Beszélgetés Schell Judittal

 

(fotó: Ajkai Dávid)

 

Valamivel több, mint egy évvel ezelőtt vette át a Thália Színház művészeti vezetését Csányi Sándortól. Hogyan fogadta akkor a felkérést?

Váratlanul ért, már csak azért is, mert nem tudtam, hogy Csányi Sándor elhagyni készül a színházat. Természetesen nagyon megtisztelő volt a felkérés – általában jól esik az embernek, ha felelősségteljes pozíciót akarnak rábízni –, de kértem néhány nap gondolkodási időt. Ha évek óta vártam volna arra, hogy valaki megkínáljon egy ilyen lehetőséggel, akkor bizonyára azonnal lecsapok rá, de az én esetemben szó sem volt erről, ezért át kellett gondolnom és megbeszélni a családommal.

Mit kellett leginkább megfontolnia?

Hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e a feladatra, hogyan tudnék hozzáfogni, belefér-e az időmbe a gyerekek mellett. Aztán, ahogy gondolkodni kezdtem rajta, egyre több dolog eszembe jutott, hogy miket szeretnék megvalósítani, min változtatnék, milyen lehetőségeket látok a művészeti vezetésben. Szerencsére a családom az első pillanattól kezdve mellém állt. Felhívtam Molnár Piroskát és Szervét Tibort, kollégáimat itt, a Thália Színházban, az ő véleményüket is kikértem, és szintén támogatásukról biztosítottak. Ezek után összeírtam az elképzeléseimet, megmutattam Kálomista Gábornak, a színház igazgatójának, aki azt mondta, vágjunk bele.

Korábban nem is voltak vezetői ambíciói?

Egyáltalán nem, fel sem merült bennem, hogy jó lenne színházat vezetni.

De valamilyen előzménynek csak kellett lennie, hogy éppen önre esett a választás. Szívesen gondolkodott, beszélgetett korábban is a színház művészi koncepciójáról?

Gáborral és Sanyival az évek során baráti kapcsolat alakult ki közöttünk a jó szakmai viszonyon túl, sokat beszélgettünk a színház ügyeiről is. Másrészt, ha valamelyik osztálytársam pályázott egy színház élére vagy színigazgató lett, mint Kéri Kitty Balatonfüreden, mindig elgondolkodtam, hogy képes lennék-e erre, vannak-e bennem hasonló ambíciók, de ennél tovább soha nem jutottam.

Várhatóan ugyanazt az irányt folytatja, amit elődje megkezdett, vagy a jól bevált recept mellett tervezi új utak kipróbálását is?

A nagyszínpadon nem változtatunk, marad a minőségi szórakoztatás, ehhez keresünk körültekintően megfelelő darabokat. Ugyanakkor mindig törekszünk valamilyen újításra: például a nagyszínpad első bemutatója az új évadban zenés produkció lesz.

A nagyszínpad nem bírná el a merészebb próbálkozásokat, azt, hogy jobban feszegessék a határokat?

 Próbálta a Sanyi is feszegetni a határokat, és tapasztalatunk szerint volt, amit nem bírt el. Tudomásul kell vennünk, hogy a nézőink többsége szórakozni akar, kikapcsolódásra vágyik, szeretné letenni az aznapi gondokat, önfeledten nevetni két-három órán keresztül, majd hazatérve aludni egy jót.

Miképpen lehet mégis egyensúlyozni abban az értelemben, hogy a nézők megtalálják az ízlésüknek megfelelő színdarabokat, ugyanakkor emelni is lehessen az igényszintjüket?

Nem könnyű, de éppen az a feladatunk, hogy rátaláljunk a megfelelő darabokra és azokra a rendezőkre, akik a kicsit vékonyabb szövetű művekhez is hozzá tudják tenni a saját tudásukat és látásmódjukat, úgy vezetik a színészeket, hogy valóban minőségi szórakoztatás jöjjön létre.

Számomra úgy tűnt, hogy az előző évadban Joe Orton darabja különbözött kissé a többi bemutatótól, A kulcslyukon át ugyanis mintha valamivel karcosabb lenne és mélyebb rétegeket is érintene.

