Beszélgetés Hegyi Barbarával

Harminc évvel ezelőtt végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Pályája a József Attila Színházban indult, majd Marton László hívására 1996-ban a Vígszínházhoz igazolt, ahol azóta is társulati tag. Gyermekkorról, pályakezdésről, a hanggal kapcsolatos szorongásról, Los Angeles-i tapasztalatokról, hűségről, társadalmi problémákat feszegető előadásokról és az idő múlásáról is kérdeztük Hegyi Barbarát.

(forrás: Spirit Színház)

„Szeretem a pörgést, ha minden mozgásban van körülöttem. [...] A beugrások, az új bemutatók nem fárasztanak, hihetetlen energiát érzek magamban” – mondta egy nyolc évvel korábbi interjúban, de most is úgy látszik, ez az energia nem apadt, pedig az előző évad kitolódott, a mostani pedig hamar elkezdődött.

Igen, de ez mindig ilyen, és éppen az a jó, hogy így van. Ráadásul most több idő jutott a pihenésre, mint korábban, ugyanis három hetet töltöttünk a tengerparton.

Családi örökség, a génjeiben hozta magával a lendületet, a tettvágyat, a munka iránti alázatot?

Az apámat sajnos nem ismerhettem, mert három hónappal a születésem után meghalt, de úgy képzelem, ő lehetett ilyen izgága a családban.

Édesapja Hegyi Barnabás, a neves operatőr volt. Hogyan élte meg kislányként az ő hiányát, és miként tudta később elrendezni magában?

Ez olyan hiány, amivel az ember kénytelen együtt élni, de soha nem lehet elrendezni. Rengeteg kérdés merül fel bennem azzal kapcsolatban, hogy milyen ember lennék, ha élne az apám. Bizonyára másképp viszonyulnék egy csomó dologhoz. Rozi lányom tizenhat éves korában elvesztette az édesapját, de mivel mellette van Zorán, számára teljesen természetes egy férfi jelenléte a családban. Nekem nem volt az.

Édesanyja díszletépítész volt a filmgyárban. Gyakran magával vitte a forgatásokra?

Miután egyedül maradt, neki kellett eltartania, ami nem volt könnyű, sokat dolgozott, így aztán, ha azt akarta, hogy együtt legyünk, elvitt magával.

Ottani élményei hogyan hatottak? Hozzájárultak későbbi pályaválasztásához, vagy akkor még inkább az egész hangulata fogta meg?

Édesanyám elég korán egyértelművé tette, hogy ez az, amit én nem csinálhatok. Soha nem is engedte, hogy gyerekként a kamera elé álljak. Csupán egyszer tett kivételt: már tizenhárom éves voltam, amikor Mészáros Mártával kikönyörögtük, hogy az Útközben című filmben eljátszhassam a főszerepet alakító Delphine Seyrig lányát. Kérdezte, hogyan hat egy gyerekre az a világ. Számomra kezdettől fogva ismerős volt a filmgyári közeg. Ha megjelent Mészáros Márta, Jancsó Miklós vagy Bacsó Péter, bennük nem a nagy művészt láttam, hanem anyám munkatársait, azokat a kedves, mókás embereket, akikkel közvetlen viszonyban voltam.

Olvastam, hogy sokáig az orvosi pályára készült. Ezt az elképzelést mikor váltotta fel az elhatározás, hogy a Színművészeti Főiskolára jelentkezik?

Túlzás, hogy az orvosi pályára készültem, de kétségkívül vonzott, hogy segíteni tudjak más embereken. A terminális oxidáció azonban visszatartott ettől. Matematika-fizika tagozatos osztályba jártam, ahol nehéz élete volt a humán beállítottságú tanulóknak. Mivel az idegen nyelvekhez jó érzékem volt, beadtam a jelentkezésem a Külkereskedelmi Főiskolára és felvételizni akartam a Színműre is.

Az utóbbi gondolata hogyan fogalmazódott meg?

