Paolo Genovese: Teljesen idegenek - Játékszín

Mi tagadás, csupán sejtéseink vannak, mi szerint választ manapság a néző.  Korábban a válasz egyértelmű volt, a közönség mindenekelőtt a színészekre váltott jegyet. Alighanem máig dobogós helyen vannak. Már jó ideje, hogy beköszöntött a színházművészet „rendezői korszaka”, mégis úgy látszik, hogy a színrevivőknek nem sikerült a választás legdöntőbb tényezőivé válniuk, csupán egy szűkebb réteg számára. A Teljesen idegenek című színjáték, amelyet minap a Játékszín mutatott be, más szemponttal is kecsegtet. Éspedig azzal, hogy e színpadi változat egy páratlanul sikeres olasz film alapján született. Alighogy bemutatták a Paolo Genovese jegyezte alkotást, három fesztiválon is díjazták, a forgatókönyve okán is, amelyből pedig újabb és újabb, mindmáig tizenöt adaptáció született. Valami különleges lappanghat benne, ha szűk négy esztendő alatt bejárta a kerek világot. (Persze, alighanem annak a hullámnak a hatására is, amelyet televíziós produkciók, sorozatok keltenek elburjánzó remake-jeikkel.)

(forrás: Játékszín)

Az ötlete nagyon is korszerű. A mobiltelefon tehet a konfliktusokról. Egy baráti összejövetelen heten meggondolatlan játékba kezdenek. Az időközben érkező hívásokat kihangosítják, az üzeneteket felolvassák, amivel mintegy „közprédává” teszik a legféltettebb titkaikat. A lelepleződéseket kétségkívül profi dramaturgia adagolja, a feszültséget fokozza, miközben megteremti kinek-kinek a csúcspontjait is. A magyar változat miatt sem kell restelkedni.  A Sediánszky Nóra fordította, Lőkös Ildikó gondozta szöveg is gondos munkára vall. Czukor Balázs rendezése pedig egyetlen pillanatban sem hagyja magára a színészeit. Kollegiális érzékenységgel mind a hetüknek mindenkor megadja a pontos játszanivalóját. Senki nem szorul háttérbe, még akkor sem, amikor éppen másvalakinek kell vinnie a prímet. S a színházi térkép több irányából toborzott csapat egységet is alkot. Miközben jól megkülönböztethető karaktereket hoznak.

A vendéglátó Roccót látszatra lazább, valójában egy szétesés szélén egyensúlyozó férfinak mutatja Kolovratnik Krisztián. A hamar kutyaszorítóba került Lelét élvezetesen groteszk felhangokkal adja Debreczeny Csaba, míg Cosimót nagyhangú kitörésbe torkolló, szélesebb amplitúdókkal játssza Makranczi Zalán. A csöndesebb Peppével jókora utat jár be Nagy Sándor: mindük közül ez a szerény fiatalember éli meg a legsúlyosabb drámát, a legmélyebb csalódást a barátaiban, s jut kemény döntésre a kirekesztő nézeteket is tápláló „idegen ismerősökkel” szemben. A társaság nőtagjai közül a kockázatos játékot kiötlő Eva a leginkább bevállalós Martinovics Dorina fanyar ízekkel árnyaló szerepformálásában. Az egy tragikus baleset terhét is hurcoló Carlotta érezheti magát a legrosszabbul a bőrében Lévay Viktória ismert feleségtípust kibontó alakítása szerint. A fiatalasszony Biancának szinte egy-csapásra kell a házassága iránt táplált illúzióival leszámolnia, amit Erdélyi Tímea kislányos vigasztalhatatlansággal jelenít meg.

A szépen teljesítő színészek láttán felvetődik a gondolat: milyen hiteles lenne a játékuk – akár egy kopár próbaszínpadon is. Sőt!  Mert ez az előadás „rosszul öltözött”. A berendezési tárgyak elegyét látjuk, többnyire egyen-világításban. Egy vegyes ízlésű lakást, amely édeskeveset árul el a tulajdonosairól. Lehetne benne lebonyolítani számos más beltéri előadást is. S ami a fő baj: semmilyen hangulatot nem sugároz. (Egyébként a jelmezek sem.)

Nincs harmonikus formavilága, sem színvilága. Végképp nincs stílusa. A látvány nélkülöz valamiféle tartalmi sugallatot, amelynek híján semmitmondó hétköznapiság uralkodik el. A jobb sorsra érdemes színjátékot súlytalanná teszi,amiről a közönség reakciója is árulkodik. A színpadon olyan külsőségeket pillantanak meg, mint amilyeneket a vígjátékok alkalmával szoktak látni. (A tervező Kovács Yvette Alida nyilván tudna másmilyent is, ha arra buzdították volna.) Nem állítom, hogy ez a színmű felérne az igazán fajsúlyos drámákhoz. Hiszen nincsenek is főbenjáró bűneik a szereplőknek. Többnyire a házastársuk ellen vétenek, félre-félrelépnek, vagy legalábbis szeretnének. De tény, hogy mindannyian hazugságban élnek. Ami korántsem szívderítő. Sokkalta inkább lesújtó, korunkra nézvést elkeserítő. Csakhogy ennek nincs vizuálisan is támogatott jelentősége. A vidám színek vidámságra sarkallnak. A publikum lankadatlan nevetgél,  mintha az események nem is vezetnének elevenbevágó dráma irányába.

Kétségtelen, egy színháznak az igényekkel is számolnia kell. A Játékszínnek is a nézőivel, akiket vonzanak a könnyebben fogyasztható darabok. Semmi gond. Szükség van ilyenekre is. (Igaztalan volna eltagadni, hogy egy-egy nehezebben emészthető dráma is szerepel a repertoáron.) Ezúttal olyan művet mutattak be, amelyik megérdemli, hogy komolyan vegyék – minden tekintetben. Nem sok híja volt.

Bogácsi Erzsébet