Igen, azzal valóban feszegettük a határokat. Én nagyon szeretem játszani.

Hogyan fogadták a nézők?

Keresi a közönségét, de úgy látom, talál is nézőket. Van, akinek nem tetszik, ezért feláll és elmegy, de ez valamennyi színház bármelyik előadásán előfordulhat, mert nem lehet mindenkinek egyöntetűen kiszolgálni az igényeit és eltalálni, amire aznap este szívesen ráhangolódna. Ezzel együtt örülök, hogy bemutattuk a darabot, jót tett a társulatnak, hogy Fehér Balázs Benővel dolgozhattunk. Egyáltalán nem baj, ha egy-egy előadás megosztó, ütköztet bizonyos véleményeket, mert hatással vagyunk egymásra, és olyan kérdések és válaszok is megfogalmazódhatnak, amelyek enélkül fel sem merülnének.

Ősszel új játszóhelyet avatnak, a Thália Télikertet. Ott több lehetőség lesz a kísérletezésre? 

Mindenképpen. A Télikert óriási lehetőséget jelent a belvárosban mind a színház, mind egyéb rendezvények tekintetében, ugyanis lesz kiállítóterünk, kávézónk, egy pódium zongorával, ahol az előadások előtt élőzene szól majd, és könyvbemutatókat, beszélgetőesteket lehet tartani. A száznegyvennégy néző befogadására alkalmas játszóhelyen szűkebb közönségréteget megszólító, komolyabb hangvételű darabokat is bemutathatunk, vagy éppen szórakoztatóakat, de más megközelítésben.

Szabó Győző, Schell Judit és Mózes András – Alul semmi, Thália Színház (fotó: Csatáry-Nagy Krisztina)

Az új évadot hogyan rakta össze? A felmerülő ötletekhez próbált rendezőt találni, vagy először az alkotótársakat kereste meg, és velük együtt választottak darabot?

Erre is, arra is volt példa. Mindenképpen szerettem volna, ha lesz egy zenés bemutatónk a nagyszínpadon, hamar felmerült az Egy csók és más semmi, és ehhez kértem fel rendezőnek Juronics Tamást, a Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetőjét, akivel nemrég dolgoztam, és láthattam, mennyire komplexen gondolkodik a zenés műfajról. A következő bemutatónál – ez Michael Frayn Legszebb férfikor című bohózata lesz – először Valló Pétert kerestem meg, mesteremet a Radnóti Színházból, hogy rendezzen nálunk. Szirtes Tamás pedig maga hozta az ötletet, hogy szeretné színpadra állítani Agatha Christie Gyilkosság az Orient Expresszen című regényének adaptációját, amire természetesen örömmel mondtunk igent. Ami a Télikertet illeti, az első ötleteim egyike az volt, hogy meghívom Tarnóczi Jakabot.

Vele nemrég dolgozott az Ódry Színpadon vizsgaelőadásában, A Schroffenstein családban. 

Nagyon jól működtünk együtt, és rendkívül izgalmas előadás született, mely komoly szakmai figyelmet kapott. Nálunk Hauptmann Bernd Róza című, ritkábban játszott, szép darabját rendezi. Jakab bátran hozzányúl ehhez a viszonylag ismeretlen anyaghoz, és friss, mai előadást hoz létre belőle. Egy fiatal lányról szól, akit szétszed a környezete, ő pedig nem tudja, milyen konvenciókat kövessen, vagy lépjen ki azokból és a szabadságot válassza. Két újonnan szerződtetett színészünk, Mentes Júlia és Zayzon Zsolt is játszik az előadásban, a régebbi társulati tagok közül Molnár Piroskát, Tamási Zoltánt, Mózes Andrást, Bán Bálintot és engem láthat a közönség. Jó újra egy kis térben dolgozni, finom rezdülésekkel és gondolatokkal irányítani az előadást. Mivel elhúzódott az építkezés, nem tudtuk megnyitni a Télikertet az előző évad végén, ahogy eredetileg terveztük, csupán egy házi bemutatót tartottunk, mégis elterjedt a híre, és sokfelől hallom a városban, hogy jönnek megnézni a darabot. Következő bemutatónk a Trainspotting lesz, amit még Csányi Sándor szeretett volna műsorra tűzni, de valamiért mindig csúszott, most viszont sor kerül rá Horváth Csaba rendezésében. Áprilisban pedig Béres Attila állítja színpadra Yasmina Reza Művészet című darabját, mely annak idején nagy sikerrel ment a Katona József Színházban.

