Hamlet, Kolozsvár, 1919. szeptember 30.

A román hadsereg jóval a trianoni békeszerződés aláírása, vagyis 1920. június 4. előtt, már 1918. december 24-én délután bevonult Kolozsvárra. A hadtestparancsnok – különféle ürügyekkel – több alkalommal bezáratta a Hunyadi téri épületben működő magyar Nemzeti Színházat. Bevezették a cenzúrát és különféle tiltásokkal igyekeztek ellehetetleníteni a rendszeres tevékenységet. Hamarosan kiderült, hogy a kijárási tilalom miatt az előadásokat 6 órakor kell kezdeni. 1919. január 15-én, A cigánybáró második felvonásának végén, amikor behozták a magyar zászlót, a nézők tüntetni kezdtek. Erre Kelet-Magyarország kormánybiztosát internálták, a színház épületében pedig házkutatást tartottak. Elrendelték, hogy május 4-től valamennyi színházi plakátot két nyelven, magyarul és románul kell megjelentetni. A katonai parancsnokság több alkalommal igénybe vette az épületet különféle rendezvényekre, emiatt több előre meghirdetett előadás elmaradt.

Május 14-én a kultuszminisztérium államtitkára felszólította Janovics Jenő igazgatót, hogy az 1905-ben megnyílt, Fellner és Helmer¹ által tervezett Hunyadi téri épületet haladéktalanul adja át a Kormányzó Tanácsnak. Janovics azzal próbálta elodázni az utasítás végrehajtását, hogy ő nem tulajdonosa, csupán bérlője a színháznak. Ennek ellenére az államtitkár választmányi hatáskörrel kinevezte Pavel Constantin operaénekes-rendezőt megbízott társigazgatónak.

Janovics Jenő Ungváron született 1872. december 8-án, vagyontalan zsidó család ötödik gyermekeként. Még nem járt iskolába, amikor Budapestre költöztek. Érettségi után szülei kívánságára először a Műegyetemen folytatott tanulmányokat, majd ezzel párhuzamosan felvették az akkor már Országos Magyar Királyi Zene- és Színművészeti Akadémiának nevezett tanodába, amelyet 1894-ben fejezett be. Tanárai között volt Paulay Ede, Újházy Ede, Alexander Bernát és Jászai Mari, aki egyetlen tanévben, 1893/94-ben tanított drámai gyakorlatot az ekkor már három évtizede működő intézményben.

Tanulmányai befejezése után Janovics Miskolcon kezdte színészi pályáját, majd Krecsányi Ignác² híres társulatánál működött mint ifjú hősszerelmes. 1896-ban a kolozsvári Nemzeti Színházhoz szerződött. Beiratkozott a kolozsvári egyetem bölcsészkarára, ahol 1900-ban doktorátust szerzett Csiky Gergely realizmusa című disszertációjával. 1897-ben rendezőként is bemutatkozott. 1902 és 1905 között a szegedi, 1905-től a kolozsvári színház igazgatója, amely az ő működésének köszönhetően néhány év alatt a magyar színjátszás kiemelkedő műhelyévé vált.

Egyike volt a magyar filmgyártás megteremtőinek. 1914 és 1917 között működő két filmvállalata, a Proja és a Corvin a kor legkiválóbb rendezőit, Kertész Mihályt, Garas Mártont, Korda Sándort foglalkoztatta. 1918-ban új vállalatot alapított Transsylvania néven. Ő maga is több filmet rendezett, forgatókönyveket írt, és filmjeiben színészként is közreműködött. Színházelméleti munkássága szintén jelentős.

A Hamlet előadása még a világháború előtt, 1914 telén készült, Janovics nagyszabású Shakespeare-ciklusának darabjaként, amellyel a drámaköltő születésének háromszázötvenedik évfordulóját kívánták megünnepelni. A január 27-én tartott premieren a címszerepet az igazgató, Claudiust Szentgyörgyi István,³ Gertrudot Laczkó Aranka,⁴ Opheliát Poór Lili,⁵ Horatiót Táray Ferenc,⁶ Poloniust Dezséry Gyula,⁷ Laertest Lengyel Vilmos⁸ játszotta. Az előadások előtt Ravasz László⁹ tartott bevezetőt.

