Kertész utcai Shaxpeare-mosó – Örkény Színház

 

Az autómosó tényleg olyan, mintha igazi volna – gondolkodom is kicsit, hogy érzékcsalódás áldozata vagyok-e, vagy valóban olyan mély az Örkény Színház színpada, amilyennek soha nem gondoltam volna (és amilyennek még soha nem láttam). Mindenesetre a Schnábel Zita tervezte tér abszolút valóságosnak hat, miközben metaforikus jelentése is kezdettől fogva érződik. A pöpec autó begördül a mosóba, ahol nemcsak mosás folyik (az is persze, szintén igen élethűen), így aztán a jobb sorsra érdemes Mercedest pillanatok alatt szétkapják, s az sem tart túl sok ideig, amíg másik kocsit állítanak össze helyette. Emblematikus képe ez az előadásnak, nemcsak tematikus értelemben, hanem szimbolikusan is: elvégre nagyjából hasonló történik Bodó Viktor rendezésében magával a Romeo és Júliával. Amit egyébként játékos (ön)iróniával a nyitókép is megelőlegez: Máthé Zsolt mint Shakespeare lép színre, hogy aztán társai pillanatok alatt levetkőztessék, majd felöltöztessék, s immáron az avoni hattyúra még csak nem is hasonlító Csupiként, azaz a Kertész utcai galeri egyik tagjaként s a történet narrátoraként rappeli el, mi vár a nézőkre a következő két és fél órában.

Az átdolgozás szerzője, Závada Péter már itt elnézést kér a korábbi fordítótól a líra kiiktatásáért – a nevezett fordító nem Szabó Lőrinc vagy Mészöly Dezső, hanem Nádasdy Ádám, aki néhány évvel ezelőtti munkájában már sokat tett azért, hogy a shakespeare-i poézis hitelesen itatódjék át kortársi életérzéssel és nyelvhasználattal. A Závada-féle verzió tényleg nélkülözi a költészetet, de nem szürke, a köznapi beszédet imitáló prózával helyettesíti a lírát, hanem választékosan stilizálja a szlenget, sok (és különböző típusú) poént zsúfol a párbeszédekbe, a vájtabb fülűek számára számtalan asszociációra teremt lehetőséget. Vagyis a létrejött szöveg hangsúlyosan mai ugyan, de hangsúlyosan színpadi szöveg is; nem dokumentum érvénnyel másolja jól körvonalazható társadalmi rétegek beszédét, hanem változatos formában prezentálja – hol megidézi, hol idézőjelek közé teszi, hol karikírozza - azt. És így működik maga az előadás is: amit megmutat, az nagyon is valóságos, a hogyan viszont mindez ízében teátrális. Méghozzá látványosan, szellemesen, szakmai szempontból virtuóz módon az. Így a néző hol hüledezhet azon, amit lát, hol megrettenhet, hol felszabadultan kacaghat. Bodó rendezése lépten-nyomon felidézi napjaink kézzelfogható valóságának egy jellegzetes szeletét, de ezt a világot elemeli, idézőjelek közt láttatja, közismert és kevésbé közismert filmes, zenei, irodalmi asszociációkkal, számtalan geggel, színpadi akcial köríti. Ily módon az előadás legalább annyira szól a színházról mint dekonstrukcióra és rekonstrukcióra alkalmas művészetről, mint a megjelenített világról.

