Ryszard Kapuściński: A császár – Katona József Színház, Kamra

 

A császár című előadás a Katona József Színház Kamrájában nem a császárról szól, hanem az alattvalókról. Nem Hailé Szelasszié etióp császárról, hanem a környezetéről. Az őt körülvevő emberekről.

Ryszard Kapuściński 1978-ban megjelent, azonos című dokumentarista regényét annak idején értelemszerűen – és nyilván nem alaptalanul – amolyan áthallásos műként fogadták és értelmezték, a kelet-európai szocialista országok diktatórikus politikai berendezkedésének leleplezéseként. (Nota bene e hatalmi struktúra kialakulásának történelmi folyamatában a proletárdiktatúra megjelenésének tényét teoretikusai sohasem is tagadták.) A Kapuśiński-regényt és a szerző más írásait felhasználó előadás célja itt és most aligha lehetett pusztán a párhuzamok felmutatása (a szövegkönyv a rendező, Zsámbéki Gábor és Török Tamara munkája), jóllehet a korrupcióról, a miniszterek kiválasztásának szempontjairól, az intézményvezetők kinevezésének metódusáról szóló, vagy éppen egy nemzetközi sajtótájékoztatón elhangzó mondatok ütnek, még ha kínjában nevet is rajtuk az ember.

A szemelyzet 1

Szacsvay László, Dankó István, Vizi Dávid és Bán János (fotó: Szilágyi Lenke)

 

A Kamra játékterében olyan emberek próbálnak válaszolni az újságíró-szerzőt megszemélyesítő Kocsis Gergely kérdéseire, akik kiszolgálták az uralkodót, behódoltak szeszélyeinek. Akik „valakik” voltak az etióp császár udvarában. Hogy ez a „valakiság” valójában mit jelentett, szemléletesen érzékeltetik a helyenként abszurd, szatírába illő feladatkörök, funkciók. A párnakezelőé (Vizi Dávid) például, aki a mindenkor a legmegfelelőbb párna kiválasztásával a császár alacsony termetét volt hivatott ellensúlyozni (kevéssé méltóságteljes, ha széken, trónuson ülve az uralkodó lába a levegőben kalimpál, mint egy gyereké, nem érvén le a földig). Vagy a tollminisztériumi hivatalnoké (Bezerédi Zoltán), akinek a császár szavait kellett megfelelő módon írásba foglalnia. Nem szólva ama fogadótermi lakájról, akinek tevékenységébe Szacsvay László avat be szégyenkezéssel leheletfinoman átszőtt tárgyilagossággal: tíz éven át törölgette egy alkalmatos ronggyal a várakozó urak cipőjéről az uralkodó kedvenc palotapincsijének jelölgetéseit.

A „kiszolgáló személyzet”, minisztériumi és belső emberek, bizalmi pozíciók „magas rangú” betöltőinek emlékezése, magyarázkodása, számvetése a trónfosztást követő zavaros, forradalmi időkre tehető – Khell Csörsz bunkerszerű, funkciójukat vesztett tárgyakkal és emberekkel zsúfolt, egyszerre konkrét és szimbolikus terében időnként megremegnek a falak, pislákolni kezd a világítás, és por, törmelék hull alá. A szereplők egy korszak romjain ülve-állva próbálják megfogalmazni azt, amit addig tán még maguknak sem, kimondani olyasmit, amit addig feltehetően soha. (A Katona korábbi előadásainak díszleteit felhasználva, azok elemeiből komponált színpadi romhalmaznak van egy harmadik jelentéssíkja is, a közelmúlt és napjaink kormányzati kultúrharcának a színházak finanszírozására vonatkozó „eredményeit” is tükrözi az enyészetnek e valamikori értékeket idéző, megrendítő látványa.) Racionális önigazolás (a vagyon arra kell, hogy legyen miből kialakítani egy saját kis világot, ahonnan kizárható minden más) éppúgy jelen van ezekben az egyéni számvetésekben, mint az önáltatás, a rendíthetetlenül lojális, önelégült kisszerűség (Elek Ferenc miniszterében) vagy a kétségbeesés – Bán János pénztárnoka zilált, szedett-vedett öltözékében (pizsamanadrág, atléta trikó, kötött kardigán, széttaposott szandál) maga a megtestesült összeomlás. Bezerédi Zoltán tollminisztériumi hivatalnoka még mindig meggyőződéses: a gondolkodás vészes terjedésében látja a hatalom megrendülésének eredőjét. Dankó István időjelző szertartásmesterének szemében a múltat idézve fel-felcsillan a fontosságtudat, miként Elek Ferenc miniszteréében is, ám míg utóbbi szemlátomást a számvetés pillanataiban sem ismeri fel önmagában a kontraszelektív káderpolitika egyik következményét, előbbi szakmai igényességéről árulkodik a tevékenységének lényegét jelentő gesztus áhítatos prezentálása.

Különböző életkorú emberek készítik a leltárt – öltözékük stílusa, egyes darabjai is évtizedeket kötnek össze a jelmeztervezőként kényszerűségből feltehetően ugyancsak a raktárból merítő Szakács Györgyi jóvoltából.

E csalódott, megcsalatott, kiüresedett vagy eleve üres alattvalók közös jellemzője, hogy nincs sorsuk, nincs egyéni múltjuk – csak igazodási pontjuk volt a megfeleléshez. Ezt a sok hiányt rendkívül plasztikusan, árnyaltan érzékeltetik a színészek; az általuk megszólaló alakok némelyike (az idősebbje) kimondatlanul ugyan, de tán az élete értelmének számbavételéig is eljut. Jövője itt egyedül a tollminisztériumi hivatalnok fiának van, aki már külföldön tanul – gondolkodásra való hajlama, lázadása még mindig érthetetlen és elfogadhatatlan a helyzetet indulatos keserűséggel értelmezni próbáló apja számára.

A császárság nem demokratikus intézmény. Vezetője nem választás útján kerül hatalomra, hanem beleszületik. Aminthogy az alattvalók is beleszületnek a hierarchikus rendbe, amit jobbára csak világrengető történelmi kataklizmák képesek megbontani – forradalom, háború, trónfosztás útján például. A választások révén alakuló hatalmi struktúra természete más, egészen addig, amíg a jelentős parlamenti többséget szerzett politikai erők fel nem rúgják a demokratikus játékszabályokat és el nem kezdik azokat saját érdekeiknek megfelelően átírni. Ha ez bekövetkezik, s a választópolgár alattvalóvá minősül, furcsa mód ezzel párhuzamosan megnő a rendszer működtetőinek, kiszolgálóinak személyes felelőssége is – kinek-kinek a maga szintjén. Erről a személyes felelősségről késztet gondolkodásra a Katona előadása.

Szűcs Katalin Ágnes

 

NKA csak logo egyszines

1