Brecht–Weill: Koldusopera – Szegedi Szabadtéri Játékok, Tamási Áron Színház

 

A gengszterek, kurvák, valamint politikai szövetségeseik brechti világában minden megtörténhet. Ki ne tudná ezt jobban, mint maga Macheath – azaz Penge Mackie (Erdei Gábor) –, aki jó okkal nem veszi komolyan a saját felköttetését sem! Már a levegőben himbálódzik, de képéről nem fagy le a vigyor, hiszen tökéletesen tisztában van vele, hogy afféle helyi gengsztercelebként úgysem eshet bántódása. „Vajon eredeti tőkefelhalmozás lehetséges-e bűnszövetkezetben elkövetett lopás, csalás és rablógyilkosság nélkül?” – találok rá véletlenül már kritikaírás közben Nádas Péter közelmúltbeli mondatára, amely mintha csak a Koldusoperáról szólna (pedig a jelenkori Kelet-Európával kapcsolatban hangzott el). Az eredeti (John Gay nevéhez kötődő) XVIII. századi darab rablóromantikája Brecht feldolgozásában XX. század eleji szarkasztikus társadalomkritikára váltott, amelynek egyszerű igazságait – színéről-visszájáról – az azóta eltelt közel száz évben egyfolytában időszerűnek érezhetjük. Bocsárdi László rendezése erre az érzetre reflektál, kerülve mindennemű direkt aktualizálást: stilizált világot ábrázol a kemény gengsztertörténet és az érzelemmozdító Weill-songok határmezsgyéjén egyensúlyozni próbálva.

Az előadás országhatáron átnyúló koprodukcióban jött létre: a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház bemutatójához a helyszínt s az énekkart – és bizonyára egyéb háttérfeltételeket is – a Szegedi Szabadtéri Játékok biztosította. A játszóhely pedig szerencsés módon nem a Dóm tér hatalmas színpada és sokezres nézőtere, hanem az újszegedi liget sokkal intenzívebb színész-közönség viszonyra lehetőséget kínáló helyszíne (amelyben egyetemista éveim kedvelt kertmozijára ismerhettem). Ha valaki eddig akár semmi mást nem látott a sepsiszentgyörgyi együttestől, mint nemrégiben a Cioggiai csetepatét vagy az Alice-t, aligha nem tesz meg mindent azért, hogy augusztusban eljusson Szegedre. A társulatnak persze rengeteg más izgalmas előadására is emlékezhetünk – szerencsére elég sokat láthattunk határon belüli vendégjátékokon is. Az előbbi címek pusztán azért juthatnak elsőként eszünkbe, mert a két előadás a közelmúltban szinte egyszerre robbant be az alapvetően prózai társulat egymástól nagyon különböző, de egyformán elbűvölő zenés produkciójaként, kiváló csapatjátékkal és nagyszerű egyéni alakításokkal. A Cioggiai – Sardar Tagirovsky rendezése – játékosságával, humorával, lendületével maga volt az örömszínház, miközben huszadik-huszonegyedik századivá emelte Goldoni nem is feltétlenül könnyen kezelhető darabját. Az Alice – Bocsárdi László rendezése – különleges látványvilágú koncertszínház volt, amely zsigeri élménnyé formálta Lewis Carroll regényeinek színpadi változatát, csábító színházi ajánlatot kínálva mindenekelőtt a tizen-huszonéves korosztálynak.

szegedi

Erdei Gábor és Benedek Ágnes (fotó: Dusha Béla)

A Koldusopera nem okoz csalódást a rendezés és a zenei megvalósítás igényességében, a produkció markáns látványvilágában és a színészek csapatjátékában. Ugyanakkor az előadás egésze (ideértve a brechti alapanyaghoz való viszonyát is) ezúttal nem mutatkozik revelatívnak. Már a helyszínen is úgy éreztem: ezúttal a tömegjelenetek, a nagy tablók emlékezetesebbek fognak maradni, mint a kevesebb szereplőre összpontosító részek – és mivel a kritikát jó darab idő elteltével írom, immár előérzetem visszaigazolását is adhatom. Leginkább a három finálé égett a szemembe-fülembe: a kétszintes színpadon fémes csillogású, színes, monumentális képbe rendeződik a zenekar, a kórus és a szereplők, egybehangzásuk pedig egyszeriben magától értetődővé teszi, miért is éppen az opera szót írta darabja fölé a mester. (Azt inkább elfelejteném, hogy a színlapon a szerzők neve és a darab címe alatt valamely fura okból még a Brecht-musical kiegészítés is olvasható.)

