Makszim Gorkij: A mélyben – Örkény István Színház

Szinte minden hajlékosnak van egy hajléktalanja: ad neki némi aprót, olykor valami holmit, vált vele néhány szót, aztán elégedetten megy tovább, milyen jó ember is ő. És szinte minden hajléktalannak van egy hajlékosa, kap tőle némi aprót, olykor valami holmit, vált vele néhány szót – hogy elégedetten menne tovább, azt kétlem. Nem tudom. Nem ismerem a hajléktalanok nyilván nagyon is rétegzett társadalmát, igazából saját hajléktalanom sincs, senkinek nem szoktam pénzt adni, amiért természetesen utálom magam, de lebénít az olykori agresszivitás meg a saját tehetetlenségem, félelmem. Minden tiszteletem azoké, akik megpróbálnak segíteni a fedél nélkülieknek. Mert vannak, akik ezt valóban önzetlenül teszik. Ismerek valakit, aki szinte hetente lerak némi élelmiszert, egy szatyor ruhát különböző padokra, még zacskókat is tesz a szatyorba, hogy legyen miben elvinni a cuccokat. Pedig neki sincs sok. De abból a kevésből is képes adni, magától értetődően. Az ilyen embereket tényleg nagyon tudom tisztelni.

Aki lecsúszik, elveszti az otthonát, előbb-utóbb kívül kerül a társadalmon, a társadalom szabályain, amiket hiába is akarna betartani, nem tud, s egy idő után feltehetően nincs is ilyen szándéka, hisz miért tartsa be annak a közegnek a szabályait, amelyik kitaszította vagy amelyikből a saját hibája révén kizuhant, ez már mindegy is. Még a Tízparancsolat sem tartható be maradéktalanul. „Ha ezek most elkezdenek becsületesen élni, három nap alatt éhen döglenek” – mondja az előadásban Cickány (Novkov Máté) a társairól – az új fordítás Radnai Annamária kiváló munkája.

A hajléktalanság, az elszegényedés a modern európai társadalmak egyik nagy problémája. Magyarországon 2019 elején tizenötezer ember élt fedél nélkül, és csak a kétharmaduk lakott szállón, a többi a szabad ég alatt kóborolt. A Radnótiban látott előadás, A gondnok kapcsán került a kezembe egy adat, ami szerint 1949-ben a londoni utcákon még csak hat hajléktalan kóborolt, bő fél évszázaddal később pedig már hat és fél ezer. Minden társadalmat, minden politikai vezetést minősít, mit tesz a megoldás vagy legalább az enyhítés érdekében. Tesz-e bármit is azon túl, hogy igyekszik láthatatlanná tenni a hajléktalanokat. A művészetnek annyi a lehetősége, hogy felhívja rá a figyelmet, hogy megmutatja a lent lévőket, akiket az utcán inkább kikerülünk. A lent világáról beszél az Örkény Színház kitűnő előadása is. És persze másról is.

