avagy „doku-abszurd” Szolnokon – 1989 *

 

Hat héttel Nagy Imre és társai újratemetése után, Szolnokon megjelentek a falragaszok a Ballada a 301-es parcella bolondjáról című új Schwajda-darab ősbemutatójának hírével, amelyet Taub János állít színpadra, és amelyről a rendező akkor így nyilatkozott:1

„Nagyon érdekes ez az új dráma, jellegzetesen schwajdai stílusban, de nehezen beszélek róla, mert csak most készül… A címe összefügg a történettel: a hatalom egy férfit bizonyos módszerekkel beszervez arra, hogy a temetőben játssza meg a bolondot, eközben figyelje meg, ki ápolja kivégzett hozzátartozójának sírját, s egyáltalán, információkat szerezzen. Amikor három évtized múltán a kornak szerencsére vége van, visszahoznák őt a normális magatartási formák közé, de kiderül, hogy erre már képtelen. Sajnos, a darabnak van egy másik dimenziója: egy társadalmat hosszú idő után igen nehéz visszahozni a realitásokhoz, az egészséges, tiszta gondolkodás világába, hiszen hasonló történt az egész társadalommal. […]

Mindenesetre ez a darab nagyon érdekes, tipikus Schwajda-mű, és gondolom, egy lépéssel tovább viszi azt a kísérletet, amit én a Himnusz előadásával próbáltam. Egy sajátos rendezői stílust kísérlek meg kitalálni egy sajátos írói stílusra. Talán abszurd? Nem tudom, azt hiszem, annak nem lehet nevezni. Mindenesetre furcsább kifejezési forma, mint az általában ismert, alkalmazott színpadi megoldások. Nagyon szeretem a Himnuszt, és örömömre, a közönség is szerette, végig telt házak előtt játszottuk és az új évadban is műsoron szerepel. A szereplők az a társulat, aki tavaly győzelemre vitte a Székely János-darabot, a Caligula helytartóját: Kézdy György, Fodor Tamás és a többiek. Egyáltalán, most már látom, hogy a szolnoki társulat igen jó s ugyancsak nagyon jó a munkamorál is. Mindannyian izgulunk, mert reméljük, hogy újra valami érdekeset csinálunk.”

1989. november 14-én – miközben még él a Varsói Szerződés és a szovjet csapatok Magyarországon vannak – a kormány beadja csatlakozási kérelmét az Európa Tanácshoz. Tíz nappal később bemutatják Schwajda György legújabb darabját Taub János rendezésében. A Ballada a 301-es parcella bolondjáról ősbemutatójának napján Budapesten Hans-Dietrich Genscher nyugatnémet külügyminiszter aláírja azt a hitelmegállapodást, amelynek keretében az NSZK újabb 500 millió márkát ad a magyar gazdaság szerkezetátalakításának támogatására. Az Országgyűlés pedig kompromisszumos javaslatot fogad el az adótörvények ügyében. Pár nappal korábban ugyanis Németh Miklós a Parlamentben bejelentette, hogy a bruttó külföldi államadósság az év végére eléri a 20 milliárd dollárt, az államháztartás összes adóssága pedig az 1100 milliárd forintot.

Mindamellett 1989 őszére látszólag minden kezd „rendbe jönni”. A korábbi párt- és KISZ-vezetők szervezetten („reformkörökben”) igyekeznek önigazolást találni és „tisztázni” korábbi szerepüket. Több pártvezetőről „kiderül”, hogy csak azért lépett be annak idején a MSZMP-be, hogy „szétbomlassza a kommunista pártot és lerombolja a szocializmust”. Lelkes besúgók mint a magyar nemzeti érzés rendíthetetlen hívei ítélik el azokat, akiket ők korábban épp „nacionalizmus és irredentizmus” vádjával jelentettek fel.

Május elsején Budapesten mindenfajta korábbi szokást mellőzve rendezik meg a felvonulást is, a társadalmi, politikai és állami élet vezető személyiségei nem a dísztribünön állnak, hanem demonstratívan az ünneplőkkel együtt haladva érkeznek a Felvonulási térre. A Magyar Televízió sok paródiához gyúanyagot szolgáltató „Felvonulók kérték” (szerkesztő: Buzáné Fábri Éva) című szokásos műsora is elmarad.

