Úgy tetszik, a legtöbb probléma a klasszikus (és félklasszikus) művek végével van a színházban. A Nemzeti Tartuffe-jének végén például Orgon veszít – még csak nem is pusztán a vagyonával, de az életével fizet hiszékenységéért David Doiasvili rendezésében, s az Örkény Színház Romeo és Júliája sem egészen a shakespeare-i történet lezárását követi Bodó Viktor színrevitelében. Utóbbi előadás azonban már a címével megszabadítja nézőjét az előzetes ismeretek s a megszokás szülte elvárások béklyóitól: a Kertész utcai Shaxpeare-mosóból akármi is lehet, csupán az alcím igazít el – igen korrekten – a matéria eredetéről (Shakespeare Rómeó és Júlia című drámája, Závada Péter átirata és a Társulat improvizációi alapján), elejét véve ezzel a „mit engedhet meg magának a színház” típusú meddő vitáknak.

Előfordul persze olyan is a színháztörténetben, hogy az átirat válik klasszikussá, mint Brecht Koldusoperája esetében, aki John Gay The Bagger’s opera című művét tette halhatatlanná. Azért a Szegedi Szabadtéri Játékok és a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház együttműködésével létrejött produkció sem nélkülöz meghökkentő megoldást Bocsárdi László rendezésében, aki egyébként Sardar Tagirovsky mestere a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendező szakán. Sardar Tagirovsky maga is izgalmas előadásokat hozott már létre a sepsiszentgyörgyi társulattal (Csehov: Meggyeskert, Molière: Úrhatnám polgár), most azonban saját csapatával, a Laboratorium Animae-vel vitte színre Szentendrén Az ember tragédiáját.

Madách klasszikusa is borzolta már nem egyszer a kedélyeket a színpadról, az utóbbi időkből elég az Alföldi Róbert rendezte Nemzeti színházi előadást ért támadásokra utalni, de a záró mondat, az Úr megszólalásának – „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!” – elhagyása is okozott már fölháborodást.

Tagirovszkyék most húzás nélkül, teljes terjedelmében adták elő a művet – ha ugyan tudjuk pontosan, hogy mi számít a Madách-mű autentikus verziójának – miként az D. Magyari Imre írásában is felvetődik kérdésként –, hiszen maga a szerző is hozzányúlt még a szöveghez annak első nyomtatott megjelenése után.

A Tragédiához hasonlóan majdnem a Nemzeti Színházban lett az ősbemutatója Weöres Sándor költői művének, a Holdbeli csónakosnak is, ám a Németh Antal által az 1944/45-ös évadra szánt bemutató „a soha meg nem valósult műsortervből végül kimaradt” – írja Balogh Géza, aki a 70 éves Budapest Bábszínház idei premierje kapcsán idézi föl a mű színre kerülésének kálváriáját.

Nemcsak poétának, drámaírónak, de színházvezetőnek lenni sem volt könnyű soha e hazában, miként az Lenkei Júlia írásából is kitűnik, aki Németh Antal, Márkus László, Ditrói Mór, Hevesi Sándor és Bárdos Artúr életét, pályáját veti össze nemrégiben megjelent monográfiákról szólva.

Színházvezető, a ma már nem létező Komédium művészeti igazgatója is volt egy időben a film-, színház- és televíziórendező Radó Gyula, akivel Józsa Ágnes beszélgetett 85. születésnapja alkalmából. Mindig „abból indultam ki – fogalmaz az interjúban a rendező –, hogy meg tudom-e nyerni majd az ügynek a nézőt is”.

Az Oscar-díjas filmként világsikert aratott Albee-dráma, a Nem félünk a farkastól főszereplő házaspárjának, George-nak és Marthának is kell a néző – ha egészen más értelemben is, mint az imént idézettben –, kell a közönség „az egymást bosszantó, sőt mérgező” játékukhoz – ahogy a Miskolci Nemzeti Színház bemutatójáról a pszichológus-kritikus, Bácskai Juli írja.

És Oscar-díjas film az alapja A király beszéde című kecskeméti előadásnak is, amely a Vidéki Színházak Fesztiválján volt látható az évad elején Budapesten, a Thália Színházban. A Katona József Színház produkciójáról Gabnai Katalin kritikája, a fesztivál majd’ minden előadásáról pedig Besenyei Éva áttekintése olvasható e számunkban. A rendezvényt szervező Thália újdonsült művészeti vezetőjével, Schell Judittal pedig Ménesi Gábor készített interjút – nem csak az új szerepkörről.

Szűcs Katalin Ágnes