Az előadás egészét tekintve a látványvilág a legmeghatározóbb. Fekete szado-mazo jellegű szerkó királykék lobonccal, türkizkék koktélruha tűzvörös hajzuhataggal és bizarrul egymáshoz öltöztetett Penge Mackie−Polly páros: Erdei Gábor legalább 10XL-es, fekete alapon krokodilkockás műlakk együttese, Benedek Ágnes legfeljebb S-es, fekete alapon kígyóbőrmintás plázacicarucija – hogy csak néhány jellegzetes részletet említsek. (Jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna.) A díszlet mindent tud: a változatosan használható benyílókkal tagolt fényes, kiválóan világítható felületek nemcsak vonzó látványt nyújtanak, hanem a darab legkülönbözőbb jeleneteinek is otthonos helyszínt biztosítanak. (Díszlettervező: Bartha József, világítástervező: Baumgartner Sándor.)

A darab prózai részeinek megvalósítása azonban ellentmondásosabbra sikerült. Jól érvényesül Brecht elidegenítő szándéka: a sötétekkel tagolt snittes jelenetezés, a felkonferálás-szerű narratív részek közbeszövése (a karmester, Incze Katalin aktív közreműködésével), a történetdarabok és a songok összefűzése. Bocsárdi ugyanakkor ennél is tovább távolítja tőlünk a cselekményt és a karaktereket: a szereplők rendszeresen kifelé, a néző felé fordulva dialogizálnak, míg máskor belehelyezkednek a szituációba, azonban nem feltétlenül érzékelhető, milyen mintázat szerint váltakozik a kétféle helyzetteremtés. Az elemelt, színpadiasra vett szövegmondás és a visszafogott mimika hűvössége nehezen engedi át a színeket, érzelmeket, amelyek pedig – bár Brecht eredeti szándéka ellenére – magán a darab szövetén áttörnek. A jelenetek olykor le-leülnek (jellemzően ilyen például a rablótanyán tartott esküvői party), a tempóval is akadnak gondok.

Bár a rendezői koncepció kevésbé az egyéni alakításoknak, sokkal inkább a csapatmunkának látszik kedvezni, rendre adódnak részletek, amelyekben kiváló karakterek mutatkoznak meg, így többek között Benedek Ágnes flegma-nyers Pollyjának retikülpörgetős magánszáma, Pálffy Tibor ironikusra vett Tigris Brownjának látványos feszengése vagy Gajzágó Zsuzsa Kocsma Jennyjének nagy erejű Salamon-dala – és egyáltalán nem véletlen, hogy a példák tovább sorolásával is többnyire zenés részleteket említenék. Meghatározó döntés Erdei Gáborra bízni a hagyományosan sármos és laza maffiózó, Penge Mackie főszerepét: Erdei a korpulens bűnözőt elsősorban blazírtságával és magabiztosságával jellemzi. Különös párost alkotnak Pollyval, a platinaszőke, sudár csinibabával – mindazonáltal egyre vártam, hogy a szereposztási poén ennél nagyobbat is csattan majd, és a játék kétségtelenné teszi, hogy ebben az előadásban csakis ez a figura lehet Mackie, senki más.

Mire ősszel nyomtatásban megjelennek nyárvégi szegedi reflexióim, a Tamási Áron Színház Sepsiszentgyörgyön már be is mutatta a szegedi Koldusopera otthoni színpadra adaptált változatát. A zárt és kisebb térbe költözés már önmagában is jó alkalmat teremthet bizonyos arányváltozásokra, tempó- és dikcióbeli módosulásokra. Kíváncsian várom a végeredményt.

Dömötör Adrienne

 

NKA csak logo egyszines

1