Szóval, abban az évben többen próbálták elhitetni önmagukkal és a társadalommal, hogy ami volt, elmúlt, a kizökkent idő helyretolódott, harminc év visszásságainak egycsapásra vége szakadt, tehát most már mi is újra „Európához tartozunk”. Csakhogy – miként a dramaturg Szeredás András által szerkesztett, minden szempontból fanyarul szellemes műsorfüzetben is szerepel, amelynek idézeteit a 168 óra című hetilapból, a Katalizátor Iroda által publikált Halottaink című kiadványból, a Beszélőből, Martin Esslin Az abszurd dráma című kötetéből, valamint 1957-es rendőrségi kézikönyvből vették – „SCH. GY. ÍRÓ, SZÍNHÁZIGAZGATÓ” például azt állítja: „30-40 éven át képeztek, idomítottak bennünket, hogy milyenek legyünk, s amikor most eljött az idő és abba lehetne hagyni, kiderül rólunk is, hogy már ’úgy maradtunk’…” Ahogy az általa megírt „FELESÉG, SZEREP” mondja: „Maga úgy tesz, mintha normális volna, és én is úgy teszek, mintha normális lennék, és mindannyian úgy teszünk, mintha normálisak lennénk, miközben szép csöndesen beleőrülünk, ki-ki a maga harminc évébe…” Ugyan „A bolond feleségének” az unokája – mellesleg közös a címszereplőével, aki még a fia születéséről sem tudhatott 30 éve, nemhogy annak gyerekéről – nem érti, hogy minek cipelték őt az elhagyatott szemétdombra emlékeztető, földbe döngölt hazugságokkal és „temetetlen” áldozatokkal túlterhelt temetőbe, ellenben pontosan felismeri, hogy körülötte mindenki bolond, egyedül a bolondnak tartott nagypapája normális.

A „bolond” Lajosnak pedig, akinek három évtizeddel korábbi – vagyis még „Sándor korából” származó mottója, amikor 24 éves, görög-latin szakos, két esztendeje házas ifjú bölcsészként „Seneca nem elég nehéz”2 – talán az előadásé is volt egyben: „Az élet legnagyobb része elillan, ha rosszul cselekszünk, nagy része, ha semmit sem cselekszünk, s egésze, ha mindig mást cselekszünk.”

Schwajda darabjának helyszíne: „Újköztemető, 301-es parcella. Évtizedek óta elhanyagolt, lepusztult, az enyészetet érzékeltető, szinte a rohadás szagát árasztó táj, mely inkább emlékeztet egy pusztuló világra, mint egy világvárosi temető egyik sarkára… Hepehupás, gazos talaj, melyben hol bokáig, hol térdig süppedve lehet járni…”3

De Székely László díszlete a szerzői instrukciónál is hatásosabb lett. Nem csupán árasztotta az enyészet hangulatát – amint bárki rá-, pontosabban belelépett, folyton lesüllyedt az egymásra hordott rétegekkel megemelt tömegsír agyagos, mocsárszerűen lehúzó talajába. Azonban mihelyt az Író (Mertz Tibor vagy Fodor Tamás) kimondta a hamarosan hivatalos történelmi emlékhellyé avanzsáló 301-es parcella nevét, az egyik talajréteg mintegy felemelkedett, sár-függönyszerű „földes hátteret” biztosítva a hantnak, amitől a játéktér ambivalens módon vált színpadiassá.

A narrátor, akit a műsorfüzet már „A bolond idők tanújá”-nak nevez, eleinte látszólag élesen elütött ettől a környezettől sötét ünneplő öltönyben, fehér ingben, nyakkendővel, kezében vörös szegfűcsokorral. (A vörös szegfű a MSZP szimbóluma!) Ugyanakkor ahogy a lassú, fennkölt zenére, melyet néha kísérteties hangok, furcsa zajok szakítottak meg, kegyeletteljes egyszerűséggel elmesélte a világ legnagyobb egybefüggő temetőjének több mint száz éves történetét, s kiváltképp az Újköztemető falain kívül eső, kezdettől fogva az öngyilkosok, járványokban, szerencsétlenségekben, azonosíthatatlanul vagy egy sírhelyet megfizetni képtelenül, szegényen elhunytak jeltelen tömegsírjának históriáját, az nagyon is rímelt Magyarország egészére, hiszen hazánkban talán nincs is olyan talpalatnyi hely, amely ne rejtene elfeledett, sebtében elkapart holtakat a mélyben:

„Ez a parcella számomra mindannyiuk emlékhelye. Ide temették a felakasztott rablógyilkosokat, az első világháborúban agyonlőtt katonaszökevényeket, 19-ben a tanácsdiktatúra által kivégzett fehéreket, hogy néhány hónappal később a fehérek lökjék ugyanabba a gödörbe a vörösöket. Egyre több réteg föld kerül a gödörbe, aztán a temető falai is kijjebb kerültek, s ez a terület megkapta a 301-es parcella nevet. S gyűltek az újabb rétegek…”