Závada szövegkönyve és Bodó rendezése magát a történetet nem változtatja meg alapjaiban – sem jelentését, sem szerkezetét illetően. Igazán jelentős eltérés csak a végkifejletben mutatkozik – de ott mindenképpen mutatkoznia kell is, hiszen a mai magyar valóságba helyezett Rómeó és Júlia történet már csak a legelemibb logikai okokból sem végződhet úgy, mint az eredeti. Sok olyan mondat is elhangzik, amely nemcsak a társadalmi, hanem a politikai megosztottságra, a kétpólusú országra asszociáltat, de semmilyen konkrét, vulgáris megfeleltetést nem erőltet az előadás. Sőt, még arról a mind a dráma, mind az aktualitások felől nézve kézenfekvőnek látszó ötletről is lemond a rendezés, hogy a Capulet és a Montague ház ősi ellentétét két futballcsapat (mondjuk: a Fradi és az Újpest) szurkolóinak összecsapásaként értelmezze. A karakterek persze módosulnak, motivációik átalakulnak, gyakran a nevükkel együtt. A Herceg helyett például Herczeg lép színre: elegáns, nagy hatalmú maffiavezér, akinek már a puszta megjelenése is feszültséget kelt az egymással szembekerülő bandatagok között. Paris öltönyös, érezhetően kívülállónak számító fickó, aki a házasság dolgában tétovázó Kapuleket adóellenőrzéssel és hasonló nyalánkságokkal fenyegeti. Lőrinc „barát” narkóval kereskedve egészíti ki jövedelmét. A Kapulek és a Montág család tagjai a bandák tisztjei, altisztjei, közkatonái – a hierarchiában betöltött szerepük gyorsan kirajzolódik. Rómeó – aki a játék elején nem Róza tartózkodása, hanem a tudatmódosító szerek utóhatása miatt szenved – alig különbözik a többiektől; talán csak mélázó tekintete, fásultsága árulkodik arról, hogy nem egészen erre az életre vágyik. Sem ő, sem Júlia nem tizenéves már; a lány is húszas évei közepén járhat, s rajta erősebben érződik, hogy szeretne kitörni otthonából, a „bandafőnök pici lánya” szerepköréből. Egymásra találásuk a bálon nélkülözi a szentimentalizmust, de érzelmeik átéltnek tűnnek. Nem a shakespeare-i Romeo és Júlia lángoló kamaszszerelme ez, hanem két jobb sorsra vágyó fiatal elszánt és érzelmes összekapaszkodása. Ami ebben a közegben nem lehetséges.

A bál jelenete amúgy az előadás csúcspontja. Frenetikus bulit látunk, valahol a valóság és a víziók határán: a realitás szinte kibogozhatatlanul összefonódik a vágyképekkel, a tudatalattival, a módosult tudat hallucinációival. A korábban Nagy Fruzsina választékosan ízléstelen ruháit (pazarul ronda mackókat, hozzájuk nehezen illő kiegészítőket, matricás pólókat) viselő szereplők itt – köszönhetően a Magyar Képzőművészeti Egyetem látványtervező szakos hallgatóinak – elképesztő jelmezeket viselnek. A kiöregedett plázacicának látszó Kapuleknéből például Macskanő lesz, Paris pedig igazán stílusosan Eiffel toronynak öltözik. De nemcsak a látvány elsöprően erős, hanem a hangzás is: a szereplők majd’ mindegyike dalra fakad, és az eltérő stílusú slágertöredékekből egészen bizarr egyveleg áll össze. A csúcsponton aztán a kerekesszékbe kényszerült, némaságra kárhoztatott Montágnét játszó Takács Nóra Diána egészen lenyűgöző erővel énekli el Whitney Houston híres dalát (I will always love you) – ami éppúgy értelmezhető a legnagyobb csoda színpadi prezentációjaként, mint lefegyverző énekes-színészi teljesítményként.