Feltűnt, hogy Béres Attilán kívül olyan rendezők jönnek most, akik korábban nem dolgoztak a Thália újabb érájában.

Szerettem volna, ha a színészek új emberekkel találkoznak, új impulzusokat kapnak tőlük, és másfajta megmérettetés elé kerülnek.

Ha visszatekintünk a mostanáig megtett út elejére, akkor először a debreceni éveket kell felidéznünk. Hogyan kezdődött vonzódása a színpad, a színészet iránt?

Hároméves koromtól a mozgás fontos szerepet töltött be az életemben, sporttagozatos általános iskolába jártam, balettoztam, szertornáztam, lovagoltam, sokáig versenytáncos és tánctanár akartam lenni. A beszéddel viszont hadilábon álltam, egy buszbérletet nem mertem megvenni. Örültem, hogy nem volt otthon vezetékes telefonunk, mert így nem kellett beleszólni. Amikor középiskolát választottunk, a barátnőmtől megtudtam, hogy az Ady Endre Gimnáziumban van egy drámai tagozat, ahol mindenfélét lehet csinálni. Ez nekem megtetszett, és oda jelentkeztem.

De ott meg kellett szólalni a színpadon.

 Igen, de akkor még úgy voltam vele, hogy helyette majd eltáncolgatok inkább. Nehezen kezdtem beszélni, olyankor teljesen begörcsöltem, csak akkor tudtam kiélni magam, ha mozogni kellett, de általában arra is használtak, a nagymonológokat nem én kaptam meg egy-egy fellépésen. Összességében mégis jó érzésekkel, tapasztalatokkal, apróbb sikerekkel telt el az a négy év, és mint a birka, mentem a többiek után, mert szinte mindenki beadta a jelentkezési lapot a Színműre, így én is, mellette a Táncművészeti Főiskolára is jelentkeztem. Meglepett, hogy mindkét helyre felvettek, és végül a Színművészeti Főiskolát választottam, de még mindig nagyon féltem a beszédtől. A felvételin persze kénytelen voltam megszólalni, verset kellett mondani meg valamilyen monológot. A harmadik rosta egyhetes beköltözéssel járt, hogy jobban megismerjük egymást, leendő tanárainkat, illetve a főiskola hangulatát. Volt ének-, beszéd- és színészmesterség óránk, próbálnunk kellett, este pedig nagyokat buliztunk. Az egy hét alatt sokkal többet megmutathattunk magunkból, mint a néhány perces felvételi vizsgán. Máig nem tudom, mit láthattak bennem a tanárok, mindenesetre felvettek fiatal korom ellenére, hiszen mindössze tizennyolc éves voltam. Azon a nyáron úgy éreztem, enyém a világ, és híres színésznő lesz belőlem. Majd elkezdődött az iskola, és tiszta görcs voltam, nem mertem megszólalni. Több budapesti osztálytársam volt, köztük olyanok is, akik színházi tapasztalattal, rutinnal rendelkeztek, jól ismerték és tegezték a színész tanárainkat, én pedig ott álltam félrehúzódva a rózsaszín pólómban, amit akkor vettünk, hogy legyen miben próbálni, és úgy éreztem, elsüllyedek, mert nem értek ehhez az egészhez. Egy-másfél év elteltével viszont rájöttem, hogy mindenki ugyanúgy áll ott a rózsaszín pólójában, mint én, legfeljebb jobban tudja palástolni a félelmeit és a bizonytalanságát.

Volt olyan visszaidézhető pillanat, amikor valahogy túl tudott jutni ezen, és a görcs oldódni kezdett?

