Vidéki Színházak Fesztiválja, 2019

A Vidéki Színházak Fesztiváljának idei kínálatát nyugodt szívvel nevezhetem sokrétűnek. A Thália Színház szeptember első hetében tartott programsorozatán a közönség láthatott magyar, német és francia drámát, klasszikus és kortárs darabokat, regényadaptációt, film színpadi feldolgozását, hazai és külföldi rendezők munkáit. Az előadások mindegyike tartogatott valamilyen meglepetést; szokatlan dramaturgiai, rendezői, színészi vagy vizuális megoldást, amelyek hol több, hol kevesebb sikerrel szolgálták a színjáték egészét.

A fesztivál komor, nehéz előadással, a Csokonai Színház Learjével kezdődött, és a tatabányaiak habkönnyű – de nem súlytalan – Svejk-feldolgozásával zárult. Ilja Bocsarnikovsz debreceni rendezésének címe egyszerűen csak: Lear – a címszerepet ugyanis Ráckevei Anna játssza, nem férfiruhába bújtatott nőként, hanem királynőként.

Shakespeare-nek ebben a drámájában jellegzetesen keverednek a férfi és női princípiumok: az ország vezetése, az uralkodás és a család vezetése, az érzelmi kapcsolatok alakítása, a határok meghúzása mások és önmagunk között. Nem csoda, ha nehezen boldogul mindezekkel egy személyben egy férfialak, és egyáltalán nem ördögtől való gondolat megnézni, hogyan próbálja megoldani mindezt egy nő. Ilja Bocsarnikovsz szemmel láthatóan a családi vonulatot vette kiindulópontnak, és egészen a gyerekkorig fejtette vissza a történet fonalát. A szöveg nem esett át nagyobb átalakításon, a három királylány gyermekéveire és a királynő fiatalasszony-korára nem pótlólag betoldott mondatok, hanem jelentéses képek utalnak, amelyek keretezik is az előadást, bár fontosságukat csak fáziskéséssel fogja fel a néző.

A döntést, hogy a királynő országát és hatalmát szétosztja gyermekei között, a két idősebb lány engedelmes dicshimnusszal, a legfiatalabb pedig óvatos tartózkodással fogadja. Az elvárt mértékű lelkesedés hiányát Lear megtorolja: kitagadja Cordeliát. A nővérek hason csúszva mondanak köszönetet, amiért megkapták örökségüket, húguk pedig felszólítás nélkül letérdel, és előrenyújtott kézzel, égnek fordított tenyérrel várja a büntetést. Mindez azonban szinte mellékesen történik, élénk párbeszéd kíséretében.

Később, amikor a királynőt mindkét lánya elűzi, s ő keserű bolyongása közben egy képzelt bíróság előtt vádolja hűtlen gyermekeit, a másik oldalon látomásos képekben feldereng a múlt. A három lány még kicsi, babával és hintalóval játszanak. Amikor civakodás közben elszakad egy plüssfigura, a megszeppent gyerekek letérdelnek, az anyára tekintenek, aki tűnődő arccal botot húz elő, de nem üti meg a lányokat, csak előrenyújtott tenyerükre helyezi a vesszőt, amelyet tartani kell, egyre erősebben remegő kézzel és egyre könnyesebb szemmel, nagyon sokáig. Hosszú időbe telik, mire a lányok felállnak térdelő helyzetükből, és otthagyják az anyjukat.

A rendezés ezt a családi alaphelyzetet vetíti bele abba, ami később az udvarban, a politikában történik. Mi lesz, ha valaki hosszú alávetettség után felül akar kerekedni, de sosem tapasztalta meg az egészséges önérvényesítést, és elveszíti a józan mértéket. Mi következik, ha a szülő és a gyermekek közötti dominanciaharcban mindenki elkeseredetten emeli a tétet, s az egyéni igazság keresése és érvényesítése fontosabbá válik, mint a szeretet. Hová vezet, ha a körülöttünk élőket is be akarjuk vonni e küzdelembe, és mindent ennek alárendelni.