Hamleti 1JPGHamleti 2

Az 1989-es bemutató műsorfüzete

És hát ide kerültek az elhullott állatkerti és cirkuszi állatok; aztán az 1944-ben a nyilasok által kivégzettek, majd a háború után kivégzett háborús bűnösök, a nyilasok, talán a felakasztott fasiszta Szálasi Ferenc tetemét is ide lökték, amikor levágták a kötélről. S igen, „ide került a kommunista Nagy Imre is, Magyarország törvényes miniszterelnöke, akit kommunista elvtársai végeztettek ki, 1956 megtorlásaként…” A „naturalista abszurd”4 színpadias nyitóképe főként akkor vált expresszívvé, amikor „a bolond idők tanúja” utoljára teszi le a csokrát, mielőtt kihantolnák a mártírokat és felső rendeletre parkosítanák a sokrétegű közös hantot:

„Különös parcella. Ez a mi hazánk. Egy darabka…vagy inkább egész Magyarország. A mélyben egész múltunk… Felette, ez a gaz a jelenünk s egyben a jövőnk…”5 – mondja az Író, és búcsúja után már indulna kifelé, amikor megjelenik egy Shakespeare Hamletjébe illő Sírásó-szerű bolond, seprűvel. Egy éppen akkor futó, nagy nézettségnek örvendő, sokrészes tévéfilmsorozat stáblistáját hajtogatja és megörül a ganajtúró bogárnak. A narrátor szerint: ő Lajos, egy ártalmatlan, csendes őrült. A bolond bemondja a pontos időt, filozofál – „őrült beszéd: de van benne rendszer”. Aztán egy százasra megvág mindenkit, így a bolond idők tanúját is. Viszont cserébe előadja magánszámát: énekel és táncol, majd az „Egy kis kíváncsi kacsa…” című kuplét azzal zárja, hogy „Rohadjon meg minden kommunista!”, végezetül megköpködi a pénzt: „Apád, anyád idejöjjön!” Ugyanakkor Lajos rettenetesen fél attól, hogy bárki hozzáérjen. (Mint később érzékelhetjük, a Bolond minden egyes szavának és gesztusának jelentése és jelentősége van.)

Kézdy György mint Lajos tényleg együgyűnek látszott, egy olyan féleszű szerencsétlennek, aki elmebetegségének teljes kórisméjét lefedi. De közben úgy szórakoztatja az arra járókat, mint egy megelevenedett Yorick; „Arankájával”6 pedig – akit itt Jucinak hívnak – tökéletesen összeillettek. Lajos gorombán kedves volt az őt maximálisan szerető és kiszolgáló, hozzá egészében illő élettársával (Meszléry Judittal). Ám az asszony mintha ezúttal több szempontból is szokatlanul viselkedett volna. Egyrészt késett az ebéddel (egy baleset miatt), másrészt Lajos kedvenceit főzte meg és hozta el ünnepi lakomaként: gulyáslevest és rakott palacsintát, hozzá pedig egy egész üveg bort. Pedig május elseje van, és ilyenkor mintegy kötelező a „virsli mustárral és a sör” a felvonulás után; a tévében pedig „20 óra 05-kor a ’Felvonulók kérték’ szerkesztette Buzáné Fábri Éva van”… Juci azzal védekezik, hogy az idén már nincs „Felvonulók kérték”, látta a tévében, hogy rendes felvonulás sem volt: „…az idén már más világ van, Lajos.”

A Bolond azonban oda sem hallgatott rá, inkább türelmesen elmagyarázta a párjának, hogy az életben összesen kétféle nap van: ünnepnap és hétköznap. „Hétköznap van mindig, amikor mindenfélét ehetünk, és nem énekelünk, és ünnepnap van mindig, amikor a mennyből az angyalt énekeljük, meg halat eszünk mákos gubával, meg a föl, föl, ti rabjai a földneket énekeljük, meg hogy itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse énekeljük, meg éljen és virágozzék a magyar és a szovjet nép megbonthatatlan barátsága énekeljük, meg előre a lenini úton, még szép, hogy kell utána virsli mustárral. A bajok csak akkor kezdődnek, ha valaki hétköznap is előre a lenini úton…”7

Az aggódó élettárs megígérte, hogy inkább hoz „virsli meg sör mustárralt”, csak Lajos este menjen haza, mert előző éjjel sem volt otthon, és tudja, ilyenkor mindig beviszik és összerugdossák. Ám a Bolond, aki ezt nem szívesen hallgatja, „még szép”, hogy hazamegy, hiszen a televízióban „19.00-kor Chateauvalloni polgárok”8 – ami ugyebár „tök jó”.