1. Kiss Csaba kritikája a potszekfoglalo.hu-n az efféle vállalkozások veszélyeire is figyelmeztet: „Soha nem könnyű […] ilyen világot megteremteni egy fővárosi művészszínházban, és hát lássuk be, igen gyakran nem is sikerül. A való élet helyett annak kicsinosított mását kapjuk, ahol a szakadt jelmezek és borzolt frizurák ellenére is minden túl jól fésült, művi ízű, domesztikált.” Ebben van igazság. Szerinte most is ez a helyzet, amivel én már nagyon nem értek egyet. „Így néz ki a társadalom legalja értelmiségi alulnézetből” – mondja némi képzavarral (talán inkább felülnézetet kellett volna írnia). Azt állítja, kissé inszinuatíve, az előadás úgy mutatja meg a nyomor világát, „ahogy azt egy jól szituált budapesti polgár elképzeli” – ez a jól szituált polgár Ascher Tamás lenne, akinek ezek szerint csak hasonlóan jól szituált polgárok (ha talán nem is csupán budapestiek) világát lenne szabad színpadra vinnie. Nánay István a revizoronline.com-on sokkal megértőbb, de ő is eltűnődik azon, hogy ha már ezt a darabot mutatták be, „akkor az előadás miért nem nyugtalanít, miért nem háborít fel, miért nem lesz kicsit rossz lelkiismeretem a látottaktól.” Szerinte ugyanis „a néző azzal az érzéssel mehet haza”, hogy szembesült ugyan egy problémával, „de lám, nem is olyan tragikus a helyzet”, hisz a figurák csak „mérsékelten bánkódnak sorsukon”, sőt „jól elvannak egymás között”. Engem nyugtalanított a kétszer is megnézett előadás, s érteni vélem, hogy a figurák miért vannak el – már amennyire – jól egymás közt. Már amelyikük, hisz például egyikük öngyilkos lesz, ami legalábbis bizonyos mértékű diszkomfortérzésre enged következtetni… Szerintem szó nincs arról, senki nem mondja, hogy a helyzet ne lenne tragikus. (Nagyon tisztelem és kedvelem az idén, 2020 februárjában nyolcvankét éves Nánay Istvánt, de most nem osztom, amit írt. Irigylem viszont, hogy látta a Madách Színház 1956-os, Bozóky István rendezte előadását Dajka Margittal, Darvas Ivánnal, Greguss Zoltánnal, Kiss Manyival, Pécsi Sándorral, Psota Irénnel, Soós Imrével, Tímár Józseffel, Tolnay Klárival. „Akkor éreztem először, hogy nemcsak az alakítások nyűgöznek le külön-külön, hanem egységesen az együttes teljesítménye is, és ezen felül valami olyan nehezen megfogalmazható érzés kerít hatalmába, hogy az előadás azt fejezi ki, ami körülvesz, amiben élünk.” Valami ilyesmi a színház, ha ez az élmény ritka is.)

Igen megfontolandónak tartom, amit a színház honlapján látható, a próbán készült videóban az általam egyre jobban kedvelt Nagy Zsolt, a Színész alakítója mond: „Nem fogjuk tudni eljátszani ezeket az embereket, akik kint vannak az utcán és egzisztenciális gondjaik vannak.” Én ebből indulnék ki, rögtön hozzátéve, hogy nem is ez a feladat. Gorkij műve – elég beleolvasni az erősen stilizált, erősen lírizált, a létkérdésekre irányuló szövegbe – nem szociográfia, Ascher Tamás rendezése sem szociológiai hűséggel akarja bemutatni a lent világát, ahogy például Csalog Zsolt tette a Csendet akarok című írásában – Zsámbéki Gábor állította színpadra s Fullajtár Andrea játssza el felkavaróan a Katona Sufnijában. Nyilván ott az előadás mögött a figyelemfelhívás, az „érzékenyítés” szándéka, a honlapon megtekinthető Pesty László Budapest, végállomás című 2004-es, három heroinos fiatalról szóló filmje, amit az előadás létrehozói is megnéztek, de ez csak az egyik réteg. (Gorkij szövege olykor talán túlságosan is filozofikus, például nekem túl váratlan és életszerűtlen Vászka kérdése, 1902-ben is: „Ide hallgass, Luka, van isten?”)

Tény, egy hajléktalanszállón, egy „barlangszerű pincé”-ben vagyunk, ahogy Gábor Andor fordította Gorkij helymegnevezését, ezt idézi Khell Zsolt díszlete, ahol a társadalomból kizuhant emberek élnek. A díszlet is, Szlávik Juli jelmezei is a mát idézik, még egy rádió is van itt (a harmonika helyett), a kábítószeres Aljoska (Jéger Zsombor) hallgatja állandóan. A mára utal az előadásban és a plakáton, szórólapon látható testtartás is: a gopnyikoknak nevezett, szélre sodródott, csoportokba verődött kelet-európai fiatalemberek üldögélnek és isznak guggolva, egyenruhaként nyugati cuccot, Adidas vagy Puma melegítőt viselve. (A guggolás talán a börtönből ered: addig sem a hideg földön ülnek.)