Az előadás válasza: zsákutcába vezet, vérszomjas politikához és összeomló családhoz. A rendező nagyon gondosan kidolgozza a bukásig vezető út lépcsőit. Ráckevei Anna remekel Learként, a Gonerilt és Regant játszó Móga Piroska és Sárközi-Nagy Ilona feszes, fegyelmezett alakítása együtt rezdül vele. Edgar szerepében Rózsa Lászlóra hárul a feladat – amelynek maradéktalanul eleget is tesz –, hogy másféle választási lehetőséget kínáljon a szülővel szembeni sérelem feldolgozására. Ahogyan a királylányok nagy utat járnak be, míg kapcsolatuk anyjukkal és egymással is végérvényesen megromlik, a családja által kisemmizett, az őrület határáig hajszolt Edgar is hosszú utat jár be, míg talpra tud állni, és haldokló apjának meg tudja adni a végtisztességet.

Mindezt azért részletezem ilyen hosszan – de még így is rövidebben, mint lehetne –, mert a fesztivál legalaposabban végiggondolt, bonyolultan rétegzett előadásáról van szó.

Földesi Ágnes és Czitor Attila – Vénusz nercben, Békéscsabai Jókai Színház (fotó: A-TEAM/Nyári Attila)

Másféleképpen bonyolult a Békéscsabai Jókai Színház stúdióelőadása, a kétszereplős Vénusz nercben. A darab alaphelyzete színház a színházban. Egy fiatal író fantáziáját megragadja egy XIX. századi történet, és színpadra dolgozza át a valóban létezett Leopold von Sacher-Masoch tényleg megjelent, Vénusz nercben című erotikus regényét. A szereplőválogatás nehezen halad, nincs alkalmas színésznő. A lányok vagy kurvát, vagy érzéketlen figurát játszanak – panaszkodik Tamás, a szerző, s akkor éppen zárás előtt, jókora késéssel beesik a próbaterembe Vanda. Előkerül a szövegkönyv, kezdetét veszi, helyesebben venné a meghallgatás, de egyelőre nem a színésznő beszél és az író hallgat, hanem a lány kérdéseire válaszolva az író beszél a történetről, a XIX. századról, a szereplőkről és a szado-mazochizmus pilléreire épülő kapcsolatról. Vanda fellépése és értetlenkedése bántóan kültelki, annál váratlanabbul hat, amikor játszani kezd, és az első megszólalása a szerepben tökéletes átváltozást mutat. Szinte egyik pillanatról a másikra úrihölggyé lényegül át. Tehát nem egy úrihölgy szavait halljuk az addigi Vanda hangján, vagy a színésznő, Földesi Ágnes Villő civil hangján, hanem mintha lényegileg egy másik személy állna a színpadon, s a másfajta minőség egyszerre jelenne meg a hanghordozásban, válltartásban, nézésben, mozdulatban. Nehezen tudom szétszálazni, hogy a hatás Tege Antal rendezői elképzelését, vagy Földesi Ágnes Villő színészetét dicséri, mindenesetre ez az a pont, ahol a néző először döbben rá, milyen rafinált munkával áll, illetve ül szemben. Innentől kezdve nem lehet ugyanis elválasztani az írót (Tamást) és a színésznőt (Vandát) az író (Tamás) darabjának férfi és női alakjától. A néző benyomása az, hogy a kettő egy – vagyis az író, bár nem ismeri el, önmaga személyiségéből dolgozott, amikor megírta a férfi szerepet, s a színésznő a saját belső lényegét mutatja meg, amikor a női szerepbe bújik. Tege Antal rendezése a szándékolt bújócskát és az akaratlan önfeltárást, egymás felfedezését hangsúlyozza, az erőteljes dominancia és a megadó behódolás keretei között. A Czitor Attila által megformált író fokozatosan adja fel határozott elképzeléseit és ellenállását, de nem elsősorban szolgai módon, inkább úgy, mint aki egy másik egyéniségnek is teret enged. A látvány kifejezetten nem tizennyolckarikás. Nincs meztelenkedés, perverzióban való kéjelgés, nem kerülnek elő szexuális kínzásra alkalmas, obligát kellékek. A Vanda által cipelt sporttáskából mindössze a szerepformálás hétköznapi kellékei kerülnek elő, így a fantázia által nerccé alakított frottír törülköző. Ami lényeges, a pszichében történik, és elsősorban a megismerést szolgálja, alkalmasint a szereplők öncsalásainak, vágyainak, határainak megismerését. Az előadás egyetlen kiszámítható és nehezen szervesülő mozzanata a Velvet Underground felcsendülő dala, a Venus in furs, amely szövege szerint érvényes ugyan, atmoszféráját tekintve azonban jóval sötétebb tónusú, mint Tege Antal rendezői képzelete.