Amíg Lajos elvonult ebédelni, a háttérből – mint Hamlet atyjának szelleme – előjöttek az elmúlt korok idetemetett képviselőinek kísértetei. S lévén magyarok, táborokra szakadva. Főként „A katona” (Tóth József) meg „A lakkcipős” (Horváth Lajos) vitáztak éktelenül olyan horderejű kérdéseken, hogy a gulyásleves csipetkével vagy tarhonyával jó-e, miközben tömték magukba a vörös szekfűt; meg hogy a Görög politikai vagy köztörvényes-e, azaz ehet-e egyáltalán a virágból. Az abszolút vezető, a Nagy Imre imázsát viselő „A cvikkeres” (Kocsó Gábor) volt az, aki mindenkor eldönti a kérdést, és ha tovább tart a veszekedés, egy nagy vonalzóval kiosztja a körmöst. Ez esetben úgy határozott, hogy a gulyás csipetkével jó, és a Görög csak „a léből”, azaz a virág zöldjéből kaphat. A Görög (Kaszás Mihály) Fejes Endre kisregényének, illetve az abból készült adaptációknak köszönhetően ez idő tájt közismert figura.9

A szellemek elvonultak, és Lajosnak nem csupán a százas érik, de időponttal együtt újabb sírlátogatókat rögzíthet bomlott agyában: egy harmincas éveiben járó, jómódúnak látszó férfit és nőt, 15 éves forma fiúval – és virággal. Mint utóbb kiderült, a tipikus Beszari (Mucsi Zoltán) valójában épp a bolond temetőőr fia, aki egy előző napi telefon nyomán tudta meg, hogy rég eltűnt apját a 301-es parcellában találja! Az ő felesége a férjét gyáva, gyenge alaknak tartó, bántó hahotákra fakadó, elegáns Meny (Sztárek Andrea játszotta), a fiuk pedig a Bolond iránt azonnal rokonszenvvel viseltető kamasz (Mészáros István). Távozásuk után „virág nélkül” érkezett „Sándor felesége” (Bajcsay Mária). Itt tudta meg „a bolond barátjától” (Győry Emil), hogy a férje – aki „tegnapelőtt, 19-én lett volna 54 éves”, és harminc éve akkor tűnt el két év házasság után, amikor a 20 esztendős asszony hathónapos terhes volt – nem halott, hanem itt él a temetőben, és most már haza is viheti elegáns kocsiján, amelyet a Sándor után kapott magas havi járandóságból vásárolt.

A hűvös entellektüelnek látszó „barátnak”, aki gyakorlatilag a kiképzett álbolond tartótisztje, azért is volt nagyon fontos, hogy a 30 éven át beépült ügynök gyorsan akklimatizálódjék az új viszonyokhoz és Európához, mert két nap múlva az addig külföldön élt belügyesnek a teljesen ép Sándorral kellene igazolnia magát a vádakkal szemben, miszerint törvénytelenségekben vett részt és embereket nyomorított meg. Elképzelése azonban a temetőben csődöt mondott. A feleség kvázi sokkot kapott, még a ganajtúró bogarat is összetaposta; Lajos (aki tulajdonképpen Sándor) pedig rettegett a „rendőrtől” és megrögzötten ragaszkodott a bolondériájához, végül el is szökött előle. Ám „szerencsére” Juci, akit a tartótiszt szinte emberszámba sem vett, megérkezett a virslivel az ő Lajosához, így a „barátnak” aznap „sikerült” még egy embernek traumát okoznia. Egyrészt ellentmondást nem tűrően bejelentkezett Sándor egész családjával a „Kun Béla 23-ba”, hogy együtt elvihessék az igazi Sándort az igazi otthonába, másrészt felvilágosította szegény asszonyt élettársa valódi kilétéről, vagyis hogy Lajos tulajdonképpen Sándor – és nem bolond, de házas.

Sándornak a „Lajosék” szegényes, viszont mindennap kitakarított otthonát megszálló családja már majd’ minden tagját megismertük a temetőből, egyedül az anyja (Koós Olga) nem volt még a színen. Ő a valódi feleség keresztje, a végtelenül önző és kellemetlen anyós ugyanis jó pár éve úgy döntött, hogy ő magatehetetlen béna. Ergo: évtizedeken keresztül hagyta magát az utált, agyonkínzott menye által gondoztatni. A nyolcvanéves, színpadiasan melodramatikus néni persze a nagy svungban elfelejtkezett a paralíziséről, beszéd közben felpattant, lelepleződve, hogy láthatólag semmi baja. A Chateauvalloni polgárokra hazarohanó Lajos úgy kivágta „Sándor anyját” a televízió előtt álló székéből, hogy a vénasszony csak úgy nyekkent. A kamasz persze azonnal közösséget vállalt a nagyapjával: együtt nézték és kommentálták a tévéfilmet, mialatt mögöttük a családi bolondok háza testet öltött; a helyzetet a lenézett, cselédszámba vett Juci igyekezett némi gőzgombócokkal oldani.