Nyomatékosan hangsúlyozom, az emberi nyomorultság, lepusztultság nem csupán egzisztenciális lehet. Az egyik jelenetben a Színész egy versből akar idézni, azonban nem jut az eszébe: „Nem emlékszem semmire. Egy szóra sem.” És mit mond – Stuber Andrea új fordításában (az Örkény Színház is ezt használta néhány éve) – Csebutikin a Három nővérben, amikor Andrej megkérdezi, mit tegyen, ha nem kap levegőt? „Minek kérded? Nem emlékszem. Nem tudom.” Később pedig kifakad: „Azt hiszik, hogy orvos vagyok, meg tudok gyógyítani mindenféle betegséget, de én nem tudok az égvilágon semmit, mindent elfelejtettem, amit tudtam, semmire nem emlékszem, egyáltalán semmire. […] Lehet, hogy nem is vagyok ember, csak úgy csinálok, mintha volna kezem, lábam, fejem, lehetséges, hogy nem is létezem, csak hiszem, hogy járok, eszem, alszom.” Holott nincsenek anyagi gondjai! Luka pedig ezt mondja Gorkijnál: „Az emberek egyre csak azt keresik, csak azt akarják megtudni, hogyan lehetne jobb.” Az emberek – úgy általában. Nem lehet, hogy most is rólunk, rólunk is szól a mese?

Csuja Imre, Máthé Zsolt, Csákányi Eszter, Jéger Zsombor és Vajda Milán (fotó: Horváth Judit)

Sokféle szerzet él az előadás menedékhelyén.      

Van, aki már eleve ebbe a közegbe született, mint Vászka Pepel (Patkós Márton): „Már ahogy megszülettem, mindenki tolvajnak nevezett. Tolvaj Vászka, a tolvaj fia.” S ez el is döntötte a sorsát: „Úgy? Akkor tessék! Tolvaj vagyok! Dühömben lettem tolvaj.” Más viszont lecsúszott ide valahonnan, leginkább egy tisztes kispolgári közegből, mint Bubnov, a szűcs (Vajda Milán), aki némi háborúskodás után eljött az asszonytól, amikor az kavarni kezdett a segéddel: „Csak hát a műhely az asszony nevén volt, én meg így maradtam, ahogy most látsz.” Önkritikusan azért hozzáteszi: „Bár az igazat megvallva azóta már elittam volna én azt a műhelyt.” Szatyin (Csuja Imre) a postán dolgozott, könyveket olvasott, de már csak szavakra emlékszik belőlük, amiknek itt semmi hasznát nem veszi: szikamber, makrobiotika, transzcendentális. Néha kimondja őket. Egykor a társaság központja volt, remekül táncolt, egy amatőr színtársulatban is játszott, de a húga védelmében megölt valakit, négy és fél évet ült, rákapott a kártyára – és most itt van. A Színész nem hitt magában, inni kezdett: „Nekem már annyi.” Ő az egyetlen, akinek megalázó, hogy nem a nevén szólítják. Itt sokaknak csak csúfnevük van. A Bárónak (Polgár Csaba) a Báró. Mert tényleg báró volt, reggelenként ágyban itta az első kávéját. „Úgy tűnik, hogy egész életemben csak átöltöztem. De minek? Nem értem! Tanultam, hordtam az egyetemi hallgatók egyenruháját. De minek tanultam? Nem emlékszem! Megnősültem, felvettem az esküvői öltönyöm, aztán a köntöst. […] Egy bankban dolgoztam. Öltöny, nyakkendő. Állami pénzt sikkasztottam, rabruhát adtak rám. Azután ezt vettem föl itt. És kész.”