Tizenhat éves lehettem, amikor ezt kigondoltam magamban. Gimnazista koromban gyakran jártam színházba, sok előadást láttam. Egyre jobban érdekelt az önkifejezésnek az a módja, amikor az ember kiáll a közönség elé, és átadja a mások által megfogalmazott gondolatokat. Egyszer csak bejelentettem az anyámnak – aki szerencsére éppen az ágyban feküdt –, hogy színész akarok lenni, és jelentkezni fogok a főiskolára. Miután magához tért, azt felelte, hogy rendben, próbáljam meg, de el kell mennem a Külkerre is. Nagyon féltett ettől a pályától, nem akarta, hogy boldogtalan legyen a gyereke, ami teljesen érthető, én is ugyanígy félteném a lányomat. Aki ismeri a buktatóit, pontosan tudja, milyen nehéz és gyötrelmes tud lenni a színészi pálya.

Ehhez képest elsőre nem sikerült a felvételi. Megtudta akkor, hogy miért utasították el?

Persze. Meg voltak győződve arról, hogy ezzel a borzalmas hanggal nem fogom bírni a terhelést. Egyébként nemcsak a Színművészeti Főiskolára nem vettek fel, de a Külkerre sem.

A következő évet mivel töltötte?

Bacsó Péter akkor forgatta a Hány az óra, Vekker úr? című filmet, és rám osztotta az egyik fiatal lány szerepét. A filmgyárban létrehoztak egy színészgyakornoki státuszt, én voltam az egyetlen színészgyakornok egy éven keresztül, és kisebb szerepeket játszottam különböző filmekben. Ennek kapcsán kerültem a Nemzeti Színház stúdiójába, hogy fejlődjön a beszédtechnikám. Ott tanított Montágh Imre, aki nem vett fel a főiskolára, majd mégis megkapott engem növendékeként. Rájött, hogy szó sincs hangszál problémáról, egyszerűen ilyen a hangom. A beszédgyakorlatokon sokat dolgozott velem, és gondolom, javult a beszédem, mire a következő felvételire mentem. Miután felvettek, Montágh azt mondta: nézze, most már a hangja miatt biztosan nem fogják kirúgni! Fantasztikus tudású, zseniális ember és tanár volt. Egy évig tanította az osztályunkat a főiskolán, majd váratlan halála után Ságodi Gabriella vette át a helyét, tőle is sokat tanulhattunk.

Kétely nem volt önben az első felvételi kudarca után? Továbbra is hitt abban, hogy újra meg kell próbálni?

Lehet, hogy ha már az első rostán sem jutok túl, akkor feladom, de adott némi önbizalmat, hogy eljutottam a harmadikig, és ott sem azt mondták, hogy teljesen alkalmatlan vagyok. Ez arra ösztönzött, hogy próbáljam meg még egyszer.

A főiskolán könnyen magára talált? A hanggal kapcsolatos problémák, gátlások oda is elkísérték?

Fantasztikus és izgalmas négy év volt. Nagyon szerettem az osztályomat, sok mindent csináltunk együtt, éjjel-nappal dolgoztunk. Abban a kitüntetésben lehetett részem, hogy megkaptam az ország egyik legjobb hangképző tanárát, Bagó Gizellát, aki kézbe vett, és végig bizonygatta, hogy nincs semmi baj a hangommal, csak meg kell tanulnom bánni vele. Éppen ezért az operaáriáktól kezdve elénekeltetett velem mindent. Voltak persze átzokogott éjszakáim, mert az osztályfőnököm, Békés András gyakran a tudomásomra hozta a hangommal kapcsolatos fenntartásait. Sok nehézség adódott ebből, például külön kellett letennem az énekvizsgát. Néhány évvel később, amikor már a József Attila Színház tagja voltam, úgy gondoltam, mindenképpen szükségem van külső kontrollra, és kimentem Los Angelesbe, Lee Strasberg színiiskolájába. Még mindig volt bennem szorongás a hangom miatt, tudni akartam, hogy mit látnak bennem azok a tanárok, akik egyáltalán nem ismernek.