Mielőtt azzal foglalkozunk, ami egyébként az akár paradigmának tekinthető Hamlet színreállításakor is kérdéses szokott lenni, vagyis hogy az egykori Sándor tényleg bolond maradt-e vagy csak nem akarja levetni a bolond álcáját, hogy ezáltal megtarthassa a szabadságát; érdemes odafigyelni az időkezelés problémájára is. Sándor Lajossá válásának egyik eredménye tudniillik, hogy szinte emberfeletti képességgel, tizedmásodpercre megmondja, hány óra és milyen napszak van. (Ezért is vágyik annyira egy hárommutatós karórára, hogy végre ne kelljen belső érzékkel megállapítania a pontos időt – a szigorúan vett jelentésekhez sem.) Neki nyugodtan elhihetjük, hogy a temetőben történtek május 1-jén zajlanak. Eszerint Sándor felesége téved abban, hogy tegnapelőtt, 19-én volt a férje születésnapja. Mi több, ha Sándor eltűnésekor ő hathónapos terhes volt a most harmincéves fiával, akkor egyszerűen képtelenség a menyük állítása is, miszerint már 15 éve házasok, és a Sándorék unokája sem igen lehet ugyanennyi idős. Még úgy sem, ha „a barát” nem emlékszik pontosan, hogy 1957-ben vagy 1958-ban jött-e a parancs a szovjetektől a kiképzésre, ami állítólag 9 hónapig tartott… Az abszurd módon kizökkent időben tehát csak a kvázi bolond magába zárt szabadsága nyomán kialakult időérzékéhez érdemes igazodni.

Sándor felesége gyakran szókimondó kiborulással esik neki a „barátnak”: „Mit csináltak vele? Mit csináltak velünk, maguk állatok?!” Egy megszólalással előbb: „Miféle emberek maguk?! Hogy tehettek ilyet? Miféle ügy? Miféle eszme az ilyen?! Emberek maguk?!” Közvetlenül utána, a Sándort Lajosként szerető élettárs: „A Lajos nem hülye, kérem… és mi ketten szépen élünk… Tessék minket békén hagyni…” Mindamellett a két asszony között – a „Bolond” iránti múlhatatlan szeretet jegyében – részvét és szolidaritás alakul ki. Amiként lopva „Lajos” is egyformán szánakozó gyengédséggel nézi (a televíziós közvetítés közelijein még jobban látszik) sokkos állapotban lévő egykori feleségét, illetve a tartó tisztet győzködő, lenézett, egyszerű Jucit.

Tehát amikor az önuralmát sokszor majdnem elvesztő, egyre kétségbeesettebb belügyes elcipeli „Sándort” abba a 43-as alagsori vallatóba, ahol annak idején bolonddá változtatta, hogy most még inkább veszélyeztetett saját karrierje érdekében „visszaváltoztassa” „egyenes gerincű európaivá”, Lajos, aki Sándor, nem is elsősorban a fizikai bántalmazásoktól, a korábbról ismert nyilvánvaló kínzásoktól retteg, inkább attól, hogy tényleg sikerül a másiknak őt „normálissá” metamorfizálni. Márpedig a „shakespeare-i bölcs bolond”10 ezt egyáltalán nem akarja. Hisz nagyon találó a műsorfüzet borítóján látható Balla Margit-rajz: egy csörgősipka az ötágú csillagon. Mivelhogy mint „bolond Lajos” az egykori Sándor is nyíltan és egyre kéjesebben ismételgetheti, hogy „Rohadjon meg minden kommunista!”