Ez a Madách Fesztiválhoz köthető, melyre külföldről is érkeztek diákok, és minden osztály kapott egy-egy színt Az ember tragédiájából. Nekünk a Paradicsomban játszódó színt kellett előadnunk. Én voltam Éva, Újvári Csaba játszotta Ádámot, Anger Zsolt volt az Úr, Széles Tamás pedig Lucifer. Egy disznóólban játszódott a jelenet, és annyira jól sikerült, hogy először ott éreztem meg, hogy felszabadultan is lehet létezni a színpadon, valami jót is tud adni, nem csak egy térelválasztó, ahol görcsbe rándul az ember gyomra, el is lehet nyújtózni, kizárni a külvilágot, önfeledten élvezni a játékot és a partnerek közelségét. Ez az élmény sokára jött el ismét, de mivel már tudtam, hogy létezik ilyen, folyamatosan dolgoztam és lazítottam önmagamon, és egyszer csak megtörtént újra.

Horvai István és Kapás Dezső osztályába került. Úgy hallottam egykori tanítványaiktól, hogy rendkívül nehéz volt nekik megfelelni.

Igen, de ez a jó, mert így folyamatosan volt tennivalónk, rákényszerültünk a munkára. Kétségtelen, hogy darabokra szedtek minket, majd összeraktuk magunkat, ahogy tudtuk, ami négy év alatt nem sikerült. A színészet elsősorban gyakorlati szakma, amit kint lehet igazán megtanulni, éppen ezért nagy felelősség – és a szerencsén is múlik –, hogy a főiskolán kiktől tanulhat az ember hozzáállást, alázatot, mesterséget, majd pedig hová kerül a pályája elején, ahol tudja folytatni az addigi minőséget vagy kap egy másikat. Meghatározó, hogy kik veszik körül, és egyáltalán nyitott-e arra, hogy befogadja, amit a tapasztaltabb kollégák sugároznak felé.

Schell Judit és Vida Péter – A kulcslyukon át, Thália Színház (fotó: Horváth Judit)

Osztályvezető tanáraitól mit kapott a főiskolán?

Nem tudnám megfogalmazni. Nagyon ösztönös vagyok, beszívom, amire szükségem van, átszűröm magamon, és a többit kiengedem, de sosem voltam képes tudatosan megélni, nem tudnék olyan mondatokat felidézni, amelyeket tőlük hallottam és magammal hoztam. Pedig biztos sok ilyen volt. Amikor Kamarás Iván tanítani kezdett egy filmes iskolában, megkérdeztem tőle, mit fog átadni a diákoknak. Erre sorolni kezdte, mi mindent tanultunk Horvaiéktól. De én sajnos akkor sem jegyeztem meg.

Mi volt a különbség kettejük habitusa között? Hogyan egészítették ki egymást?

 Mindketten szigorúak voltak, de Horvaitól talán jobban lehetett félni, mert ő kiismerhetetlen személyiség volt. Kapásnak sajátos humora volt, és a humor mentén gyakran át lehetett lépni a szigoron. Akinek volt humorérzéke az osztályból, és értette a humorát, közelebb férkőzhetett hozzá. Engem bírt, azt tudom. Emlékszem, „holdvilág képűnek” nevezett minket Hajdu Steve-vel, mert mindketten az Alföldről származunk. Horvait leginkább szakmailag lehetett „elkapni”, vagy akár emberileg, ahogy nekem is sikerült. A harmadik év elején terhes lettem, és legjobban tőle rettegtem meg anyámtól, amikor elmondtam nekik. Anyám kezében megállt a vasaló, de most már tudom, hogy az enyémben is megállna, ha valamelyik gyermekem váratlanul azzal állna elém, hogy gyermeke fog születni. Horvai első kérdése az volt, tudom-e, ki az apja. Mondtam, hogy természetesen tudom, és szeretném megszülni. Erre felkapott, jól megszorongatott, és kijelentette, hogy bármit csinálhatsz, akkor mész el, amikor akarsz, akkor jössz vissza, amikor akarsz, mi itt leszünk, és oda állsz be, ahol éppen tartunk. Olyan szeretettel és nagyvonalúan viszonyult hozzám, mintha a nagyapja lenne a gyereknek, ami nagyon sokat jelentett nekem.