A Váci Dunakanyar Színház Ványa bácsija olyan előadás, amely nem csak a fesztivál meghívottjaként, hanem a történet témája szerint is kötődik a vidékhez, amennyiben vidéki birtokon játszódik. Yaroslav Fedoryshyn nem aktualizál, rendezéséből mégis kirajzolódik egyfajta vidék-kép az öreg kúrián keresztül. A színpad egyik hangsúlyos díszleteleme egy óriási kerék, amely nem forgat semmit, többnyire áll, s ha néha valamelyik szereplő lendületesen megpörgeti, önmagába fordul vissza, mintha jelképezné az önmaga nyomdokain haladó monotonitást. Szonya és Ványa bácsi, a birtok gazdái és fenntartói kimondottan előnytelen ruhában jelennek meg, mellettük az idős professzor−fiatal feleség páros eleganciája feltűnő. A különbség az éjszakai jelenetben − ahol majdnem mindenki alulöltözött – eltűnik, és ekkor szemet szúr, hogy az idősödő Ványa nem is annyira szerencsétlen figura; összeszedetten beszél, úgy tűnik, testben és lélekben is lényegileg ép. El lehet hinni róla, hogy valóban lettek volna az életben más lehetőségei, mint hogy egy magánál gyengébb jellemű rokona fényűző életmódját támogassa munkájával, keresetével. Bár belső haragjának nincsenek teátrális jelei – Sipos Imre alakítása nyugodtságában is hatásos –, azt is el lehet hinni, hogy helyzetét elsősorban saját önfeladásának köszönheti, és ezt nem bocsátja meg se másoknak, se önmagának. Az éjszakai jelenetből Szonya alakja is kiragyog; Tarpai Viktória a szokásosnál energikusabb, határozottabb Szonyát játszik. A kétségbeesetten unatkozó és ezért folyton mások figyelmét kereső Jelena nem is bírja elviselni, mostohalánya vállára kell terítenie saját fekete kabátját. Erdélyi Tímea Jelenája nem tevékeny alak, de sokszínűen reflektál a többiekre. Sok apró rezdülésből áll össze a színészi játék, a társulat általában jó összhangban, magas színvonalon dolgozik. Egyedül Asztrov doktor üt el a többiektől. Kaszás Mihály a dülöngélés egyhangú regiszterében jeleníti meg az orvos többnyire alkoholos állapotát, s Asztrov ugyan azt állítja: „részegen is kiválóan sikerülnek a műtéteim”, a néző azért nem bízná rá az életét.

Hajdu Imelda, Ráckevei Anna és Bakota Árpád – Lear (fotó: Máthé András)

A győri színház előadása – A tündérlaki lányok – keserédes vígjáték; szomorú látlelet arról, hogy aki hagyja magát kihasználni, azt ki is használják, másfelől alig leplezetten ironizál az emberi önzés szégyentelen kiáradásán. Heltai Jenő drámájának eredeti szerkezetéhez képest egyetlen nagyobb beavatkozás történt. A szobalány különben hangsúlytalan szerepét Forgács Péter rendező valamilyen okból jónak látta erős karikatúrává átrajzolni, és Róza cseléd – bocsánat, takarítónő – népviseletbe öltözött, darabos, harsány alakjával kiegészíteni a polgári szalon tehetős, szemrevaló miliőjét. Róza cseléd nem csak a túláradó népiesség eleven illusztrációjaként szerepel, hanem életének és szerelmi afférjának a dráma szempontjából érdektelen részleteit is megosztja a háziakkal (valamint a közönséggel), feltehetően azért, hogy egyéb teendői mellett humorforrásként is szolgáljon. Mégsem a szobalány sematikus alakja teszi mulatságossá az előadást – amiről alighanem a figurát játszó Bende Ildikó tehet a legkevésbé –, hanem az Agócs Judit által megformált özvegy Bergné, a szenvedő, sokat tűrt anya, aki mártírarccal fogadja el a jómódot, melyért legidősebb lánya mint kitartott szerető évek óta feláldozza magát. Özvegy Bergné annyira rezzenéstelenül anyagias, közben olyan mindent értően fifikás, hogy a feszültséget csak nevetéssel lehet feloldani. Ebben a könnyed és képmutató környezetben Boriska, a legidősebb lány hiszékenyen és tanácstalanul téblábol. Dunai Csenge főszerep-játéka nyugodt és kissé vérszegény, csak az előadás végén elsírt könnyek és a tapsrend alatt mindjobban szétázó smink mutatja a csöndes felszín alatti szívfájdalmat.

A salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház Kleist Az eltört korsó című drámájával érkezett. A történet egyik szálán az érintettek megpróbálják bíróságon tisztázni egy előző éjszakai betörés során cserepekre tört korsó rejtélyét, a másik szálon az érkező hatósági ellenőr ugyanezen eset kapcsán megpróbálja tisztázni, jogszerűen működik-e a faluban az igazságszolgáltatás. A krimiszerű vonulat kevésbé érdekes, mivel a néző nagyon hamar rájön, hogy maga a bíró volt az elkövető. Ha a bírót faarccal játssza a színész, el lehet érni, hogy később vetüljön rá a gyanú árnyéka, ha azonban – mint Kaszás Gergő – gumiarccal játssza, percről percre más képet mutatva, az elöljárói állhatatosságba vetett hit hamar megrendül. Ennek a bírónak ráadásul a külseje sem tekintélyes: végig össze kell fognia magán a szét- és lecsúszó talárt, amely alól itt-ott kivillannak a rosszul takart részletek. Míg a bíró hivatali visszaélései nyilvánvalóan ügyefogyottak, a felettes ellenőr sokáig mintha előmozdítaná az igazság felderítését. Az idő előrehaladtával azonban felsejlik, hogy a rendszer egésze korrupt, kéz kezet mos − csak mind kevésbé feltűnően, ahogyan a hierarchiában haladunk felfelé. Magához a korsóhoz ironikusan viszonyul a rendezés. A panaszos hölgy – Bozó Andrea – habzó túlzásokkal adja elő a szóban forgó tárgy múltját és megsemmisülését. Mellette a lányát játszó Mikecz Estilla elmélyülten, visszafogottan érzékelteti a világban tájékozatlan, félelmei által befolyásolható falusi lány kiszolgáltatottságát, s az udvarlóját alakító Krausz Gergő játéka is megható, ahogyan rosszhiszeműség nélkül, őszintén elmondja a bírónak az ügy minden, rá nézve akár terhelő részletét. Az igazság kezdettől világos, a szereplők sokféle jelleme, motivációja az, amire fokról fokra fény derül – a fokozatos építkezésre végig odafigyel az egyébként díszletszegény, külsőségeiben egyszerű előadás.

Harsányi Attila – Cyrano, Miskolci Nemzeti Színház (fotó: Gálos Mihály Samu)

A fesztiválon a zsűri a Miskolci Nemzeti Színház Cyranójának ítélte a legjobb előadás díját, és Zayzon Zsoltot szavazta a legjobb férfi színésznek A király beszédében nyújtott alakításáért. Ha rajtam múlik, fordítva osztottam volna az elismerést. A miskolci előadásból kellemes versmondó hangjával és a szöveg poézise iránti érzékével határozottan kiemelkedett a Cyranót alakító Harsányi Attila. Mellette a magabiztos, dekoratív Roxánt játszó Czakó Julianna és a Christian szerepével nehezen boldoguló, határozatlan Bodoky Márk belesimultak az előadás képeskönyv-szépségébe. A rendezés általában inkább a tömegre, mint az egyéniségre fókuszál. Az első jelenetben a színházbeli tömeg egyként ajnározza a rossz színészt, a katonacsapatban egyik arc alig válik el a másiktól. A pékségből Ragueneau alakja emlékezetes, Lajos András nagy energiával hozza a többször is szakmát váltó mestert. Cyrano Roxán iránti rajongása emeli fel az előadást, s a restellt nagy orr itt valóban mellékes, a magányos hang a fontos, amely csak Christian személyéhez fűződve tud visszhangot verni Roxán fülében. Harsányi Attila jó érzékkel szólaltatja meg ezt az egyszerre jelentékeny és jelentéktelen hangot.