Vannak, akik a szemünk előtt csúsznak le. Klescs, a lakatos (Dóra Béla), aki haldokló feleségével (Kókai Tünde) él itt hat hónapja, sokáig elkülönül a többiektől, a „sittesek”-től és „csövesek”-től, akiket lenéz, ő itt is dolgozik. Fogadkozik: „Én gyerekkorom óta dolgozom! Szerinted nem török ki innen? Dehogynem! Majd meglátod! Kimászok!” De aztán a temetés költségeinek fedezésére el kell adnia a szerszámait, utána pedig már hiába szégyelli magát a többi ember előtt: „Nincs hova menni. Nincs semmi! Nincs segítség.” És mikor vodkával kínálják, elfogadja. Ahogy a többiekkel iszik Medvegyev (Ficza István) is, akit nemrég még rendőrként láttunk: most Kvásnya (Csákányi Eszter) élettársa. Iszik a Mohamedhez buzgón imádkozó Tatár (Máthé Zsolt) is: „Úgyis meghalunk!”

Mindenki növesztett már valami páncélt, ez leginkább a durvaság páncélja. A haldokló Anna első megszólalása: „Ne ordibáljatok már! Kuss legyen! Nem bírom tovább!” Aztán amikor Luka leül mellé, feltör belőle a szeretetvágy: „Hasonlítasz az apámra. Ugyanilyen kedves volt.” És nem akarja elengedni. Ugyanilyen páncél az érzéketlenség is. Talán már rá is nőtt az emberekre. Amikor Bubnov megtudja, hogy Anna meghalt, így reagál: „Legalább nem fog többet köhögni.” Máskor meg így beszél: „Mindenki az én vendégem! Én, testvér, nagyon szeretem meghívni a többieket!”

Vannak, akik elvágyódnak innen. A filléres regények bűvöletében élő Násztya (Kerekes Éva) is el akar menni, a Színész is megkeresné azt a várost, ahol meggyógyítják az organizmusát. Vászka is útnak indulna Szibériába, vinné magával Natasát (Zsigmond Emőke), a tulajdonos (Znamenák István) feleségének (Hámori Gabriella) húgát: „Én nem hiszek a lelkiismeretben. Csak azt az egyet érzem, hogy rendesen kéne élni.”

A tulajdonos és felesége tulajdonképp nincsenek sokkal magasabban, mint a menhely lakói. A két világ szinte összeolvad. Amikor Klescs beteg feleségét a színész kiviszi a levegőre, végül Natasa hívja be magukhoz. Kosztiljov és Vászka üzleti kapcsolatban is vannak, a tulajdonos veszi meg a tolvaj által ellopott holmikat. Vaszilisza és Vászka pedig szerelmi kapcsolatban, illetve csak voltak, Vászka a szemünk előtt szakít, ebből lesz a baj. Mindenesetre az üzletasszonynak nem derogál, hogy egy tolvajjal legyen viszonya, sőt, vele akarja eltetetni a férjét láb alól. A házaspárból minden nagystílűség hiányzik, nagyon is kicsinyesek, afféle hétköznapi gonosztevők, vagy nem is gonosztevők, csak érzéketlenek, ridegek és kegyetlenek. Kosztiljov álszent is, megemeli a lakbért, de rögtön elmondja, hogy fél rubelből gyertyát vesz majd, „ott fog égni a szent ikon előtt”. Vaszilisza, mikor rájön, hogy már nem kell Vászkának, sötét indulattal, bosszúvággyal fordul ellene. (Éppenséggel eszünkbe juthat Phaedra.) Nem kíméli Natasát sem, akit Kosztiljov is bánt, nyilván az öregedő férfiak frusztráltságából. Vagy csak úgy. Van valamennyi pénzük, de vágyaik már nincsenek hozzá.

