Pintér Béla: Szutyok – Jászai Mari Színház, Tatabánya

Bár a túlteoretizáltság nem jellemző a magyar színházi életre, a szerzői színház sikeres darabjai kapcsán azért gyakran olvashatunk eszmefuttatásokat arról, hogy amit látunk, autonóm dráma vagy előadásszöveg-e, s elképzelhető-e, hogy más színház, más előadásban, más eszközökkel is színre viszi majd az adott művet, vagy az olyannyira az adott társulatra íródott és oly mértékben kötődik az író-rendező által alkalmazott eszközökhöz, hogy egy újabb bemutató szinte kizárt. Leggyakrabban persze Mohácsi János és Pintér Béla alkotásainál merülhet fel e kérdés, amelyre az idő adja meg a választ. Annyiban legalábbis, hogy színre kerülnek-e újból vagy sem. (Ami alig érinti a kérdés elméleti részét – már csak azért is, mert a tradicionális dramaturgiájú, íróasztal mellett készült kortárs magyar drámák sem feltétlenül érik meg reprízek sorozatát, az izgalmas, eredeti dramaturgiájú alkotások pedig sokszor a premierig sem jutnak el.) Az így kirajzolódó kép igen tarka: Mohácsi János eredeti, Mohácsi Istvánnal közösen írt darabjait eddig nem vitte színre más társulattal más rendező, a klasszikus műveket radikálisan átalakító szövegváltozatai viszont jó néhány új bemutató szövegkönyveként szolgáltak (igaz, ezeket legtöbbször maga Mohácsi vagy régi kaposvári alkotótársai készítették). Pintér Béla munkái közül a Parasztopera számos új változatban jelent meg a magyar színpadokon, miközben a legtöbb mű kizárólag a Pintér-repertoár része maradt. Az utóbbi idők markáns kivételét a Szutyok jelenti, amelyet nemrég Székesfehérvárott vitt színre Hargitai Iván, most pedig Tatabányán rendezett meg Guelmino Sándor.

mezeskalacs 1

Danis Lídia, Egri Márta, Bakonyi Csilla, Baksa Imre és Szakács Hajnalka (fotó: Jászai Mari Színház – Prokl Violetta)

Hogy miért éppen a Szutyok, annak több oka is lehet. Egyrészt önértéke okán – alighanem az utóbbi idők legerősebb Pintér-darabja. Másrészt továbbra is aktuális, még akkor is, ha ez az aktualitás némiképp más módon és más szinten jelentkezik is, mint megírása idején. Harmadrészt színrevitele stiláris szempontból nem kötött; az új bemutató alkotói radikálisan el is térhetnek a Pintér-féle színházi nyelvtől, választhatnak jóval realisztikusabb előadásmódot, de többféleképpen is stilizálhatják a szöveget. Guelmino Sándor tatabányai rendezését leginkább az jellemzi, hogy a plasztikusan megmutatott, megélt érzéseket, szenvedélyeket elemelt, hol groteszkbe, hol blődlibe hajló helyzetekkel ütközteti. Bátonyi György díszlete úgy rajzolja el a csővári tradicionális falusi környezetet – tornácot, lakásbelsőt, közösségi teret –, hogy azzal egyfelől idézőjelbe teszi az azokhoz köthető sztereotípiákat, másfelől úgy láttatja ezt a közeget, ahogy az az olyan típusú műkedvelő előadásokban is megjelenhet, mint amit  a darab szereplői épp próbálnak. A szín jobb oldalán álló budi, melynek „ablaka” szívecskét formál, a Tótékat juttatja eszünkbe, a bájosan népiesch tornác pedig két kerék begördítésével társulati busszá alakítható. A fizetés (beleértve a lekenyerezést is) mézeskalácsszívekkel történik, a fát a szereplők látják el levéllel és terméssel. A külvilág távolról nagynak, idegennek, félelmetesnek látszó dimenzióként jelenik meg: az első jelenetben Irén és Attila életnagyságú röntgenfelvételek mögé állva hallgatják végig a magas pulpituson álló, hatalmas, „meghosszabbított” kézzel magyarázó Professzor előadását a csecsemő táplálásáról – majd megtudják, hogy ők nemigen fognak csecsemőt táplálni. Az árvaházban a Nevelőnő szintén hatalmasra növesztett alakja fegyelmezi a ketrecbe zárt, darócruhás gyerekeket.

Egri Márta, Bakonyi Csilla és Crespo Rodrigo (fotó: Jászai Mari Színház – Prokl Violetta)