Nem véletlenül döntött úgy Janovics, hogy 1919. szeptember 30-án a Hamlettel vesznek búcsút a Hunyadi téri épülettől. Kolozsváron volt a darab első magyar nyelvű bemutatója 1794-ben, Kótsi Patkó János¹⁰ főszereplésével. Akkor Kazinczy Ferenc 1790-ben, Schröder¹¹ német átdolgozásából készült prózai fordításában adták elő. A kiemelkedő színháztörténeti eseményre emlékezve választották a legtöbbet játszott Shakespeare-tragédiát azon a szomorú napon.

Arra azonban aligha számítottak, hogy az új hatalom megretten Shakespeare-től. Mert a cenzúra alaposan beleszólt a veszélyes és kényes helyzetbe. Alighanem az egyetemes színháztörténetben először fordult elő, hogy a Lenni vagy nem lenni monológnak mindössze az első sora hangozhatott el az előadáson: „Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés.” Szerencsére Janovics színháztörténeti írásai és naplói részletesen foglalkoznak a búcsúelőadással. „Hét órára már szorongásig megtelt a színház, a zenekari helyiség, a sorok közötti szabad terek, még az előcsarnokok is zsúfolva voltak emberekkel – írja. – Abban a színházban soha, sem azelőtt, sem azután annyi ember nem szorongott. Mindenki jelen akart lenni a nagy búcsún. Minden színészt tapsorkán fogad, amikor a színpadra lép, és tapsorkán kísér, amikor kimegy. […] A rettenetes izgalom a színpadon is, a nézőtéren is mindenkit lenyűgöz. Éjfél már régen elmúlt, már október 1-e van, de még magyar közönség lelkesedik ott. Az utolsó jelenet következik. Fortinbras diadalmas bevonulását a cenzor törölte, és így azzal végződik az előadás, hogy Hamlet e szavakkal leheli ki lelkét, melyet a hű baráthoz, Horatiushoz¹² intéz: »Én meghalok, te élsz, győzd meg felőlem / És igaz ügyem felől a kétkedőket.« Ezek voltak az utolsó magyar szavak a cluji színházban.”¹³

Ha egy kicsit felocsúdik az olvasó a megrendítő szavak után, talán elmereng a „hivatalnak packázásain” meg a hatalom lélektanán. Nekem először Zbygniew Herbert verse, a Fortinbras gyászbeszéde jutott eszembe. Talán azért, mert a lengyel költő is egy többször elcsatolt városban, Lwówban született: „Ég veled herceg vár rám egy csatornázási terv / s egy rendelet lotyókról és koldusokról / ki kellene már dolgoznom egy jobb börtönrendszert is / mert ahogy helyesen mondottad Dánia börtön”¹⁴

De hogy az új hatalom aggodalma nem volt alaptalan, azt Janovics könyvéből érthetjük meg igazán. A megcsonkított nagymonológ hatására így emlékezik:

„Pillanatnyi megdöbbent némaság után fergetegként robbantak ki a szenvedélyek. A karzatról lenyilalló éles női hang törte meg először a halálos csöndet:

– Élni akarunk!

S utána kétezer torok dörögte, harsogta felszabadultan, ujjongva, reménykedően:

– Élni akarunk!

Mintha a történelem kerekébe akart volna ez a kétezer ember kapaszkodni. A tenyerek összeverődtek, a lábak szilajul dobogtak, félelmes pillanat volt. Magam is megriadtam a visszafojtott szenvedélynek ettől az orkános kitörésétől.”¹⁵

A rendőri készültség parancsnoka úgy ítélte meg, hogy nem képes úrrá lenni a helyzeten, ezért katonai segítséget kért. A megérkező katonák körbevették a színházat. Amikor az előadás véget ért, valamennyi néző a helyén maradt. Ezután következett az egyik legszörnyűbb jelenet, ami valaha színház nézőterén lejátszódhatott.

„Még ott álltam a színpad elején, tehetetlenül, tanácstalanul, reszketve a fenyegető pillanatoktól, amikor a térről minden kapun át benyomultak a rendőrök, a katonák, és rekedt szidalmak között gumibotokkal, puskatussal verték a közönséget. Ütötték-verték, kit hol találtak. Sikoltva, egymást taposva menekült, aki tudott az embertelen támadás elől, de aki el tudta kerülni az ütlegeket, tetézetten megkapta a téren, ahol a katonák kordonjába ütközött.”¹⁶

Az eseményekről egészen a rendszerváltozásig egyetlen szó sem található az addig megjelent magyar színháztörténetekben. A „baráti” Román Népköztársasággal ápolt jószomszédi viszony nem engedte, hogy az ilyen vérlázító eseményeket felidézze a szakirodalom. Aki meg még emlékezett rá, próbálta elfelejteni. Ha nem sikerült, akkor is jobbnak látta hallgatni róla.