Az ajtó – Spirit Színház

Mire ébresztette rá az ott töltött három hónap?

Azt nem mondom, hogy megnyugtatott, de mégis adott valami bizonyosságot, hogy van keresnivalóm ezen a pályán.

Visszatérve a főiskolás időszakhoz, hamar szerepet kapott az Elveszett paradicsom című tévéfilmben. Ez hogyan adódott?

Mihályfi Imrével már dolgoztam korábban, és ő felfedezte bennem azt a karaktert, akit látni szeretett volna a tévéfilmben Miraként. Akkor még nem szívesen adták ki a főiskoláról a növendékeket másodévben, ezért is volt nagy dolog, hogy kimehettem. Békés András azzal indított útnak, hogy menjen, talán majd megszokják.

Az említett alkotás azért is nagy jelentőségű és megható, mert Páger Antal utolsó filmje volt, a forgatást nem tudta befejezni. Milyennek látta őt akkor?

Jó kedélyű idős urat láttam benne, aki igazi mókamester volt. Végtelenül kedves volt, de én magammal voltam elfoglalva. Nem attól féltem, hogy nem tudom eljátszani a szerepet, hanem a hangom miatt volt bennem görcs. Páger azt mondta, édes fiam, hallod, nekem is rekedt hangom van, két ilyen repedt fazék biztos sikert jelent. Nagyon jól esett a szeretete. Az első forgatási hét végén elváltunk, és másnap felhívtak, hogy Téni bácsi meghalt. Nagyon megrázó volt. Több jelenetet nem sikerült felvenni, de az alkotók úgy határoztak, mindenképpen meg kell őrizni a filmet töredék formájában, ezért az utolsó mondatokat már nem neki mondtuk, hanem a kamerának.

Hogyan került a József Attila Színházba?

Szinte minden osztálytársam a Vígszínházba ment gyakorlatra, de Haás Vander Pétert és engem Iglódi István, a József Attila Színház akkori főrendezője hívott. Őszintén szólva arra gondoltam, hogy mivel a Vígszínházba sok fiatal került, kettőnknek több lehetőség jut a József Attilában. Az is vonzott, hogy izgalmas korszakát élte akkor a színház, ott játszott mások mellett Törőcsik Mari és Garas Dezső. Be is jött az elképzelésünk, mindketten jó szerepeket kaptunk. Majd elérkezett a negyedik év, és senki nem szólt, hogy szeretne leszerződtetni. Már eléggé kétségbe estem, amikor megjelent Iglódi, és azt mondta: Hegyi, magát leszerződtetjük, és rögtön kezdhet egy musical főszereppel! Gondolkodás nélkül igent mondtam. Közben a főiskolán próbálni kezdtük az egyik vizsgaelőadást, Mrozek Tangóját Babarczy László rendezésében, és amikor elkészültünk vele, Babarczy odajött hozzám, és azt mondta, szeretné, ha lemennék Kaposvárra. Megköszöntem a lehetőséget, és közöltem, hogy már aláírtam a szerződést a József Attila Színházzal. Nagyon sajnáltam, de lehet, hogy mégis így volt jó. Ezt már sosem tudjuk meg.

Rögtön egy igazgatóváltást is átélt, hiszen Iglódi Istvánék távozása után Léner Péter vette át az irányítást.

Jó igazgató volt, sokat dolgoztunk együtt, nagyszerű előadásokat hoztunk létre. Voltak köztük drámák, vígjátékok, zenés darabok. Eljátszottam a Rokonokban Linát, megkaptam az Olympia címszerepét, bemutattuk A Pál utcai fiúkat, melynek valamennyi főszerepét színésznők alakították, én Gerébet játszottam. Néhány év után teljesen váratlanul jött a felkérés Marton Lászlótól, hogy menjek át a Vígszínházba. Úgy gondoltam, óriási dolog, hogy ott számítanak rám, és menni kell tovább.