Persze, elvileg lehetne egy bolond részéről csak „véletlen” bölcsesség az a példabeszéd, mely szerint pusztán a rájuk rakódott nagyobb mennyiségű piszok különbözteti meg a nagyembereket a kisemberektől, és ha feltalálnák a mindent lemosni képes szappant, akkor a nagyemberekről hamar kiderülne, mennyire törpék. Viszont az élettársa után siető Juci jelenlétében „józanul” megismételt Seneca-mottó teljesen egyértelművé teszi, hogy az egykori görög-latin szakos bölcsész – Hamlethez hasonlóan11 – ragaszkodik „az antik hajlamhoz”, és véglegesen a kvázi bolond szerepét öltötte magára. Utóvégre „Seneca meghalt!” Így a konok, a tartótisztje számára immáron komoly következményekkel járó „bolondériát”, azaz Lajos bosszúját a hajdani Sándor még egy szimbolikus logikával és akadémikus pontossággal levezetett példabeszéddel is megfejeli a szartúró bogarak halandóságáról. Hiszen ha a szartúró bogár „nem lenne halandó, az baj lenne, mert akkor csak a Senecák halnának meg, a szartúrók meg örökké élnének, pedig a jó az lenne, ha csak a szartúrók lennének halandók, és a Senecák élnének örökké, de ilyen lehetőség nincs, kapok egy százast? Főnök, adjon már egy százast, az isten rakja akárhova!”12

A „barát” összeroppan, ad egy százast és még az óráját is ottfelejti. Közben Juci Lajosnak hozott túrós csuszája okán a „szellemek” megint egymásnak esnek, hogy a csuszát tepertővel vagy cukorral kell-e enni, s mivel a Cvikkeres mindkét alternatívát helyben hagyja, rájuk erőszakolt döntés híján a felek immár demokratikusan tovább veszekednek. A Bolond pedig rémülten tapasztalja, hogy elveszítette az időérzékét, s nem tudja többé, „hány óra”!

Hamleti 3

Taub János a ’80-as években

A kritikusok egyöntetűen dicsérték az előadást, csak a darabbal kapcsolatban merültek fel kisebb-nagyobb kifogások. Koltai Tamás számára – aki pedig a freudista „antigonésztikus” szófacsarásban (á la Sírásó a Hamletben) felfedezi a testvérét mindenáron eltemető, tragikus sorsú ógörög királylány nevét is – „nem egészen világosak például a huszonnégy éves, szuperintelligens, latin-görög szakos belügyes 1958-as elkötelezettségének indítékai”…13 Pedig aki csak kicsit is ismeri a kort, az tudhatja, hogy ha valaki Magyarországon 1956 októberében vélhetőleg pont egyetemista volt, mi több görög-latin szakos (tehát biztosan nem proletár származású), a felesége nála is fiatalabb négy évvel, két éve házasok és a húsz éves nő a hatodik hónapban van, ráadásul a parancs teljesítéséért a családnak nagy összegű járandóságot ígérnek, akkor nemigen lehetett különösebb „indítéka” vagy választási lehetősége. Pláne, ha a kuplé szövegét allegóriának tekintjük – hisz Sándort „a barátja” szervezte be:

Egy kis kíváncsi kacsa,

Egy este nem ment haza,

Elvitte őt egy kis liba a Hangliba,

És ebből lett a nagy tragédia.

Becsípett jól a kacsa,

Hajnalban ment csak haza.

Ebédre aznap megfőzték a kis kacsát,

Ki hallott már ily nagy tragédiát?

Persze Koltai szerint is: „Taub János kedvére való anyagra lelhetett ebben a keserű humorral megírt, lélektani folyamatok helyett szarkasztikus gesztusokat ábrázoló, fanyarul tézises darabban. A szolnoki Szigligeti Színház előadása igen jó. A rendező pontosan meghatározza mind a gondolatok, mind a mozgások koreográfiáját, az ünnepélyes, lassú gyászzenével induló ’kihantolástól’ – amelynek során az írót képviselő Mertz Tibor (más alkalmakkor Fodor Tamás) kegyeletes bevezető monológban tárja föl az új Köztemető történetét, illetve Székely László bolyhos-piszkos, süppedékeny ’parcelláját’ – a puzzle-játék mozaikos jelenetein át, egészen a mindent föltáró, utolsó nagy dialógusig. Taub, akinek erőssége a stilizált gesztusokba sűrített színészi megfogalmazás, ezúttal ismét azzal a társulattal találkozott, amely Magyarországon a legfolyékonyabban beszéli ezt a színházi nyelvet.”14

Az ÉS kritikusa, miként valamennyi kollégája, részletesen elemzi Kézdy György remeklését a címszerepben. Mellette: „Kitűnő ellenpont Győry Emil a barát szerepében: napjaink konjunktúralovagja, aki nagy energiával hangoztatja a saját céljaira hasznosított koreszmét, s még azt is elhiteti magával, hogy hisz benne.”15

A címszereplő lenyűgöző alakításának összefoglalásaként azonban idézzük inkább Földes Annát, aki a színészről szóló monográfiájában külön fejezetet szentelt „ex Sándor/Lajos”-nak „Még szép, hogy nem vagyok bolond” címmel, s ebben többek közt ezt írja:16

„A Taub János rendezte, némileg stilizált színpad világában Kézdy György teljességgel otthon érzi magát. Még azt is elhiteti velünk – amit verbálisan így Schwajda azért nem fogalmazott meg –, hogy a parcella bolondja emberibb és emberebb a körülötte ágáló konformista ’normálisoknál’. A Lajos okoskodó és hibbant agyában zakatoló mondatoknak megvan a maga rendszere, logikája és bizarr humora is. Zappe László ’Visszaidomítási kísérlet’ című kritikájában (Népszabadság, 1989. december 8.) azt állítja, hogy a címszereplő Kézdy ’elementáris erővel, magától értetődő egyszerűséggel állítja maga mellé a közönséget’….