A Hunyadi téri színházba 1919 októberében beköltözött a román együttes, amely egy évvel később operatársulattal is bővült. Janovics a magyar társulattal a sétatéri Nyári Színkörbe kényszerült, amelyet ő maga építtetett még 1910-ben. Működésük azonban nem tartott sokáig. Előadásaikat a hatóságok betiltották. Ekkor Janovics levélben fordult a kultuszminiszterhez, aki hozzájárult, hogy a koncessziót meghosszabbítsák. Így 1926-ig megmaradhatott a színház régi elnevezése, a Kolozsvári Nemzeti Színház a Sétatéren is. 1926. március 28-án azonban megjelent egy törvény, amely megtiltotta a kisebbségek számára a Nemzeti Színház elnevezés használatát.

1921-ben Színpártoló Egyesületek alakultak. Janovics súlyos nehézségek árán próbálta fenntartani a magyar színjátszást. Tárgyalásokat kezdeményezett a minisztériumban, amelyhez másik öt magyar színigazgató is csatlakozott. A miniszter összesen nyolc magyar társulat működését engedélyezte, három továbbinak az engedélyét megvonták. Viszont eltörölték az „idegen nyelven játszó” színházak 32%-os jegyadóját. Ugyanakkor megtiltották magyarországi művészek vendégszereplését. Irredentizmus vádjával megszűntették az Erdélyi és Bánáti Színészegyesület működését.

1929-ben – az elcsatolás óta először – sor került a kolozsvári társulat budapesti vendégjátékára. A hazai és az erdélyi sajtó részletesen beszámolt az eseményről. A budapesti vendégszereplés némi vigaszt jelentett a színház egyre súlyosabb gazdasági helyzetében. Az évad végén Janovics két kolozsvári lapban is megjelentette kétségbeesett írását, amely tájékoztatja a közvéleményt a magyar színház válságáról és saját lemondásáról: „A jelentést nyugodtan szomorú jelentésnek nevezhetjük, mert annak bizonysága, hogy a kisebbségi színházakkal szemben folytatott megkülönböztetett bánásmód tíz év után nemhogy enyhült volna, de egyre terhesebb. Az elviselhetetlen terhek érlelték meg a színház mostani vezetőjében azt a kényszerű elhatározást, hogy a kilátástalan és egyenlőtlen harcot feladja. S ezt az elhatározást csak akkor lehet revízió alá venni, ha reménység lesz a terhek csökkentésére, az igazságtalanságok megszültetésére.”¹⁷

1931-ben Kemény János¹⁸ veszi át a kolozsvári Thália Magyar Színház Rt. vezetését elnök-igazgatói minőségben és Kádár Imre¹⁹ az igazgató, aki jelentősen újjászervezi és megfiatalítja a társulatot. A következő években műsorra tűzi a Hamletet, a Lear királyt, a Rómeó és Júliát, a Csongor és Tündét, a Szent Johannát, a Liliomot, az Éjjeli menedékhelyet, A néma leventét, a Bánk bánt, a Cyranót és a zenés darabok színpadra állítása közben is egyre nagyobb figyelmet fordít a színvonal emelésére.

Trianon után a Romániához csatolt területeken a második világháború előtt a kolozsvári mellett négy nagyobb és három kisebb társulat működött. Ez 1928-ban ötre csökkent. 1927-ben két utazó társulat is alakult, de ezek hamarosan feloszlottak. Végül Bánffy Miklós²⁰ próbált állandó magyar társulatot szervezni, ami szintén meghiúsult. A második bécsi döntés²¹ után a kolozsvári magyar társulat az elhúzódó épületfelújítás miatt csak 1941 novemberében tudott visszaköltözni a Hunyadi téri épületbe.