Milyen légkör fogadta, amikor megérkezett?

Kezdettől fogva jól éreztem magam. Soha nem volt gondom a beilleszkedéssel, szerintem könnyű eset vagyok ebből a szempontból. Tudtam, hogy ha hagynak dolgozni, akkor nem lehet baj. Alapvetően csapatjátékos vagyok, szekértoló ember, aki szívesen vesz részt az egészben.

  John Gabriel Borkman – Pesti Színház (fotó: Dömölky Dániel)

Immár huszonhárom éve tagja az ottani társulatnak. Ez a hosszú ideje tartó hűség bizonyára alkati kérdés. A színház szellemiségének, a kollégáknak, a közönségnek szól, vagy közrejátszik benne a kényelem, a biztonság is?

Valóban hűséges típus vagyok. Ennyi év alatt a Vígszínház társulata a második családom lett, nehéz lenne lemondani róla. Sokat játszom más helyeken is, és rendszeresen utazom vidékre a könyveimmel, tehát nem mondhatom, hogy kényelmes ember lennék. Szeretek elébe menni a kihívásoknak.

Ezzel együtt lehettek olyan időszakok, amikor nem úgy jöttek a feladatok, ahogyan azt várta. Ilyenkor mit lehet tenni?

Szerencsésnek mondhatom magam, mert bántóan ez sosem volt jelen a pályámon, mindig adódtak megfelelő feladatok. Amikor pedig nem, akkor máshol kerestem a lehetőségeket. Így vállaltuk el például Igó Évával a Naptárlányokat a Pesti Magyar Színházban. Minden esetben első a Vígszínház, hiszen oda tartozom, de szabadidőmben, ha sikerül egyeztetni, boldogan játszom másutt, más körülmények között, ahol új kollégákkal és rendezőkkel találkozhatok. A Vígszínházban el vagyunk kényeztetve, hatalmas infrastruktúra vesz körül minket, alánk tesznek mindent. Ehhez képest vannak olyan színházak, ahol nekem kell bekészíteni a kellékeket, egyedül csinálom meg a hajamat, nincs öltöztető, súgó, egy csomó olyan dolog hiányzik, ami a Vígszínházban magától értetődő. De ezt egyáltalán nem bánom, mert kicsit visszaidézi a főiskolai éveket, másrészt nem enged elkényelmesedni. Nagyszerű, hogy Budapesten ennyiféle színházi törekvés létezhet egymás mellett. Több pénzt kellene rájuk fordítani, mert sokat tudnak adni az embereknek.

A tao körüli problémák viszont éppen ezt a sokszínűséget veszélyeztetik.

Pontosan erre céloztam az imént. Ezt nagy hibának tartom.

Megfigyelhető, hogy a Vígszínház társulatának van egy viszonylag állandó magja, ám a fiatalok között meglehetősen nagy a fluktuáció. Mindig jönnek újak, de hamar mennek is. Ők kevésbé türelmesek?

Sok oka lehet annak, hogy miért nem várnak. Ma az életünk arról szól, hogy minden gyorsan történik, és mindent azonnal akarunk. Megértem, hogy a huszonéves színészek nem várnak arra, hogy kihaljanak az előttük lévők, és megkapják a nagy szerepeket. Igazuk van, de a színházban különböző személyiségek, akaratok találkoznak és ütköznek, nem könnyű ezeket azonos mederbe terelni.

Anyaszínháza mellett a Spirit Színház több előadásában szerepel. Bevallom, amikor értesültem arról, hogy Emerenc lesz Szabó Magda Az ajtó című darabjában, nagyon meglepődtem, de látva az előadást, annyira természetesnek tűnik a jelenléte. Önnek mi jutott eszébe először, amikor megkapta ezt a felkérést?