…Schwajda abszurd identitásdrámáját Kézdy sajátos, egyéni gesztusrendszerrel, hanghordozással, meghökkentő lélektani realizmussal játssza, anélkül, hogy elszakadna, vagy akár eltávolodna annak bizarr irrealitásától. Kérdéseire is úgy válaszol, hogy közben a legfontosabbakat nyitva hagyja...”17

Egyébiránt 2011-ben, amikor Földes Anna újraolvasta a darabot, eljátszadozik a gondolattal, hogy ha most is élhetne egy rendező a „Taub János empátiájával”, vajon hogyan hatna manapság Schwajda György 1989-es színjátéka például az akkor 75 esztendős Kézdyvel.

A Magyar Televízió Nagy Imre és mártírtársai újra temetésének első évfordulóján, 1990. június 16-án közvetítette a Ballada a 301-es parcella bolondjáról szolnoki előadását. Addigra tájainkon nagyot fordult a történelem kereke.

Sajnos a szabadsággal párhuzamosan sok kommersz bóvli is terjedni kezdett. Bálint András, aki épp öt éve vezette a Radnóti Színházat, melynek A hetvenkedő katona című előadását a szolnoki Schwajda-ősbemutató felvétele előtt tíz nappal közvetítette a Magyar Televízió élőben, azt mondta a bevezető beszélgetés során, hogy „most az a bátorság, hogy magas művészi nívón igyekszünk működni és nem akarunk olcsókká válni. Nem próbálunk könnyen eladhatók lenni.”

Az élő közvetítés18 végén Wisinger István Taub Jánost a Népszavában aznap megjelent interjújáról is kérdezte, mely elsősorban arról szólt, hogy manapság milyen nagy szükség van a harmóniára, főként a színház segítségével megszerzett összhangra. Taub János válasza:

„Már akinek! De én ahhoz a generációhoz tartozom, aki talán a történelem legdinamikusabb korát érte meg, úgyhogy most már tényleg nagyon szeretném azt, ha egy kicsit kevésbé vennénk mindent olyan komolyan és inkább az életnek élnénk, s nem a nagy misszióknak. Úgy érzem, elég volt a nagy misszió-teljesítésből, hogy mindig a nagy feladatokkal birkózunk, birkózzunk végre az „egyszerű feladatokkal” is: az egyéni élettel, a belsőnkkel, az érzéseinkkel. A nagy világmegváltó gondolatok most már egy kissé – hogy úgy mondjam – elvesztették vonzó varázsukat. Ha a színház kevésbé lesz trombita, és át fog térni a halkabb és nüanszírozottabb hangszerekre, akkor talán érdekesebb lesz. Persze ez is ízlés dolga, meg pillanatnyi állapot kérdése, de remélem, hogyha a színház elveszíti nagy kombativitását, attól még nem veszíti el az érdeklődést. Már ha mással pótolja...”

„Taub János művészete egyedülálló szín a magyar színjátszás palettáján. Különállását nem pusztán hosszas romániai pályafutása indokolja, hanem világ- és színházszemlélete. A Vendégség, a Caligula helytartója, a Himnusz, az Elveszett paradicsom, A vihar színrevitele sokatmondó, szilárd világképet sugall” – így vezette be Metz Katalin a „Szomjazom a harmóniára” címmel megjelent ominózus beszélgetést a Népszava 1990. június 6-i számában:19

