számolatlanul. Hegedűs D. Géza, ha most könnyed vígjátékot rendezett is, sokat tudhat erről.

Szavva Lukics csupán a fővárosban engedélyezi az előadást. „Elvégre mégiscsak komédia, és az ilyesmivel jobb vigyázni vidéken!”

Nem csak ott.

D. Magyari Imre