Lehet tudni, hogy összetartó osztályközösséget alkottak, azóta is rendszeresen találkoznak, sőt egy dokumentumfilm is készült az osztályról. Az hogyan született meg?

 Valóban minden évben április 11-én találkozunk, mert az első alkalom akkorra esett. Idén sajnos elmaradt, mert nem voltam itthon, és a többiek rám hagyatkoznak, én vagyok a találkozók katalizátora. Újvári Csaba – aki nem maradt a színészi pályán, átkerült a kamera túloldalára, kisfilmeket, riportműsorokat készít – felvetette, mi lenne, ha hozna egy kamerát, rögzítene bizonyos jeleneteket, és abból összevágna valamit. Örömmel fogadtuk az ötletét, ő pedig úgy döntött, pályázik az NKA-nál, és nyert valamennyi támogatást. Így lett belőle egész estés dokumentumfilm több kamerával, különböző helyszínekkel, archív anyagokkal.

Első meghatározó állomása a Radnóti Színház volt. Hogyan került oda?

Az is Horvainak köszönhető. A fiam születése miatt harmadévben nem voltam gyakorlaton – aligha osztottak volna szerepet egy terhes főiskolás naivára –, így aztán nem ismerhettek meg a rendezők és a színházigazgatók. Talán már mindenkinek volt szerződése az utolsó évben, csak nekem nem. Horvai elkezdett telefonálgatni. Éppen bent voltam nála a Vígszínházban, és a saját szobájából felhívta Marton László irodáját, hogy szeretné, ha megnézne engem. Marton ódzkodott ettől, és azt mondta, mivel nem láthatott mostanában színpadon, adna egy évet máshol, ott megnéz, és utána visszatérünk a kérdésre. Nem tudom, Horvai kiket hívott még, de köztük volt Bálint András, a Radnóti Színház igazgatója, aki úgy reagált, hogy bízik Horvai szavában, és Valló Péter eljön megnézni az egyik vizsgámat. Fogalmam sincs, ezek után hogyan kerültem be a Radnótiba, mert Valló A montmartre-i ibolyát látta, aminek egyik szerepébe be kellett ugranom, de úgy, hogy éppen beteg voltam. Hang nem jött ki a torkomon, mindannyian a fejünket fogtuk, borzalmas volt az egész. Bizonyára nem a látottak alapján döntöttek a sorsomról, hanem Horvai ajánlása miatt szerződtettek.

Schell Judit – Rövid a póráz, Thália Színház (fotó: Toldy Miklós)

Milyen szerepekkel várták a Nagymező utcában?

Két beugrással kezdtem: a Hajmeresztőben a fodrászlány, a Háztűznézőben a cselédlány szerepét kellett átvennem. Majd augusztusban felhívott Valló, hogy a cselédlány helyett Agafja Tyihonovna szerepébe kell beugranom Gogol darabjában. Óriási bizalomról árulkodott, és nekem komoly lökést adott, hogy szinte ismeretlenül rám bíztak egy főszerepet. Igyekeztem megfelelni és megtenni mindent, bár eleinte nagyon be voltam tojva a próbákon, amikor ott állt mellettem másokkal együtt Kulka János, Szombathy Gyula, Gáti Oszkár, Miklóssy György, Mikó István, Bálint András és Martin Márta. Ugyanakkor persze csodálatos érzés volt, hogy közöttük lehetek, velük dolgozhatok. Mindez jót tett a szerepnek, mert Agafja is hasonlóan érezhetett, amikor sorban érkeztek hozzá a kérők. Utána Papagenát játszottam a Varázsfuvolában, majd Barta Lajos darabja, a Szerelem következett. Bár a beugrást is Valló irányította, a Szerelem volt az első közös munkánk. Fantasztikus próbaidőszak volt, mert Valló olyan tiszteletreméltó tudással és gondolkodásmóddal rendelkezik, hogy valósággal ittam a szavait.

Osztályfőnökei mellett Valló Pétert és Kulka Jánost szokta mestereiként megnevezni. Valló volt az a rendező, aki odafigyelt arra, hogy mely szerepek által tud fejlődni?