Én is meglepődtem, biztos voltam benne, hogy Czeizel Gábor valamit eltévesztett, és Molnár Anna szerepét szánta nekem. Aztán hamar kiderült, hogy szó sincs tévedésről. Emerenc rendkívül jól megírt karakter, boldog vagyok, hogy a mondatait a számra vehetem. Mindig komfortos érzés belehelyezkedni és végigmenni azon a hullámvasúton, amit az előadás jelent. Felveszem a ruhát, és onnantól minden halad a maga útján, mert Emerenc a barátom. Ez is én vagyok. A mi szakmánkban éppen az a legjobb, hogy ennyiféle ember lehetek, minden este más figura bőrébe bújhatok.

Akkor könnyebb magára alakítani a figurát, ha közel áll az ön habitusához, gondolkodásmódjához, vagy éppen akkor, ha nagyon eltér attól?

Könnyűségről sosincs szó, mert mindegyiket meg kell oldani, belehelyezni az előadás rendszerébe. Utólag persze lehet azt mondani, hogy könnyű volt, de sokszor érezzük a próbákon, hogy nem fog összeállni, aztán túljutunk egy bizonyos ponton, és minden természetessé válik, az előadás szépen halad abban a mederben, amit kiás magának.

Sógornők – Pesti Színház (fotó: Gordon Eszter)

Amikor másodszor is megnéztem Az ajtót, a Pesti Színházban bemutatták Ibsen John Gabriel Borkman című darabja. Gunhildot játssza benne, ő is kérlelhetetlen asszony, kemény, mint az érc, mondja róla a férje, Borkman. Bennem valahogy összekapcsolódott a két figura, noha más világot képviselnek.

Igen, Gunhild világa egészen más, mint ahogy más az ő keserűsége is. Emerenc egy tömbből faragott, monolit személyiség, amit kimond, az úgy van. Valami mélyen emberi van benne, olyan természetes gondolkodásmóddal rendelkezik, amiről mára leszoktunk, és idegennek, már-már kegyetlennek tűnik, miközben nagyon pragmatikus. Gunhild vibrálóbb személyiség lehetett valamikor, az átélt fájdalom hatására azonban a saját vélt vagy valós igazságába menekül. Értem az indokait, de a módszereit nem feltétlenül tudom elfogadni. Valló Péter, a John Gabriel Borkman rendezője üres térben gondolkodott; közel áll hozzám ez a letisztult, fegyelmezett, lényegre törően forgalmazó, kissé rideg világot megjelenítő előadás.

Legutóbbi bemutatója a Spirit Színházban az Öröm és boldogság volt. Székely Csaba darabja, mely a másságról, annak elfogadásáról, illetve elutasításáról szól, eredetileg egy független társulat számára íródott. Mennyire mutat más irányba, mint a Spirit eddigi, jórészt biztonságra törekvő produkciói?

A Spirit sosem törekedett biztonságra. Több ilyen típusú darabot tűznek műsorra, a program messze túlmutat egy kis magánszínház bevett repertoárján, Perjés János igazgató felvállalja, hogy az előadások bizonyos társadalmi kérdéseket feszegetnek. Számomra színészként is nagyon fontos, hogy a szerepeken keresztül beszélni tudjak olyan ügyekről, amelyek mellett ki tudok állni. Szükség van arra – jelen esetben a homofóbia kapcsán –, hogy a nézők, akik hajlandóak megnézni az előadást, szembesüljenek a saját korlátaikkal és előítéleteikkel. A színháznak az a dolga, hogy reflektáljon arra, amiben élünk. Néhány évvel ezelőtt, amikor a Vígszínház Házi színpadán bemutattuk a Fátyol nélkül című darabot, rendkívül érzékeny pillanatban reagáltunk a menekültválság felerősödésére. Az iraki asszonyok sorsán keresztül érzékelhető, kik is valójában azok az emberek, akik elhagyták az otthonukat, és akiktől félnünk kell, mint a tűztől. Megrázó volt átélni bizonyos élethelyzeteket és fájdalmakat, de ez is része a mindennapoknak, és először muszáj megismerni a másikat, csak utána szabad törvényeket hozni és ítélkezni.

