Orosz Ildikó: Marton László – Összpróba – Park Kiadó

 Istenien kezdődik. Első nekifutásra felveszik a főiskolára, aztán pár nap múlva jön egy cédula, hogy tévedés volt, ilyen osztályidegent mégse. Marton teng-leng, elmegy a József Attila Színházba díszletezőnek, világosítónak, mindenesnek. Remekül érzi magát: a színészet nagyjai veszik körül – csupa ’56-os lebukott: Sinkovits, Gobbi, Bodrogi… A nagyasszony elhívja haknizni, újabb óriásokkal találkozik – Latabárék –, s megtanulja, hogyan kell pénzt keresni a jászszentkarafaszántói művház színpadán. Merthogy a színház amúgy bünti volt, kevés fizetéssel… Amíg sertepertélt a színpad meg az ügyelőfülke körül, mindent ellesett, tán ez is segített: második nekifutásra már tényleg felvették. Ráadásul Nádasdy rendezőosztályába került – ennél jobban nem járhatott volna. Igaz, hogy otthonról olyan műveltséget hozott magával, ami egy életen át segítette – nyelv, kultúrtörténet, urbanitás. Nádasdy nagy figura volt, tanárkodásáról legendák terjedtek évtizedeken át, Marton élet közelből idéz egy párat.

Én még nem láttam színházi embert, aki ne fényezte volna magát. Marton László szerény, legnagyobb sikereit is szenvedéstörténetként adja elő. A Vígszínházba kerül (Várkonyi a vizsgarendezését látja, azonnal leszerződteti…) Tanulószerep, másod-asszisztenskedik, persze Horvai mellett, akitől mindent eltanult, amit lehetett. És aztán jön a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról (1973). Valahogy átcsúszott a cenzúrán, nem hitték volna, hogy Déryből kitelik egy tömegsiker – a Tükör című darabja komplett bukás volt –, és itt mégis a nagy siker részese lett.

De nem is ez az érdekes Marton önvallomásában. Hanem a kínlódás, az előadás-struktúra komponálása. Kitalálta – Presser Gáborral és Adamis Annával –, hogy az előadás egészében mindenki a színpadon lesz, és hol ez, hol az a színész lép ki egy-egy dallal (olyanokkal, melyek azonnal slágerré váltak). Marton szenved, a próbák összefolynak, maga se tudja, miképp kell pop-musicalt csinálni, a dalok stimmelnek, de a színpadi mozgás nem akar összeállni, a színészek már a földön fekszenek a fáradtságtól – mert mint mondja, idegességében elfelejtett szünetet rendelni. Szóval, ami gikszer csak lehetett, benne volt a próbákban. És mégis, egy ponton hirtelen összeállt az egész és ment, mint a motolla. Óriási siker lett, tömegek álltak a Szent István körúton, jegy persze nem volt, de aláírásért könyörgő fiatalok majd betörték az ajtót. Senki se számított rá. Még a színházi zseni, Várkonyi se. Levenni, betiltani már nem lehetett, akkora tömeghiszti tombolt a Víg körül: egy generáció hangja szólalt meg a dalszövegekben, és persze Presser zenéjében. Úgy álltak bosszút, hogy a rádióban nem mehettek a dalok, lemezen nem forgalmazták. Persze magnón terjedt a zene és hát négyszázszor ment a darab – három egymást követő színészgeneráció játszotta a sztorit. Ott voltam a bemutatón, nem akart vége lenni az ünneplésnek, csupa fiatal ünnepelte önmagát, hogy végre róluk szól az egész – egy fenét „amerikai popfesztivál”, magyar ügy, magyar fájdalom és szomorú boldogság. Végre egy új (elnyomott) generáció hangja szólalt meg a Víg színpadán. Még sokáig álltunk a színház előtt – rendőrök is akadtak már – és meséltük, ki mitől ájult el a produkció alatt. Nem tudtunk hazamenni.