Igen. Szerencsére sikerült a magyar színháztörténet olyan időszakát elkapnom a Radnótiban, ami még más volt, nem piaci alapon jöttek létre az előadások, nem kellett ennyire kiszolgálni a nézőket, lehetett magunkkal húzni őket. Páratlan alkotói légkör alakult ki, olyan magas színvonalú produkciókkal, amelyek maradandó lenyomatai nem csak az én pályámnak, de a hazai színházi életnek is.

Szonya szerepe a Ványa bácsiban a Színikritikusok Díját is meghozta. Mondhatjuk, hogy az volt az első mérföldkő a pályáján?

Feltétlenül. Főleg erre gondolok, amikor a csillagok páratlan együttállásáról beszélek, vagy A kriplire, hiszen Gothár Péterrel is nagyon jól tudtunk együttműködni, tőle is sokat lehetett tanulni. Emlékszem, elutazott Írországba a próbafolyamat megkezdése előtt, készített egy csomó fotót, oda varázsolta nekünk azt a miliőt, amelyben Martin McDonagh darabja játszódik, csak éppen a szél nem fújta a hajunkat az óceán felől.

Ráadásul öregasszonyt játszhatott, amikor még harminc éves sem volt, és láthatóan lubickolt a szerepben.

Nagyon élveztem, hogy nyolcvan éves öregasszonyt játszhattam tíz éven át, és a mai napig nem öregedtem ki a szerepből. Zseniális ötlet volt Gothártól, hogy rám osztotta. Alapvetően szemérmes színész vagyok, akkor tudom igazán elengedni magam, ha alkatomtól ennyire távol álló figurát kell megformálnom, de gondolom, ezzel mások is így vannak a szakmában.

Schell Judit, Molnár Piroska és Zayzon Zsolt – Bernd Róza (fotó: Puskel Zsolt)

Utolsó bemutatója a Radnótiban a Három nővér volt. Csalódást okozott, hogy nem Mását, hanem Olgát kapta meg?

Nem arra számítottam, hogy Olgát fogom játszani huszonkilenc évesen. De végül is jól alakult így, mert később a sors kárpótolt, és a Nemzeti Színházban eljátszhattam Mását Andrei Şerban rendezésében.

Az említett csalódás is közrejátszott abban, hogy nyolc év után eljött a Radnóti Színházból?

Nem, azért az még kevés lett volna ahhoz, hogy otthagyjak egy színházat, de akkor már megfordult a fejemben, hogy nyolc év után jó lenne továbblépni.

Változott akkorra a helyzete, nem érezte már annyira a korábban meglévő figyelmet és gondoskodást?

De, azért még odafigyeltek. Lehet, hogy ez belőlem jött, és másfelé kezdtem tekinteni, amit esetleg ők megérezhettek. A Radnóti nagyon kicsi színház, össze voltunk zárva, megéreztük a másik legapróbb rezdüléseit is. Egyszerűen így alakult, de senkiben nem maradt harag. Mentem tovább, hiszen nem fogadtam örök hűséget egyik színháznak sem.

A Nemzeti Színházban folytatódott a pályája, de ha jól tudom, akkor már mehetett volna a Vígszínházba is. Miért volt meggyőzőbb Jordán Tamás ajánlata?

Mert izgatott az új, hogy nulláról kellett kezdeni mindent, és részt vehettem egy alakuló társulat munkájában. Fantasztikus csapat jött össze, komoly partnerekkel lehetett együtt játszani. Ez nagyon csábított.

Lényegesen nagyobb társulatba került, és nagyobb térben kellett megszólalnia. Könnyű volt a beilleszkedés?

Szerencsére Kulka Jánossal együtt mentünk – addigra már jó barátok voltunk –, összekapaszkodtunk és vezettük egymást a büfében. Főleg én voltam zavarban, mert neki olyan respektje és tartása volt, hogy ha akart, bármelyik asztalhoz odaülhetett, míg én inkább a pultnál toporogtam. Persze ez idővel, a második, harmadik munka után feloldódott. Kifejezetten jót tett, hogy a Nemzeti Színházba kerültem, mert a Radnótiban nem tudtam megfelelően beszélni. Alig nyitottam ki a számat, abban a kis térben úgy is megértették. Muszáj volt kialakítanom a megfelelő technikát ahhoz, hogy az első sorban és a kakasülőn ugyanúgy hallják és érezzék, amit közölni szeretnék.

