Színjátszófesztiválokról

A műkedvelő színjátszásnak nézetem szerint alapvetően két fajtája van: az egyikbe azok a csoportok tartoznak, amelyek elsősorban azért csinálják, mert jól esik nekik, tagjaik jól érzik magukat együtt. A többiek ambíciója ennél kicsit több: ők nem pusztán a maguk örömére játszanak, előadásaikkal igyekeznek másoknak is örömöt szerezni. Nagyszerű falusi színjátszó együttesek működtek például országszerte már a kormány által 2015-ben meghirdetett Pajtaszínház Program előtt is – olyan nagy hagyományú fesztiválokon lehetett-lehet látni ezeket olykor, mint a Vasvári – ma már nemzetközi – Színjátszó Fesztivál, vagy az ugyancsak majd’ két évtizede működő Magyar Művek Szemléje. Ilyen szívmelengető műkedvelő együttesként ismertem meg annak idején a mai celldömölki Soltis Lajos Színház jogelődjét, a Sitkei Színkört – az együttes idén, 2020 februárjában ünnepli 40. születésnapját, és 2019-ben rendezte meg tizedik alkalommal a SLOSZT-ot, a Soltis Lajos Színházi Találkozót. E fesztivál egyedülálló értéke, hogy valóban találkozó, s maguk a házigazdák (akiké immár az ország egyik legjelentősebb független színházi műhelye) olyan előadásokat hívnak meg, amelyeket értékesnek tartanak, illetve olyan alkotóközösségeket, amelyeknek a munkáit nagyra becsülik. Így aztán az évek során kialakult egy nagyszerű szakmai kapcsolatrendszer az itt fellépő társulatok között: az inárcsi KB35, a győri RÉV Színház, a Trainingspot Társulat – hogy csak néhány együttest említsünk a vendéglátókén kívül – ma már rendszeresen hoz létre koprodukciókat, kíváncsiak egymásra, tanulnak egymástól. A Liliomfi című előadást például a k2 Színház rendezőpárosa, Fábián Péter és Benkó Bence hozta létre a társulattal (immár harmadik alkalommal dolgoztak meglehetős sikerrel Celldömölkön), amelynek alkalmi tagja vendégként a Szellemfit játszó Ivák Bence (Trainingspot), Szilvai professzorként Szivák-Tóth Viktor (KB35), Kamillát pedig Ecsedi Erzsébet, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház művésze alakítja, aki többször rendezte a Soltis Színház stúdiósait s tanította is őket.

egyenrangu 1egyenrangu 2

 

A Soltis Lajos Színház ugyanis igen eredményesen gondoskodik az utánpótlás-nevelésről is: stúdiósaik nagyszerűen szerepeltek például a legutóbbi Országos Diákszínjátszó Fesztiválon (ODF) Pécsett, ahol megosztott fődíjat kaptak Mielőtt meghaltál című előadásukért, amelyet Nagy Péter István rendezett – ő ma a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős koreográfus-rendező hallgatója, s a Soltis Színház stúdiójában kezdte az ismerkedést 16 évesen a színházcsinálással. És hogy mennyire összeér ebben a szférában minden mindennel: az ihlető művel, Elise Wilk A Zöld Macska című drámájával Nagy Péter István a Vasvári Nemzetközi Színjátszó Fesztiválon találkozott 2018-ban, a Kulissza Alkotóműhely izgalmas előadásában, ahol is együtt zsűriztünk – nyilván akkor kapott kedvet a darab átdolgozásához és színreviteléhez.

egyenragngu 3

 

Amúgy a vasvári fesztivál is egy sajátos, karakteres miliő, ahol értelemszerűen sokkal szélesebb a paletta a formanyelvet, stílust, indíttatást tekintve, mint akár a SLOSZT-on, akár az Országos Diákszínjátszó Egyesület fesztiválján. Elég az Érmihályfalván (Románia) működő Móka Színjátszó Körre utalni, amely a maga közegében szinte kőszínházi funkciót lát el az évi 2-3 bemutatójával, magyar szerzőket, az utóbbi időkben Székely Csabát, Molnár Ferencet játszva. Előbbinek a Bányavirág című műve jobban állt nekik, merthogy jobban ismerik a darab világát, sokkal otthonosabban mozogtak benne, mint Molnár Ferencében. A Bányavirágban minden megszólalás hiteles volt, az emberismeret, az életismeret volt a fedezet. Nem baj persze, hogy tágítják a horizontot, a sajátjukat és a nézőkét is, ha kellő önreflexió, önkontroll kíséri a folyamatot.