Ez utóbbi megoldások nemcsak a bohókás, teátrális, blődli ízű gegekkel képeznek kontrasztot, de erőteljesen teremtik meg annak a világnak a kontúrjait is, amelyből a frusztráció, a gyűlölet, a kétségbeesettség táplálkozik. Elsősorban persze Rózsié, a Szutyoké, a szeretetet soha nem kapó, azért kétségbeesetten küzdő, magát joggal kitaszítottnak érző, kudarca láttán mind agresszívebbé váló és mind embertelenebb eszméket képviselő lányé. A darab megírásakor kisebb szenzációt jelentett, hogy Rózsi az utolsó jelenetekben gárdistaként lépett  színre. Ma ez tűnik a szöveg leginkább elavult elemének. Nemcsak azért, mert a gárdistáknál jóval maradandóbbnak bizonyult az eszméiket legalábbis részben átvevő, egyenruháktól viszont tartózkodó, önmagát szalonképesnek hazudó illiberális hatalom, hanem azért is, mert az a frusztrációból és tudatlanságból táplálkozó agresszió, amely Rózsin elhatalmasodik – és amellyel ő is elhatalmasodik környezetén – általánosabb érvényű annál, amit egy politikai mozgalom megjelenítése kifejezhet. (Így aztán egy esetleg következő repríz bátran el is hagyhatná a gárdista egyenruhát.) De nemcsak Rózsit érinti meg a magánytól, a kitaszítottságtól való félelem, hanem minden főszereplőt: Attilát, akit részben talán a kapuzárási pánik, részben a gyerek utáni vágy kerget Anita karjaiba, Irént, akire azért bírhat Rózsi erős befolyással, mert férje hűtlenségével gyakorlatilag mindenét elveszti, Anitát, aki nyilvánvalóan perspektívavágytól fűtve csábírtja el Attilát, de egyre erősebb érzelmek is kötik a férfihoz, de még Bélát, a háttérbe szorított, tehetségtelen amatőr színjátszót is, aki szintén joggal érezheti, hogy Attila elnyomja őt, és – Rózsihoz hasonlóan – csak az alkalomra vár, hogy fordíthasson a helyzeten. A tatabányai előadásban igen hangsúlyos a színházi vonal: a történet végeztével valóságos színházi rendszerváltásnak lehetünk tanúi, s kétségünk sem férhet ahhoz, hogy a „fundamentalista” színjátszás eszméjének köszönhetően a legrémesebb színházi dilettantizmus korszaka fog bekövetkezni a csővári művelődési házban.

mezeskalacs 2

Crespo Rodrigo és Bakonyi Csilla a Szutyok előadásában,Jászai Mari Színház, Tatabánya (fotó: Prokl Violetta)

A következetesen végig vitt rendezői értelmezést az előadás egyenletesen magas szakmai színvonalon valósítja meg. Bátonyi György díszlet-koncepcióját tökéletesen egészítik ki Kárpáti Enikő jelmezei, amelyekben a provinciális ízlés éppúgy megjelenik, mint a városi kényszerképzetek a népies világról, illetve a színjátszó kör produkcióinak mű-népies világa. Ugyanez az összetettség érzékelhető a zenei válogatásban is, amelyben Vivaldi találkozik a nálunk a kilencvenes évek elejének VHS-korszakában elhíresült Emmanuelle-filmek slágerré vált főcímzenéjével. És egyenletesen erőteljesek a színészi alakítások is. Szakács Hajnalka Rózsijából szinte süt a szeretet iránti elementáris vágy, érezhető, mindent megtenne, hogy családra, közösségre leljen – ami egyszerre teszi szerethetővé és ijesztővé a lányt. A színésznő precízen váltogatja az igyekvő jószándék, a görcsös megfelelni vágyás és az indulatos frusztráció hangjait, gesztusait – érzelmi libikókára ültetve ezzel a nézőt is –, finoman, de határozottan játssza el azt a folyamatot, ahogy a lány megérti, Irénbe kell kapaszkodnia, és ehhez Irént és Attilát el kell választania egymástól. Igen szuggesztíven mutatja meg a döntő elhatározás pillanatát is; amikor Anita megússza a lopást, Rózsi megérti, hogy ő örökre kitaszított lesz – és levonja a tanulságot. Onnantól már csak viszolyogtató kápóként működik. Hasonlóan szépen, gondosan felépített íve van a többi főszerepnek is. Danis Lídia Anitája ösztönös természetességgel alkalmazkodik az új közeghez. Komoly vonzerővel bír, amelyet megejtő természetességgel érvényesít – de ha kell, gátlástalanul hazudozik is. Ám a színésznő azt is érzékelteti, hogy a lány nem pusztán a kézzelfogható előnyök kedvéért hálózza be Attilát, hogy számára is fontos az érzelmi kötődés, s a születendő gyermek elveszejtésével ő maga is elveszetté válik. Crespo Rodrigo Attilaként nem helyi kiskirályt, hanem alapvetően kedves, a maga módján mindenkit segíteni próbáló, kissé szűk látókörű, színházcsinálóként mérsékelten tehetséges vidéki értelmiségit játszik, aki könnyen sodródik az árral, és akinek gerince nem mindig bizonyul egyenesnek. Bakonyi Csilla pontosan, érzékletesen építi fel azt a folyamatot, ahogy a közösséget összefogó, férjébe őszintén szerelmes nő érzelmi csapdahelyzetbe kerülve nemcsak a férfitől fordul el, hanem maga mögött hagyja azokat a morális elveket is, amelyekben korábban hitt. Kardos Róbert szerepei közül a színházi figurák a legemlékezetesebbek: a messziről jött, az események tágabb kontextusából mit sem értő, kedélyes Szerzs és a jóval korábban szerzett tekintélyéből élő, frázisokat puffogtató, folytonosan a büféasztal felé kacsingató Regős. (Érdekes látni, hogy az ősbemutató Regős János-paródiája hogyan alakul át a reprízekben általánosabb érvényű, gazdagabb tipizálássá.) Egri Márta, Széles Tamás és Baksa Imre játsszák a csővári lakosságot, finoman, de színesen rajzolva el a karaktereket. Kiválik közülük Honti György mellőzött, kirekesztett, tehetségtelennek bélyegzett Bélája, aki nehezen emészti, hogy remekműnek gondolt alkotását, a Bogarak címűt Attila nem engedte színpadra. Ám Attila kényszerű távozásával megnyílik előtte az út; bogárporszívóval a nyakában elindul levezényelni a színházi rendszerváltást. Figyelmeztetve arra is: ne higgyük, hogy túl vagyunk a nehezén. Lehet, hogy Szutyok elpusztult, de a Bélák köztünk élnek, és hatalmuk, befolyásuk egyre nő.

Urbán Balázs

 

NKA csak logo egyszines

1