Az összezártság, az egymásrautaltság, a pénztelenség okozta feszültség hol agresszióban sül ki, hol ellágyulásban olvad fel, pillanatról pillanatra váltakozva. Vászka egy fél üveg vodkáért azt követeli a Bárótól, hogy álljon négykézlábra és ugasson, mint egy kutya. „Volt, hogy az én fajtámat embernek se nézted.” A Báró pedig négykézlábra áll és ugat. Kell a vodka. A rövid előadásban ez viszonylag hosszan kitartott jelenet, a Báróban még ágaskodna némi önérzet. Az akciónak nincs következménye, a Báró, immár kezében a vodkával, odaveti ugyan, hogy „Rohadjál meg!”, de aztán minden megy tovább, folytatódik a társalgás. És pár pillanat múlva Vászka a kocsmába hívja a Bárót. Nem hinném, hogy lelkiismeret-furdalásból. Haverságból. Ezek az emberek tényleg „jól elvannak egymás között”, ahogy Nánay írja, ami nem jelenti azt, hogy teljesen váratlanul nem ugorhatnak egymás torkának.  

Vannak, akik elvágyódnak, de innen, úgy látszik, nemigen lehet elmenni. Vászka azért nem mehet el, mert egy verekedésben véletlenül megöli Kosztiljovot, börtön vár rá. Násztya meg hová is menne, bár váltig mondogatja gyerekes daccal: „Elmegyek a világ végére!” Násztya megható történeteket olvas, sírdogál rajtuk és vágyakozik. A Színész is rájön, hogy a város, ahol meggyógyítanák az organizmusát, sehol sincs. Igaz, Natasa lelép, eltűnik. De vajon meddig jut?

Talán Szatyinnak van igaza, aki sem rosszul nem érzi magát, sem elmenni nem akar. Ha elfogy a pénze, majd ad kölcsön valaki egy ötöst, vagy, ami még jobb, meghívja. Időnként elverik mindenféle idegenek, akikkel hamisan játszik és rájönnek, de ezt dobta a gép. Elvan. Fontos, hogy ezek az emberek nem teljesen pénztelenek: ki tudják fizetni a lakbért, telik nekik italra, pénzben kártyáznak. A munkához persze már nem fűlik a foguk, a takarításba egyikük sem fog bele. (Kvásnya az, aki eljár a piacra árulni valamit, Gábor Andor fordítása szerint derelyét, Kozma Andrásé szerint, ami a Nemzeti Színház 2014-es bemutatójára készült, lepényt, Radnai Annamária átültetéséből ez nem derül ki. Kíváncsi tudok lenni ilyen apróságra is… Ha valamit hiányolok a rendezésből, az az, hogy Kvásnya munkája nem hangsúlyosabb, ahogy Násztyáról sem derül ki, hogy utcalány. Nem bántam volna, ha hosszabb az előadás.)

Gálffi László, Polgár Csaba és Kerekes Éva (fotó: Horváth Judit)

Az egyetlen, aki el tud innen menni, az Luka (Gálffi László). A színlap vándornak mondja, de látják (a Báró) lápi lidércnek is, ő maga átutazónak és zarándoknak mondja magát. Ascher Tamás rendezésének és Gálffi nagyszerű alakításának egyik erőssége, hogy Lukából nem csinálnak titokzatos, misztikus figurát, nem növesztik a többiek fölé. Igaz, egyetlen történeten kívül nem derül ki semmi a múltjából, de a szereplők közül sem ismerjük meg mindenki korábbi sorsát. Mindenesetre más, mint a többi.