Vagy ott van a felvidéki Nánai Színjátszó-csoport a maga lehengerlő komikuspárosával (Góra Róberttel és Piski Erikkel) – minden megbocsájtható nekik, ha nagyon sok, amit csinálnak, akkor is, mert elementáris játékkedvük egyszerűen ellenállhatatlan. És ugyanakkor ott van évek óta Vasváron a hajléktalanok színháza különböző formációkkal, felnőtt és gyerekekkel közös csoporttal (gödi AHA Színpad, tatabányai Bütyök Színjátszoda) s a katalizátorral, Füsti Molnár Sándorral, azaz Fecskével. Előszeretettel dolgoznak fel Móricz-műveket – tudják, értik, érzik azok súlyát, igazságait. Némelyiküknek hihetetlenül erős a jelenléte a színpadon.

Vagy ott van a Felhőjárók Mozdulatszínház Százhalombattáról, amely a Sérültekért Alapítvány ellátottjaiból létrejött, a gesztusok, a testbeszéd nyelvén megrendítő egyszerűséggel, tisztasággal beszélő együttes. Ég és föld között című, mindössze 30 perces előadásuk érzelmekről, kapcsolatokról, magányról, szeretetről, együttérzésről meghatározó nyitánya és élménye volt a legutóbbi fesztiválnak – katartikus. Más lett tőle az ember – kicsit jobb, kicsit érzékenyebb, mint azelőtt. Nem kevésbé volt maradandó hatású a szombathelyi Alternatív Képszínház mindössze 9 perces etűdje az A csitári hegyek alatt című népdalra, az Egy végtelen történet. Nem interpretáció ez, a darab formálódik a szereplőkhöz – az értelmi fogyatékkal élő közreműködők előadásában még drámaibb a konklúzió, mint a feldolgozott dalé. És ott volt a legutóbbi vasvári fesztiválon ugyanakkor például a gödöllői Club Színház szarkasztikus Jarry-átirata, a Dr. Übü; abszurd tragikomédia alcímmel egy keményen társadalomkritikus szatíra, kórházi közegre adaptálva a történetet. A megfeleltetés nem minden ponton működött hibátlanul, de a közlendő, valamint az emberi megfigyelések pontossága s az előadás humora átlendítette a nézőt az efféle fenntartásokon. És ott van évek óta Vasváron a grúz Experimental Theatre – láttunk már tőlük egy izgalmas, néhány szereplőre redukált Macbethet például, legutóbb pedig egy Ionesco-abszurdot, A kopasz énekesnőt, vizuálisan is lenyűgöző előadásban. Nem tematikus fesztivál tehát a vasvári, a másságok a sokszínűségben mutatkoznak meg, érvényesülnek és hatnak. A sokféleségben mindenki másmilyen, s e másságok egyenrangúak. A vasvári Nemzetközi Színjátszó Fesztiválon ezt nem kell deklarálni, ott ez természetes.