Merthogy azt a sok ötletet, poént, sziporkát, amelyet a rendezés egymásra halmoz, végső soron mégis csak a színészi játék hitelesíti. Az Örkény Színház utóbbi időben alapvetően más színházi nyelvet használó előadásokban szereplő társulata a Bodó Viktor-féle nyelvet is magas szakmai színvonalon, ráadásul érezhető kedvvel és óriási energiával szólaltatja meg. Nemcsak az ensemble jelenetek erőteljesek – amelyekben az első pillanatban pusztán provokációnak vagy szimpla ökörködésnek tűnő akciókat is hitelesíti a színészi személyiség – , a megteremtett figurák önmagukban is emlékezetesek. Az egy-két szóval leírható, tipizált szerepeket nemcsak élettel töltik meg, de eredetivé, egyénivé is formálják a színészek. Máthé Zsolt tökéletes Prológ: átváltozása, egyszerre intellektuális és profán humora, rappelése rögvest megteremti az előadás atmoszféráját. Polgár Csaba Mercutiója megállni, nyugton ülni képtelen galerivezér, akit az adrenalin valószínűleg akkor is hajtana, ha soha nem fogyasztott volna semmilyen drogot. Mindenből és mindenkiből viccet csinál – amibe végül bele is hal. Hozzá képest Nagy Zsolt Tybaltja (aki itt nem unokatestvére, hanem testvére Júliának) bumfordi krakéler, aki mindent halálosan komolyan vesz – ő meg ebbe hal bele. De Vajda Milán Benvoliója sem hű beszélő nevéhez; legfeljebb óvatosságból szelídebb a másik kettőnél, nem nyíltan, hanem sunyi módon agresszív – a sótlanul rokonszenves alakot Vajda úgy fordítja át alamuszi vagánnyá, hogy a hálátlan szerepből kifejezetten színes figurát farag. Csuja Imre Kapulekje színleg józan, joviális, de hatalma, biztonsága érdekében semmitől sem visszariadó fiók-keresztapája ijesztően valóságosnak hat. Gálffi László Herczege vele szemben olyan, mintha gengszterfilmekből lépett volna ki – de Gálffi úgy alkalmazza és úgy fordítja ki a klasszikus kliséket, hogy a filmszerű jelenés nemcsak hús-vér alakká válik, de félelmetessé is, akiről hihető, hogy a környéken valóban élet-halál ura. Mácsai Pál Lőrincében tisztes polgárinak nehezen nevezhető foglalkozása ellenére is van némi papos ájtatosság, ami hihetővé teszi, hogy a fiatalok nem csak a dílert látják benne. A Dajka alakja nehezebben illeszthető az átalakított cselekménybe, de Csákányi Eszter olyan szórakoztatóan játssza a kiöregedett hippit, aki észre sem veszi az idő múlását és önnön anakronisztikus voltát, hogy nemigen foglalkoztat a figura funkciója. Egészen eredeti és meghökkentő alakítás Hámori Gabrielláé: a hidrogénezett hajú, agyonbotoxozott, következésképpen teljesen megmerevedett arcú, az öregedéssel alighanem kétségbeesett harcot vívó Kapulekné, aki merevségéből csak a bálon, a Macskanő alakjában tud kilépni, már akkor sem csupán nevetséges, amikor önmagából kikelve visítozza, hogy neki diplomája van, mert érződik, mi várhat rá férje mellett, ha egykori szépsége maradékát is elveszti. Amikor azonban fia halála miatt az elemi fájdalom tör ki belőle, az az előadás megrázó pillanata.

szetkapjak

Kókai Tünde és Patkós Márton (fotó: Horváth Judit)

Patkós Márton csapzott, tétova, a balhékhoz fáradtabban csapódó Rómeója és Kókai Tünde energikus, a szülőktől sok mindent elfogadó, de a befolyásukat mind nehezebben tűrő Júliája nem mozog ugyan idegenül ebben a világban, de a többieknél nehezebben lelik a helyüket benne. A bulin rácsodálkoznak egymásra, felismerik a másikban ezt a csöppnyi idegenség érzetet, s talán éppen ez lobbantja fel a szikrát. Ezt a folyamatot Kókai Tünde és Patkós Márton finoman, bensőségesen játssza el, kontrasztot képezve a környezet harsányságával, de azt is érzékeltetve: nem biztos, hogy a heves érzelmek tartósak lesznek és elegendőek ahhoz, hogy a két fiatal kiszakadhasson ebből a közegből. A befejezést Bodó mesterien teszi ironikussá, mégis többértelművé. A színészek belekezdenek ugyan az eredetinek megfelelő történet eljátszásába, de annak nehezen hihető jeleneteit a rendezés egyre inkább elemeli, idézőjelek közé teszi, majd egy látványos fordulattal feje tetejére állítja, egyszersmind a kortársi hitelességnek felelteti meg a shakespeare-i sztorit: Júliának esze ágában sincs bevenni Lőrinc szerét, melegebb éghajlatra küldi az öreg dílert és hozzámegy az anyagi jólétet garantáló Parishoz. De ezzel még nincs vége: a következő jelenetben egy újabb – tragikusabb és véresebb – verzió is elhangzik, majd az utolsó képet látva azon is eltűnődhetünk, hogy mindebből mi a valóság és mi csupán Rómeó drogos hallucinációja. Ily módon ismét reflektál egymásra a színpadi és a színházon kívüli valóság is. Bármilyen kétségbeejtő az a világ, amelyet ábrázol az előadás, a virtuóz, roppant szellemes, lehengerlő dinamikájú játék nem letaglózza, hanem egyszerre provokálja, vitára készteti és szórakoztatja nézőjét. Bodó Viktor rendezése teljesen más nyelven szólal meg, mint az utóbbi évek nagyszínpadi bemutatói az Örkény Színházban, így nyilvánvalóan megosztja majd a közönséget. Sikere esetén más réteget is vonzhat a színházba – talán újabb, több kockázatvállalásra lehetőséget adó évadok nyitányaként.

Urbán Balázs

 

NKA csak logo egyszines

1