Taub János: – Én annak a teatralitásnak a híve vagyok, mely esztétikai, világnézeti, ízlésbeli differenciát jelent a Magyarországon meghonosodott színjátszással szemben. Az elmúlt évtizedek napi küszködései annyira lekötöttek, hogy nem tudunk elrugaszkodni a realista kötöttségektől. Holott a teatralitás, a látvány Teszpisz óta a színjátszás fő vonulata. Ezt újra föl kellene fedeznünk. A napi politikától való függetlenedés folytán, remélhetőleg, a színházművészet is a szellemibb világ felé orientálódik. Ennek a szemléletnek a főiskolán is mielőbb meg kellene honosodnia. Az új művésznemzedéknek már e „földhöz ragadt” szemlélettől mentesen kellene fölnőnie. Megítélésem szerint a rendezőnek ahhoz, hogy a mű hasson, olyan műalkotást kell kreálnia, mely nem puszta színpadi keret bizonyos információk közlésére. Lehetőséget kínál a partneri kapcsolat megteremtésére a szereplők és a közönség között. Vagyis alkalmassá teszi a nézőt arra, hogy maga is részese lehessen a szeme láttára történő eseményeknek. Ehhez pedig a rendezőnek tudnia kell, miként fordítsa le az irodalmat a látvány nyelvére. 1990-ben nem érhetjük be azzal, hogy képes illusztrációt kínálva fölmondassuk a szöveget…

Darvay Nagy Adrienne

 

* Részlet Darvay Nagy Adrienne SZÍN JÁTÉK – Rendezte TAUB JÁNOS című kiadásra váró könyvéből. A kutatást a MMA Színházművészeti Tagozata által megszavazott „Művészeti Ösztöndíj – 2015”, a kézirat megírását az NKA Színházművészeti Kollégium alkotói támogatása tette lehetővé a ’TAUB 90’ alkalmából.

 

JEGYZETEK

1 Földessy Dénes: Ballada a 301-es parcella bolondjáról – Taub János Sarkadi-premiert rendez a Nemzetiben, Esti Hírlap, 1989. augusztus 8.

2 L. Shakespeare: Hamlet –- II. felvonás 2. szín (Arany János fordításában)

3 Rivalda 89/90, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1991. 455.

4 Koltai Tamás: Mivel jó a túrós csusza?, Élet és Irodalom, 1989. december 8.

5 Rivalda 89/90, 456−457. pp.

6 Schwajda György Himnusz c. darabjának női főszereplője.

7 Rivalda, i.m. 461.

8 Chateauvalloni polgárok − színes, magyarul beszélő, francia-olasz-svájci tévéfilmsorozat, 1985-ben készült. A nagyszabású családtörténetek hagyományait követő sorozat helyszíne egy képzeletbeli francia város: Chateauvallon. Lakóinak életét erősen meghatározza a La Dépeche nevű republikánus lap, melynek élén a tekintélyes Antonin Berg áll. Ám a népes Berg család tagjai szinte valamennyien a város vezetői között találhatók: a sajtóban, a gyógyászatban, a politikában, a gazdaságban.

(l. http://www.port.hu/a_chateauvalloni_polgarok_chateauvallon/pls/w/films.film_page?i_film_id=9249)

9 Fejes Endre kisregényének a címe: Jó estét nyár, jó estét szerelem. Valóban megtörtént eseményt dolgoz fel. A lakatosfiút, akiről Fejes a hősét mintázta, a hatvanas évek elején akasztották föl gyilkosságért. Bírósági iratait az író áttekinthette; így született meg a másfél ezer forintból élő, magát görög diplomatának kiadó és a nőket Viktor Edman álnéven házassági ajánlatokkal szédítő, majd rászedő munkás története. A regényből tévéfilm is készült Harsányi Gábor emlékezetes főszereplésével. A musical-változatot 1977-ben mutatták be Marton László rendezésében a Vígszínházban, Hegedűs D. Géza volt a lakatosfiú. http://mno.hu/grund/jo-estet-nyar-jo-estet-szerelem-diplomata-az-erdoben-1304934

10 Róna Katalin: Hiteltelen hitek, Film, Színház, Muzsika 1990. január 27.

11 Shakespeare nyelvújítása az „antic disposition”. ’Antik hajlam’ jelentése: frivol, OSkomolytalan vagy szándékos játékosság. Jelenthet még: bizarr, irracionális vagy fenyegető magatartást, mely közelebb áll az őrülethez, mint a vadóc színleléséhez, ahogyan az Shakespeare Hamletjében tapasztalható.

12 Rivalda, i.m. 503.

13 Koltai Tamás: i.m. ÉS, 1989. december 8.

14 Ugyanott.

15 Koltai Tamás: i. m., ÉS, 1989. december 8.

16 Földes Anna: Kézdy György pályakép, Gabbiano, 2011. 96−99.pp.

17 Ugyanott kihagyásokkal: 97−99. pp.

18 Lásd A hetvenkedő katona élő televíziós közvetítését, 1990. június 6-án a MTV1-en.

19 M.K.: Szomjazom a harmóniára – Beszélgetés Taub Jánossal, Népszava, 1990. június 6.

 

NKA csak logo egyszines

1