A diákszínjátszás óhatatlanul homogénebb ennél, merthogy nagyjából az iskolás korosztályhoz kötött. Az Országos Diákszínjátszó Fesztiválon ugyanakkor az is megmutatkozott, hogy az iskolatípus, indíttatás, motivációk, ambíciók különbségeiből adódóan mennyire eltérő utakon járhatnak ezek a csoportok is. Olyannyira, hogy nehéz is összemérni őket. Nem véletlen, hogy az ODF-en legutóbb mindkét zsűri – az előadások mennyisége miatt ugyanis két szekcióban zajlott a program – megosztva adta ki a fődíjat, nagyon különböző stílusú, habitusú előadásoknak. (Örültem, hogy a zsúfolt időbeosztás ellenére módom volt látni a párhuzamos, „zöld” szekció fődíjasait is – két nagyon más színházi világ, de a maga formanyelvét tekintve mindkettő hiteles. Az egyik a már említett Mielőtt meghaltál a Soltis Lajos Színház stúdiósaival, amelyből szinte krimiként bontakozik ki a történet a középiskolások életérzéséről, élethelyzeteiről szólva, a másik a Vörösmarty Gimnázium és a Keleti István Művészeti Iskola produkciója, a Pippin, Perényi Balázs és Szalai Ádám rendezésében – egy szellemes zenés szatíra a hatalom s az alattvalók működéséről, viszonyáról, az emberi jellemről, önismeretről sok-sok öniróniával a játszók részéről. Előbbi eszközhasználatában, vizuális „terét”, megoldásait tekintve professzionális előadás, utóbbi „klasszikus” diákszínjátszás, művészeti iskolás fokon.)

A „kékek” szekciójában is nagyon eltérő volt a két fődíjas – indoklásunk szerint az Utas és holdvilág című előadás (Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium és Keleti István Művészetoktatási Intézmény) a Szerb Antal-mű érvényes megszólaltatásáért részesült elismerésben, a Lámpagyár című (Berze Nagy János Művészeti Szakgimnázium, Pécs) pedig a színészi hitelességet megalapozó kreativitásért. Hogy mit jelent érvényesség és hitelesség egy színházi előadás esetében, nehéz egzaktan megfogalmazni – nem véletlenül vitatkoztunk sokat a két produkció megítéléséről, s döntöttünk úgy, hogy nem döntünk egyik javára sem a másik ellenében. Számomra valami olyasmiről van szó, hogy nemcsak az eredeti regény szellemiségét, az abban megfogalmazódó kérdéseket, megjelenített életérzést stb. képes visszaadni a maga összetettségében a más formanyelvet használó művészeti ág (vagyis a színházi előadás), hanem saját közlendőjévé tudja lényegíteni, hozzátéve akár kommentárként a maga reflexióit is. Az Utas és holdvilág esetében ez történt; el tudtam hinni az élet értelméről s a halál mibenlétéről filozofáló tizenéves játszók őszinte kamasz-önsajnálatát és mindennek ironikus eltartását, s hogy pontosan értik azt, amiről beszélnek. Színészi hitelességen is ilyesmit értek – önazonos szereplőket, hamis hangsúlyoktól mentes megszólalásokat, szerep és alakítójának pontosan értelmezett kapcsolatát. A legárulkodóbb a tekintet – ebben az előadásban nem látszott hamisság senkiében. Miként a Lámpagyár szereplőinek tekintetében sem – emellett ott az atmoszféra volt rendkívül erős és az olyan kreatív teátrális gesztusok, amilyen például egy kapucnis felső a kisgyerek jelzéseként, majd a felnőtt én jelölésére szolgáló ruhadarabként.

(És mindemögött mégis van valami megfoghatatlan. Nem vette észre például az ember, hogy Turi Péter beugró az Utas és holdvilágban, azt viszont igen az OÁ, Avagy a pólyában egy gyermek jelezte, hogy valami baj van című előadásban – amelyet maguk hoztak létre a játszók Gombkötő Juli irányításával –, hogy nem lehet nem észrevenni személyes kisugárzását.)