Itt lettem rendező” – mondja végül Marton László, és tényleg, itt minden az ő kezében futott össze, a sikert ő csiholta a csupa fiatal színészből, a zenéből, a tömegjelenetekből. De ebben benne volt az a mély bölcsesség is, hogy igazán nagy sikert csak kemény szenvedésből lehet kicsiholni. Idehaza az újságok – megrendelésre – lehúzták, elmondták, miért gyenge az egész, de közben a külföldi sajtó – Frankfurter Allgemeine, a bécsi lapok tele voltak a sikerrel, fotókkal, a ZDF ide költözött, hogy interjúkat forgasson. Nem lehetett überelni.

Marton szerényen, inkább bakijait írva le, meséli a produkció keletkezés-történetét: mit rontott, hol kellett volna nagyobb levegőt vennie – fényezés sehol. Ez kapott meg a könyvben, mert végig ilyen, szinte „bocsánat, hogy élek” figura, miközben Várkonyi szárnyai alatt nagy rendezővé nőtte ki magát.

Van humora, finom, inkább irónia, de poénra kikalapálva. A főiskolán Nádasdy osztályával párhuzamosan jártak a filmesek. Kölcsönösen lenézték egymást. Egyszer aztán Martonék kitaláltak egy Bolognini (nem létező) olasz filmrendezőt. A büfében elkezdték mondogatni, hogy „láttad már az új Bologninit?”, „emlékszel milyen zseniális, hogy csak egy fehér fal mellett megy a kamera, míg egy légyhez nem ér…”. Egy darabig semmi, de aztán hallják ám, hogy a filmesek asztalánál elhangzik a poén: „láttad már az új Bologninit?”

Sztorizik, finoman, kedvesen. Mesterét, Várkonyit is megpörgeti a balhéban. Még az átkosban valami november 7-ei megemlékezés alkalmával az utolsó pillanatban jön az üzenet,hogy az Operaházi ünnepségen neki kell szavalnia A Dunánál című József Attila-verset. A mester tanult, gyakorolt, „de mikor a színpadra lépett, a szöveg egyszerűen nem jutott eszébe. A zsebéből elővette a kézzel leírt szöveget, megpróbálta felolvasni, de izgalmában összekeverte a lapokat. Ekkor megpillantotta a nézőtéren Rákosit, aki a mutatóujjával intett neki, hogy menjen le a színpadról, és üljön mellé… Egyszer csak Rákosi ránézett, és jellegzetes hanghordozásával a következőt kérdezte:

Ném tánultuk még a verset?” (sIc!)

Várkonyi reszketett a következményektől, de azok szerencsére elmaradtak.

Tanulságos, amit a rendszerváltás utáni művészi-kulturális megosztottságról ír. Marton fiatalkorában egyaránt nevettek hülye burleszkeken és csodálták a nagy külföldi mestereket. Ma ez – mondja – nem így van. „Napjainkban a kultúra minden szegmense kettévált. Azok a filmek, amelyek Cannes-ban, Velencében és Berlinben díjakat nyernek, gyakorlatilag nem jutnak el a mozinézőkhöz. Magyarországra kiváltképp igaz, hogy teljesen kettévált a művészfilm és a közönségfilmek világa.” A könyv második része ezzel a küzdelemmel foglalkozik: itt csinálj színházat, ráadásul a Vígben, ahol ezeregyszáz embert kell leültetni, ezeregyszáz ízlést kell kiszolgálni (nevelni.)

Egy apróság: kedvenc előadásom Ibsen általa rendezett Nórája volt. Azt a játékot találta ki, hogy a színészeknek kiadta, figyeljék magukat, hányszor viselkednek Torvaldként. Óriási ötlet: a százéves darab azonnal jelenbelivé vált, ki-ki magán tapasztalta a macsó társadalom lenyomatát, a férfigőg maradványait (és persze Nóra igazát). És persze a könyv középpontjában az általa tervezett Össztánc című produkció, ami szöveg nélkül mondja el hazánk történetét. (Pina Bausch szerény-okos besegítésével…)

Nem lehet letenni a könyvet, annyira színházi és olyan szerény, hogy szinte nem is érti az ember, mitől maradt állandó sikerszinten ez a színház a rendszerváltás után. És ahogy kedves-lágy gesztussal átadja az igazgatást Eszenyinek – hihetetlen.

Almási Miklós

 

NKA csak logo egyszines

1