A király beszédében is a hangképzésen múlik a történet, csak éppen a beszédhiba korlátait igyekszik legyőzni Albert herceg, akit később, nem sokkal a második világháború kitörése előtt VI. György néven brit királlyá koronáznak. Az azonos című film 2011-ben Oscar-díjat kapott, és a színpadi változat megjelenése sem váratott sokáig magára. Amikor a színház követi a filmet, legrosszabb esetben a színpadon a film rossz kópiáját láthatja a közönség, szerencsésebb esetben a film jól sikerült másolatát, legszerencsésebb esetben pedig a filmtől elrugaszkodó, önálló alkotást. A kecskeméti Katona József Színház eleinte az első lehetőséggel ijesztgetett. Kőszegi Ákos Lionel Logue beszédterapeuta szerepében és Zayzon Zsolt Albertként határozottan a filmbeli megfelelőik klónjainak tűntek, ám a színpad nem tudott versenyre kelni a filmvászon mozgékony képkockáival, így a jelenetváltásokat jobb híján írógéphanggal kísért, háttérre vetített feliratokkal oldotta meg a rendezés. Az előadás azonban idővel elszakadt az ikonikus film jól bevált, biztonságos megoldásaitól, s a rendezésben mind nagyobb szerepet kapott a történelmi háttér bemutatása, hangsúlyozva, milyen választási lehetőségek előtt áll a birodalom, és mi minden múlik az első számú vezetők személyén. Hallatja hangját az anglikán egyház, részben beavatkozva a politikába, részben összeütközésbe kerülve a közélet szereplőivel. A drámában újabb szálak nyílnak Logue magánéleti és szakmai konfliktusait érintve. A kitágított értelmezési tartományban megelevenednek a figurák, s a néző érdeklődve várja, mi következik. Zayzon Zsolt roppant fegyelmezettséggel és szikár humorral teljesíti, amit megkívánt tőle a beszédhibás trónörökös szerepe, majd a fináléban, a hadüzenetet bejelentő beszédében ugrásszerű szónoki javulásról tesz tanúbizonyságot. A fokozatos átmenet hiánya mégsem zavaró. Nem azt érezni, hogy irreális csoda történt, hanem azt, hogy ez a sokat tűrt, a felelősséghez felnőni tudó és akaró ember immár ura lett a saját hangjának, és nem bicsaklik meg többé.

Máté Krisztián, Kaszás Gergő és Rácz János – Az eltört korsó, Zenthe Ferenc Színház (fotó: Szalkai Péter)

A tatabányai Jászai Mari Színház Svejk-feldolgozásának eredményeként rendkívül vicces burleszk született, a fesztivált záró előadásban lépten-nyomon robbannak az ötletek, mint a színes petárdák. A színpadon jobbra fenn zenekar ül cirkuszi tarkaságban, főként rezes hangszerek szólnak, hiszen a katonaságnál vagyunk. Svejket Crespo Rodrigo játssza kimázolt, ártatlan bohócarccal. Ha Goethe Mefisztója „az erő része, mely /örökké rosszra tör, s örökké jót mível”, úgy Svejk az ellentétes erő része, mely örökké jóra tör, s örökké rosszat tesz. Svejket elsősorban a mozgása és a mimikája teszi Svejkké. Nem is kell megszólalnia, elég, ha úgy ül le, hogy maga alá gyűri a bal lábát, majd lenézve kétségbeesik, hogy csak az egyik lábfejét látja maga előtt. Némi zavart ugrabugrálás után előkerül az ominózus bal láb, amelyet talált tárgyként, boldogan ölelget. Ilyen ez az ember: gyermekes, könnyen ijedező, a pillanatban él, azt látja, amit lát, de rosszul érti. Alázatos hülye és őszinte bolond. A történet szinte mellékes, a helyzetek és a figurák abszurditása számít. Tapasztó Ernő rendezése a lehetőség határáig kiszorítja a háború borzalmait és csúcsra járatja az abszurdot. A lépcsőzetesen emelkedő színpadon oldalt is, fent is kis ajtók nyílnak, csapódnak, amelyeken át szereplők tűnnek fel és el szédítő gyorsasággal. Lukáš főhadnagy beugró operettszínészre emlékeztet, Katz tábori lelkész a misebor szorgalmas kóstolgatása után leginkább egy szétcsúszott Szókratészre, egyes katonák kesztyűbábokra, mások marionettfigurát mozgató bábosokra.

Kőszegi Ákos és Csapó Virág – A király beszéde, Kecskeméti Katona József Színház (fotó: Walter Péter)

A fesztivál ünnepélyes, elgondolkodtató, megható vagy katartikus előadásai után nézőként jólesett a tatabányai vendégjáték, az önfeledt vidámság. Hasonlóan van ez a vidéki ünnepeken is, legyen szüret vagy búcsú: a neheze után jön az édes, a munka után a kikapcsolódás.

Besenyei Éva