A nyitó előadáson megjelentek a magyar politikai élet vezető személyiségei. A kormányzót Hóman Bálint²² kultuszminiszter képviselte. Jelen volt Bánffy Miklós felsőházi tag, Teleki Béla, az Erdélyi Párt elnöke, több államtitkár, valamint a Kolozsvári Nemzeti Színház egykori tagjai. A díszelőadáson részletek hangzottak el a Hamletből, emlékeztetve az elcsatolás előtti utolsó előadásra. Ezt követően Szentjóby Szabó László Mátyás király vagy a nép szeretete… című kétfelvonásos drámájára, valamint a Hunyadi László keresztmetszetére került sor.

Bár az erdélyi területek visszacsatolása kedvezőbb helyzetet teremtett a magyar színházak számára, az érintettek számos ellentmondással voltak kénytelenek szembenézni. Janovicsot, aki 1936 és 1938 között a Szegedi Szabadtéri Játékok művészeti vezetője volt, az 1939-ben életbe lépő második zsidótörvény leparancsolta a színpadról. Előbb minden idejét elméleti munkásságának szentelte, majd 1943-ban Budapestre jött, ahol hamis papírokkal bujkált.

A második zsidótörvény azt jelentette, hogy az értelmiségi pályákon – „a zsidók térfoglalásának korlátozása érdekben” – az érintett személyek arányát a korábbi törvényben meghatározott húsz százalékról hat százalékra kell csökkenteni. Ez Kemény János főigazgatót is elkerülhetetlen intézkedések megtételére kényszerítette. Ennek ellenére az egyik fővárosi nyilas újság, az Új Magyarság dörgedelmes cikkben állította pellengérre a Kolozsvári Nemzeti Színházat, amiért a főigazgató különféle manőverekkel próbálja kijátszani a nemzetvédő faji törvényeket. Október 11-én a szovjet csapatok bevonultak a városba. A Nemzeti Színházat ekkor Kolozsvárról Budapestre evakuálták, az operarészleg pedig Szegedre került. 1945 júniusában ismét Janovics Jenő lett az igazgató. 1945. november 16-án nyílt meg újra a Séta téri színház. Janovics ezen a napon halt meg hetvenhárom éves korában. Éppen a Bánk bán bemutatójára készült.

A Hunyadi téri épületbe újra beköltözött a román társulat.

Kísértetiesen megismétlődött a Trianon után kialakult helyzet.

BALOGH GÉZA

JEGYZETEK

¹ Ferdinand Fellner (1847−1916) és Hermann Helmer (1849−1919) híres osztrák építészek, Közép-Európa számos színházát tervezték. Az ő terveik alapján épült többek közt a pesti Népszínház (1875), a Vígszínház (1896), a Fővárosi Operettszínház (1898), a kecskeméti (1896), a pozsonyi (1886) és a nagyváradi színház (1900).

² Krecsányi Ignác (1844−1924) korának egyik legkiválóbb vidéki színigazgatója. Nemzetiségi és kétnyelvű városokban játszott, főleg a Felvidéken, Erdélyben, Kárpátalján és Délvidéken. Számos neves színész nála kezdte a pályáját.

³ Szentgyörgyi István (1842−1931) az erdélyi színészet kiemelkedő alakja. Vándorszínészi pálya után a budai Népszínház tagja, majd 1870-től a kolozsvári Nemzeti Színház ünnepelt művésze. Itt játszott haláláig. 1926-ban, 85 éves korában vendégszerepelt Budapesten. Fontosabb szerepei: Harpagon, Lucifer, Tiborc, Falstaff, Jago, Julius Caesar és számos népszínmű alakja.

⁴ Laczkó Aranka (1861−1953) 1876-ban lépett először színpadra, majd vándorszínész-évek után 1896-ban lett a kolozsvári Nemzeti Színház tagja. 1935-ben még fellépett a Vígszínházban, két évvel később pedig a Magyar Színházban. Eleinte drámai szendéket és fiatal hősnőket játszott, majd anyaszerepek népszerű megformálója volt. Játszott Janovics kolozsvári némafilmjeiben is.

⁵ Poór Lili (1886−1962) 1904-ben fejezte be a Színiakadémiát, majd a Modern Színház Cabaret-ban lépett fel. 1910-ben későbbi férje, Janovics Jenő szerződtette a kolozsvári színházhoz, amelynek ötven évig vezető művésze volt. Fontosabb szerepei: Júlia, Lady Anna, Melinda, Gertrudis, a Tragédia Évája, Vassza Zseleznova.