Elsősorban megadatott neki a beszéd, a kimondás képessége. Van saját nyelve, amin beszél. a többiek is beszélnek, de nem a saját nyelvükön. A beszédük tele van klisékkel, sztereotípiákkal. Mikor Vászka hetvenkedik, ezt mondja Natasának: „Fogj egy kést és szúrj szíven! És tök kussban halok meg.” Klescs filozófiai kérdése ennyi: „Milyen férj az, aki csak egyszer üti meg az asszonyt?” Násztya megpróbálja a filléres regények nyelvén kifejezni magát, aztán egy pillanatra visszacsúszik a maga regiszterébe: „Már olyan régen vártam, belefagyott a szar is a seggembe…” A revolver szót ki sem tudja ejteni. Szatyin is csak emlékszik arra, amikor jól ismerte a szavak jelentését: „Meguntam az összes szavunkat.” Igazából senki sem képes kifejezni az érzelmeit – Ascher Tamás (és a szöveg) azért többeknek is lehetőséget ad egy áriára. Nagyon szép, alig észrevehetően finom az előadásban a szerelmek rajza. Ezeknek a szerelmeknek, vagy inkább érzelmeknek sokkal inkább gesztusai – suta gesztusai – vannak, mint szavai. A Bárónak tetszik Násztya, de durván beszél róla, talán ő is tetszik Násztyának, de egy szót sem szól, Kvásnya és Medvegyev sem beszélnek sokat. Vajda Milán még azt is megmutatja, kitűnően, hogy Bubnov fizikailag is küzd a beszéddel. Persze ebben a világban félnek is gyengének mutatkozni.

Lukából viszont dől a szó, vannak történetei, meséi is. Másodsorban pedig sokkal humánusabban, toleránsabban gondolkodik, mint a többiek. „Én még a gazembert is becsülöm” – mondja rögtön a belépésekor. És van az a históriája a két fegyencről. Egyedül őrzött egy erdőben álló nyaralót. Mikor észrevett két betörőt, azok először baltával támadtak neki, aztán, mikor puskát fogott rájuk, térdre esve könyörögtek az életükért. Végül együtt vigyáztak a házra tavaszig. „Hát lám, ilyenek a rablók, a fejszés gyilkosok…” És tudja azt is, hogy ha nem sajnálja meg őket, máshogy reagálnak, akár agyon is ütik. Nem mindegy, miként viselkedünk egymással. Lukának még vigasztaló szavai is vannak a többiekhez, a Színészhez, Annához, Vászkához. Figyel másokra, ezzel meg tudja nyitni őket. Magáról annyit mond, Szatyin kérdésére („Mindent tudni akarsz, de minek?”), hogy szeretné megérteni „az ember működését”.

Elég reménytelen vállalkozás…

Amikor elmegy, nem felejtik el, Szatyin is emlékszik rá. Az ő híres áriájában, (megkurtított) monológjában sincs semmi magasztos, patetikus, hisz eleve roppant ironikus, ha annak szánta Gorkij, ha nem. Egy „sittes, gyilkos, szélhámos” filozofál zavarosan arról, hogy az ember szabad. Most erről nem is beszél, csak arról, hogy tisztelni kell az embert, nem pedig sajnálni. És hozzáteszi, konklúzióként: „Igyunk az emberre!”      

Isznak, erre vagy másra, mindegy. Kvásnyának is jut egy ária: a színpad bal oldaláról átmegy a jobb oldalára – ebből Csákányi Eszternek köszönhetően nagyária lesz. Isznak, amíg a Báró be nem zuhan a hírrel, hogy a Színész felakasztotta magát. A záróképben mindenki felfelé néz, megdöbbent, csodálkozó, riadt arccal. Aztán feltehetően folytatják az ivást.

Lehet azokon segíteni, akik kizuhantak a társadalomból? Meg lehet akadályozni, hogy kizuhanjanak? Felszámolható, vagy legalább enyhíthető-e a nyomor? Az emberi nyomorúság?

Az IRAM, az Örkényben működő Ifjúsági Részleg és Alkotóműhely Hudáky Rita által remekül szerkesztett tanári segédanyagában ott található Takács Zsuzsa nagy verse, a Ha van lelkünk ugyan. Ebben is ott egy kérdés:

Mikor a szokásos nyolc óra helyett az éjjel

hetekig tart, vagy éveken keresztül, évtizedeken át,

s ha feltűnik a nap, csak tévedésből virrad ránk,

bízzunk-e benne még?

1. Magyari Imre