Kulka Jánostól mit kapott?

A barátságot. Nagyon szeretem és tisztelem őt. Csodálom benne, hogy mindent alárendel a színháznak – amire én nem lennék képes –, ugyanakkor vágyik a szabadságra, szeretne minél több élményt összegyűjteni. Gyakran húztuk egymást, de csodálatos volt vele dolgozni a színpadon. Mindig rám tudott mordulni, ha valami hülyeséget csináltam, mindig helytálló volt, amit mondott, és igyekeztem összekapni magam.

Az ottani szerepek közül melyek voltak a legfontosabbak?

A Boldogtalanokat nagyon szerettem, közel állt hozzám a Sárga liliom, amit Mohácsi János rendezett. A Primadonna szerepében nyugodtan eldobhattam az agyam, egy nagy vircsaft volt az egész, ittunk, lövöldöztünk, énekeltünk, táncoltunk, hülyéskedtünk. A Mohácsi fivérek remekül megcsinálták, nagyszerű volt Kovács Márton és zenekara, remekül éreztem magam abban az előadásban.

Feljegyeztem magamnak Szomory Dezső darabját, a Hermelint is. Arra hogyan gondol vissza?

A Hermelin több szempontból is maradandó és nagyon érzékeny pillanata volt a pályámnak, mert Kaszás Attilával kezdtem próbálni, aki közben váratlanul meghalt. Később az előadást rendező Balikó Tamás is elment. Fájdalmas belegondolni, hogy ilyen hamar itt hagytak bennünket ezek a fiatal és tehetséges művészek. Azt hiszem, nem is vehette volna át más a szerepet, mint Stohl András, aki megpróbálta életben tartani Attilát azon a hétfő estén, amikor rosszul lett. Régóta vágytunk Stohllal arra, hogy együtt dolgozzunk, és jó volt játszani vele ezt a darabot. Közben megszületett Boldizsár fiam, ezért egy időre kiszálltam a színház világából, addig a szerepet Ónodi Eszter vette át, szívesen adtam oda neki.

Mire visszatért, lezajlott az igazgatóváltás, Jordán helyére Alföldi Róbert került. Nem volt kérdés, hogy marad-e tovább? Alföldi is tudtára adta, hogy szükség van önre?

Igen. Mondta, hogy szeretné, ha maradnék, és nekem sem volt más elképzelésem, ráadásul nagyon szerettem a társulatot, és úgy éreztem, van még dolgom a Nemzeti Színházban.

Beszélt arról egy interjúban, hogy a két korszak közül a Jordán Tamás nevével fémjelzett állt közelebb önhöz. Miben látja az alapvető különbséget?

Egészen más habitusú emberek – bár, ha jól tudom, azóta barátok lettek és sokat dolgoznak együtt –, és Jordán hozzáállása számomra inkább emberközpontú volt. A sok szív engem jobban magával ragad, mint a kizárólag a munkát szem előtt tartó, minden mást figyelmen kívül hagyó gondolkodásmód. Ezzel együtt jónak tartom, hogy Alföldi progresszívebb színházat csinált, modern darabokat is behozott a klasszikusok mellett. Sokat kísérletezett, lehetőséget adott a fiataloknak a társulatban, főleg rájuk épített előadásokat. Jelentős rendezőket hívott, például Andrei Şerbant, akivel fantasztikus próbaidőszakot töltöttünk együtt. Benne is azt a szabadságot bírtam, amivel dolgozott, nem akarta a sarkából kifordítani a világot, hanem arra törekedett, hogy érezzük jól magunkat.

És nála eljátszhatta Mását.