Az éneklés végigkíséri a pályáját, olyannyira, hogy néhány évvel ezelőtt férje, Zorán rávette, lépjen fel a koncertjén az Arénában tízezer ember előtt. Úgy gondolom, hogy ez sem bírt kisebb téttel, mint egy-egy színházi előadás.

Utólag visszagondolva az Aréna volt a kisebbik baj. Először a Művészetek Palotájában kellett énekelnem, fogalmam sem volt, hogyan élem túl. Zorán behúzott a csőbe, és már nem lehetett kihátrálni. Mindenesetre valahogy túljutottam rajta, utána dolgoztunk a lemezen, és beljebb voltam, mire az Aréna-koncertre sor került. Emlékszem, amikor Zorán kimondta a nevemet, a közönség tapsolt, és megéreztem tízezer ember energiáját, ami olyan erős kisugárzással bírt, hogy valósággal felemelt és felhúzott a színpadra, átvettük egymás rezgéseit. Leírhatatlan ez az érzés. Utána persze el kell kezdeni énekelni. Az biztos, hogy könnyebb beszélni róla, mint megcsinálni.

Mikve – Pesti Színház (fotó: Almási J. Csaba)

Közismert, hogy a színházon kívüli kikapcsolódást – családja mellett – a főzés jelenti. Ez valamiképpen kapcsolatba hozható a színészettel? Gondolok például arra, hogy mindkét esetben létrehoz valamit, s azt felkínálja másoknak, akik azonnali visszajelzést adnak.

Így van, hiszen a főzés is sikerélményt ad, emellett jó közeget teremt arra, hogy az emberek együtt legyenek és beszélgessenek. Ma, amikor nem szánunk elég időt egymásra, ez különösen fontos. Ráadásul a sok megbetegedés, allergia, emésztőrendszeri probléma jelenléte mellett komoly létjogosultsága van annak, hogy mindenki el tudja készíteni a saját ennivalóját, ne kényszerüljön rá a mások által jól vagy rosszul előállított ételekre. Ezek miatt igazi szenvedélyemmé vált a főzés, szeretek kísérletezni a konyhában, mindig kipróbálok valami újat mások és a magam örömére. Jó lenne, ha minden család összeállítaná a saját szakácskönyvét azokkal a receptekkel, amelyeket számunkra kedves, már nem élő rokonainktól tanultunk. Ha például elkészítjük a nagymama húslevesét, olyan, mintha ő is velünk lenne az asztalnál. Végtelenül egyszerű, de sokat ad, mert vissza tudunk hozni a múltból valamit, amit elveszettnek hittünk.

Für Anikó Psota Irén-díja kapcsán elmondott laudációjában Mácsai Pál így fogalmazott: „olyan természetességgel vált életkort is – és ezzel szerepkört –, ahogy a folyótorkolatban az állóvízbe siklik át egy csónak”. Azért idézem, mert az ön pályáját figyelve ugyanezt érzem. Belül is ennyire könnyen éli meg, hogy múlik az idő?

Azt mondta egyszer Várnai Péter, a Vígszínház akkori művészeti titkára, hogy úgy tudom leginkább megőrizni magamat, ha nem kell kort váltanom, de játszani kell valamivel fiatalabb és jóval idősebb szerepeket. Szerintem ez okos gondolat. Emerenc például sokkal öregebb nálam, és segít az átmenetben, hogy eljátszhatom. Szokták mondani, hogy a mai ötvenes nők a régi negyvenesnek felelnek meg. Túl az ötvenen mindent tudok még és mindent tudok már csinálni. Ilyenformán nem érzem, hogy bántana az idő múlása. Egyelőre jól bírom energiával.

Az interjút készítette:

Ménesi Gábor