A színészi hitelesség kulcsa talán az őszinteség, kinek-kinek mindenekelőtt önmagával szemben, legyen szó akár professzionális, akár műkedvelő játszóról. Ez hiányzott árulkodóan például a veszprémi Lovassy Színpad (Lovassy László Gimnázium) Viszonyok és változások című előadásából, a komoly szembenézés a mégoly komikus helyzetekkel, miközben látszólag színjátszó önmagukról szólt volna az egész. Hogy a színpadi történésekben a Szentivánéji álom című darabot próbáló szereplők vajon mit akarnak elmondani Shakespeare művével, miért éppen ezt választották, az nem derül ki, csupán szerelmi és társulati konfliktusok kerülnek felszínre a munka során (a legcsekélyebb valódi feszültség nélkül). Meglepő volt hát a konklúzió, ami valahogy így hangzott: Hozzuk rendbe a világot!

A Dankó Pista Nevelő – Oktató Központ keretében, Biriben működő Terne Cserhaja Színkör tagjai tisztában vannak önmagukkal és a környezetükkel, érződött ez abból, ahogyan Demarcsek Zsuzsa rendezővel magukra igazították Pintér Béla Parasztoperáját, Se istenem, se hazám címmel. Számomra ez az előadás volt a legfelkavaróbb élmény ezen a fesztiválon a benne sűrűsödő élettapasztalat s annak felvállalása okán. No meg a nézőtéri reakciókat tekintve.

Ritka erős színpadi jelenléte van például Benke Larának, aki e Parasztopera-átirat Julikája. A „Julikát játssza”, „alakítja” és hasonló kitételek sehogyan sem jöttek kézre, egyik sem illik az ő nagyon erős, önazonos színpadi jelenlétére, jóllehet a legjobb női alakítás díjának nevezzük az elismerést, amelyet ő kapott meg a kék szekcióban. Ami a jobbára művészeti középiskolák diákszínjátszóiból álló közönséget illeti, eleinte mérhetetlenül elkedvetlenítettek az egyenetlen színészi játékot, a szokatlan, olykor suta gesztusokat kíméletlen nevetéssel szankcionáló megnyilvánulásaik. Az előadás erejét, emberi-alkotói hitelét igazolta ezek elcsendesedése majd eltűnése. Mondhatni persze, hogy csupán őszinte volt a publikum, csakhogy ebben a szituációban nem „avatatlan” „civilekként” ültek a nézőtéren a diákok. Jó lett volna megbeszélni velük ezt az „élményt”, ám a fesztivál egyik újítása volt, hogy külön beszélgettek moderátor közreműködésével a játszók egymás előadásairól, s külön konzultált a zsűri az előadások felnőtt létrehozóival – egyidőben. Így csak a díjkiosztó záróeseményen tudtam utalni arra, hogy az egymás iránti figyelemre, érzékenységre nemcsak a színpadon játszva van szükség, hanem a nézőtéren ülve is – ám utólag visszagondolva, nem biztos, hogy tisztában voltak vele, mire célzok.

Értem én, hogy miért találták ki ezt a formát a beszélgetésekre a szervezők – furcsa atmoszférája tud lenni, amikor a színjátszók tanárait, csoportvezetőit „osztja” a zsűri a társulat, tanítványaik jelenlétében – valójában a tévedhetetlen kioktatást semmilyen körülmények között nem kedvelem. Ugyanakkor a szakmai őszinteségre meg szükség van. A celldömölki Soltis-fesztiválon erre találtatott ki néhány éve, hogy ne is zsűritagokként, inkább beszélgetőtársakként hívjanak meg szakembereket, akik persze a találkozó végén döntenek a díjakról is, de alapvetően a cél a közös gondolkodás a látottakról egy moderátor segítségével s az előadást megnéző valamennyi színjátszóval közösen. Ennek eredményeként létre tudott jönni egy olyan alaphangulat, amelyben őszintén, érdemben lehetett véleményt mondani, eszmét cserélni egymás munkájáról. Kivételesnek mondható ez az attitűd nemcsak a színházi életben – a POSZT-on évek óta azon dolgoznak, hogy minél inkább a közönségtalálkozókra hajazzanak a „szakmai” beszélgetések –, de a közéletben is. Pedig ha valamire, hát éppen erre volna a legnagyobb szükség. Az őszinte, érdemi diskurzusra.

Szűcs Katalin Ágnes

 

NKA csak logo egyszines

1