Igen. Felmászhattam a függönyön, mint pók a falon. Şerban nem ismert bennünket, nem tudta, mire vagyunk képesek és mire nem, ezért hagyta, hogy csináljuk, ami eszünkbe jut. Belőlem ösztönösen a mozgás jön ki először, annak segítségével próbálok sok mindent generálni vagy éppen elfedni magamban. Nem tudok egy hosszú monológba improvizatív módon belekezdeni, helyette mozgással próbálom ezt a szabad állapotot előidézni. Először zavarba jöttünk Şerban módszerétől – itthon egészen máshoz voltunk szokva –, ugyanis hiába rögzítettünk valamit, azt másnap felborította és kezdtük elölről. A negyedik felvonás utolsó jelenetét még a premier napján is átrendezte egy kicsit. Ezzel végig frissen tartotta az agyunkat, folyamatos koncentrációra késztetett minket.

Schell Judit és Csányi Sándor a Liliom című előadásban – Thália Színház (fotó: Toldy Miklós)

A Thália Színházban az Esküvőtől válóperig című darabban játszott először Csányi Sándor partnereként, majd oda is szerződött. Miért fordított hátat a Nemzetinek?

Harmadik gyermekem születése után a Nemzetiben nem vállaltam új bemutatót, csak két szerepet vittem tovább egy ideig. Alföldihez nem akartam visszamenni, mert már nem bírtam elviselni az ottani légkört, szerettem volna kihagyni az életemből a politikai behatásokat, a háborúskodást és mártírkodást. Mert az már nem a színházról szól, hanem a körülmények megváltozásáról, ami engem nem érdekelt, nem akartam állást foglalni, odaállni egyik vagy másik oldal mellé. Kálomista Gábor hívott, hogy megkapták a Thália Színházat Bereményi Gézával, és szeretnék, ha csinálnánk együtt valami jót. És erre azt mondtam, miért ne.

Színészként milyen kihívást jelentettek azok az előadások, amelyekben az elmúlt években játszott? Mennyire voltak tekintettel arra, hogy hol tart a pályán és milyen feladatok által léphet előrébb?

Sok összetevője van annak, hogy jól működjön a színház – tekintettel kell lenni például a szerzői jogok tisztázására és mindenekelőtt a nézők igényeire –, és az kevésbé fontos, hogy a színésznek mire van szüksége a pályáján. A művészeti vezetés próbált figyelni arra, hogy ha, mondjuk, az egyik évben Pindroch Csaba nagyobb szerepet játszott, legközelebb Szervét Tibor kapott lehetőséget, utána Vida Péter, és abban az évadban Pindrochnak kisebb feladat jutott. Így lehet lavírozni, de ez nem jelenti azt, hogy Pindroch Csabának a Legyen férfi, Monsieur Pignon! főszerepét negyvenhat éves korában mindenképpen el kell játszania. Én is benne voltam ebben a sodrásban, rám sem annak alapján osztottak szerepet, hogy a pályámon minek kellene következnie. A hőstenorban a feleséget játszom, aki mindössze kétszer jön be a színpadra, az Alul semmiben Mandyt, akinek csupán öt mondata van. De most már nagyon örülök ezeknek az estéknek, mert Fodor Annamáriával jókat beszélgetünk az öltözőben, tudok olvasni vagy tanulni a másnapi forgatásra. Persze, ha mindig ilyen lenne, biztos meghülyülnék, de vannak más szerepek is, különösen A Schroffenstein család, ami felelevenítette bennem a régmúltat, és a Télikert bizonyára több lehetőséget ad majd. De a jelenlegi előadások annyit mindenképpen hozzátesznek a színészi tapasztalataimhoz, hogy a bohózatokban megtanultam a pontosságot, a ritmusérzéket, például Molnár Piroskától. És büszke vagyok, ha mellette állhatok a tapsrendben!

Nem tudom, annak idején, amikor a színészi pályára készült, mennyire tervezgette a jövőt, de ha gondolt erre, hasonló utat képzelt el magának?

Mindig óvatosan álmodoztam, és csak rövidebb távon gondolkodtam előre. De nem is mertem volna olyan nagy utat elképzelni magamnak, mint amit mostanáig bejártam. Hálás vagyok a sorsnak mindazért, ami megtörtént velem.

Az interjút készítette: Ménesi Gábor