⁶ Táray Ferenc (1884−1961) színész, rendező, színházigazgató. Kolozsváron, majd több budapesti színházban működött. 1933-tól 1939-ig, majd 1944-től 1948-ig a budapesti Nemzeti Színház tagja volt.

⁷ Dezséry Gyula (1850−1928) szegedi és pécsi évek után 1900-tól a kolozsvári színház tagja. 1920-tól budapesti színházaknál volt szerződésben. Az erdélyi színjátszás jelentős alakja.

⁸ Lengyel Vilmos (1898−1959) 1919-ben fejezte be a Színiakadémiát, s a kolozsvári színház tagja lett. Szegeden, Nagyváradon, majd budapesti színházaknál játszott. 1954-től a Fővárosi Operettszínház tagja volt.

⁹ Ravasz László (1882−1975) református püspök, a kolozsvári Teológiai Akadémia tanára, szabadkőműves, 1925 és 1949 között a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.

¹⁰ Kótsi Patkó János (1771−1842) színész, színigazgató, színháztörténet-író, fordító. Az id. báró Wesselényi Miklós által támogatott kolozsvári színtársulathoz csatlakozott; 1792. november 11-én a Rhédey házban megtartott első magyar nyelvű színielőadáson ő mondta ki színpadon az első magyar szót.

¹¹ Friedrich Ludwig Schröder (1744−1816) német színész, rendező, színházigazgató, műfordító, író, a német színészet nagy reformátora. Nevét elsősorban Shakespeare-átdolgozásai őrizték meg az utókor számára, amelyek saját kora ízléséhez szabták a műveket. A Hamletet háromszor dolgozta át hamburgi színháza számára. Kazinczy sokat emlegetett fordítása az első jelentős lépés volt a magyarországi Shakespeare-kultusz történetében.

¹² Sic!

¹³ In: Methamorphosis Transsylvaniae, Kolozsvár, 1937.

¹⁴ Rába György fordítása. Zbygniew Herbert (1924−1998) lengyel költő, drámaíró, esszéista, a lengyel irodalom kiemelkedő alakja. Lwów (Lemberg, Lvov, Lviv) a XIV. század óta lengyel város, 1772-ben Galiciával együtt Ausztriához csatolták. 1919-től ismét Lengyelországhoz tartozott, 1939-ben az Ukrán SZSZK része lett. A Szovjetunió felbomlása óta Ukrajnához tartozik.

¹⁵ Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház, szöveggondozás, utószó, jegyzet: Kötő József, Korunk Baráti Társaság – Komp-Press, 2001.

¹⁶ I. m.

¹⁷ Ellenzék, 1930. június 17.

¹⁸ Báró Kemény János (1903−1971) mecénás, színigazgató, színházi szakíró. A főnemesi család elszegényedett ágának tagjaként egyéves korában került vissza Erdélybe. 1941 és 1944 között a Kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója. A második világháború után fizikai munkás, majd a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet könyvtárosa, később az Új Élet című lap munkatársa.

¹⁹ Kádár Imre (1894−1972) a húszas években több lap munkatársa, főmunkatársa, szerkesztője, főszerkesztője. A Tanácsköztársaság bukása után Kolozsváron telepedett le. 1933 és 1940 között a kolozsvári és a nagyváradi színház igazgatója. 1944-től a budapesti Református Teológia tanára.

²⁰ Gróf Bánffy Miklós (1873−1950) politikus, író, festő, rendező, díszlet- és jelmeztervező. Különböző politikai, állami és közéleti tisztségeket töltött be a Trianon előtti és utáni Magyarországon, valamint a királyi Romániában. Drámákat írt, amelyekhez gyakran maga tervezte a díszleteket és a jelmezeket. Olykor Kisbán Miklós néven jelentek meg a művei.

²¹ 1940-ben a fasiszta német és olasz kormány Bécsben aláírt   határozatának elnevezése, melynek alapján Magyarország visszakapta erdélyi területeit. 43 591 km² került vissza Magyarországhoz. A magyar csapatok 1940. augusztus 30-án kezdték meg a bevonulást.

²² Hóman Bálint (1885−1953) történész, egyetemi tanár, 1932 októbere és 1938 májusa, illetve 1939 februárja és 1942 júliusa között vallás- és közoktatásügyi miniszter. A Népbíróság 1946-ban mint háborús bűnöst börtönbüntetésre ítélte. A börtönben halt meg.