Monteverdi–Dinyés–Závada–Szabó-Székely: Poppea megkoronázása – Katona József Színház

Ritkán esik meg, hogy egy prózai társulat színlapjának élén klasszikus zeneszerző neve áll. Mint ezúttal, amikor első helyen Claudio Monteverdi fémjelzi a Poppea megkoronázását, a Katona József Színház bemutatóját. Vajon a barokk opera kiválósága ellenállhatatlanul csábítja-e a közönséget? (Amint a veszélyhelyzet múltával újra lehetséges.) Vagy inkább megriasztja azokat, akik nem rajongói e nemes műfajnak? Persze, itt számíthatnak arra, hogy az eredeti opusztól többé-kevésbé eltávolodik az előadás. S így csatlakozhatnak a konok hívekhez, akik szinte ünnepre készültek. Mi tagadás, az ezerhatszázas évek dereka táján született mestermű az idők során nem vívott ki magának „bérelt” helyet színpadainkon. Holott a mintegy félszázada történt operaházi bemutatója bevésődött az emlékezetünkbe, mindenekelőtt a sugárzó tehetségű Házy Erzsébet jóvoltából, akinek eredendően szenvedélyes egyénisége tökéletesen illett Poppea szerepéhez. A viszonylagos közelmúltban, idestova másfél évtizede nekiveselkedtek a műnek színinövendékek, szűk öt esztendeje pedig a MÜPÁ-ban szólalhatott meg. Lehet, hogy egyszercsak a virágkorához érkezik, hiszen az operaház is készül a színrevitelére.

Bármilyen kompánia mérkőzik a szóbanforgó operával, lehetetlen úgy előadni, ahogyan a korabeli publikum hallhatta. Már csak azért is, mert a tizenhetedik századi zeneszerszámok jónéhánya már visszavonult a múzeumokba. Dinyés Dániel dicséretére válik, hogy a mindössze három hangszerrel gazdálkodó átirata képes olyan hatást kelteni, ami nemcsak tapintatosan közelít a mai ízléshez, de nem is hökkent meg „anakronizmusokkal”, noha nyilvánvaló, hogy a zongora jóval fiatalabb a hajdani billentyűsöknél. Az egykori dulciánt fagott pótolja. Ez utóbbinak és a csellónak a mélyebb hangfekvése pedig jól illik egy olyan korszakhoz, amikor a „basso continuo” dívott. Abban a tekintetben pedig „szerencsénk” van Monteverdivel, hogy szerette a kísérettel szemben első helyre rangsorolni az énekszólamokat – adott esetben, befejezett partitúra híján különben is csak feltevések lehetnek arról, hogy pontosan mit tervezett –, így nem is lenne szükséges nagyzenekarról gondoskodni. (Arról aligha tehet a zenei vezető tisztét is betöltő művész, hogy a zenészek elhelyezése a színpad jobb oldalán, már-már a takarásban, nem segítette, hogy mindenhová egyformán jusson el a hang. Mindazonáltal nem marad kétségünk afelől, hogy a muzsikusok hibátlanul álltak helyt, a premieren a zongoránál Dinyés Dániel, a fagottal Horváth Andrea, a csellóval Kántor Balázs, akiket más előadásokon Termes Rita, valamint Beleznai Anna és Bokor Pál, illetve Rózsa Richárd és Vámos Marcell vált fel.)

Rujder Vivien, Tasnádi Bence, Rajkai Zoltán, Nagy Ervin és Samudovszky Adrián e. h. (fotó: Horváth Judit)

De szerencsénk van azzal is, hogy Monteverdi idején nem voltak még képzett operisták. Nem kell egykorú énekesek kvalitásaival vetekedniük a mai előadóknak. A Katona társulata pedig már többször megmérette magát zeneileg igényes szerepekben is, mint amilyenek a Woyzeckben vagy a Bajnokban voltak. Ezekben az énekesi képességeiket néhányan már bizonyították azok közül, akiket ezúttal hallhattunk. De nem érheti szó a (szín)ház elejét a többiek miatt sem. Amiben nagy része van annak is, hogy Závada Péter dalszövegei könnyen mondhatók, voltaképp a művelt köznyelven szólnak, nem zökkentik meg sem archaizmusok, de újdivatú szleng kifejezések sem. Ez nemcsak az ariosókra áll, hanem a Szabó-Székely Ármin jegyezte, tömör és logikus dramaturgiával megújult szövegkönyv dialógusaira is. Ráadásul a librettóban – karöltve a zenei matériával – sűrűn ismételgetnek szavakat, szintagmákat, tagmondatokat, ami szintén kedvez annak, hogy a szereplők az énekes feladatukra összpontosítsanak. A színlap nem tünteti fel a korrepetitort, de nyilvánvaló az értékes közreműködése a háttérben, amit különösen dicsér a kórusok minősége.

Opera-színpadokon is előfordul, kivált erőteljes rendezésekben, hogy a szokottnál nagyobb nyomaték kerül az adott szerep értelmezésére, színészi tolmácsolására. Ez a helyzet sarkosan érvényes a Katona József Színházra. Meghökkenne a közönsége, ha a szereplők mindenekelőtt énekesként brillíroznának, kieresztenék a hangjukat, úgymond: leénekelnék a mennyezetet. Mi tagadás, nehezen is illeszkedik a színjátékba az operaénekes Kiss András, aki huszonévesen alakítja a császár volt nevelőjét, tanácsadóját, a halálra ítélt Senecát. Nem kétséges, hogy a basszus szólamra mindenképp vendéget kellett hívni (a másik szereposztásban Cseh Antalt), aminek az operista kifogástalanul meg is felel, de tisztesen iparkodó játéka a filozófus balsorsával nem érint meg. Nagy Ervin pedig azokra lehet példa, akik először is színészként fogalmazzák a szerepüket, holott tapasztalhattuk már, hogy tudna énekelni „nagyobbat” is. De Othót játssza valósághíven, Poppea megcsalt, gyilkolni is kész férjét, aki konzuli ambíciója ellenére is kutyaszorítóba került „kisember”, ingatag érzelmekkel, megannyi gyarlósággal.

A hiteles iránytű tehát, amelyhez a színészeknek igazodniuk kell, korántsem – csak – Monteverdi zenéje. (Vajon úgy kalibrálták a zeneszerző idejéből fennmaradt tájolókat, hogy napjainkban is pontosan igazítanának útba a pólusok felé?) Mindenekelőtt a rendező Székely Kriszta vezet el a mai Poppea megkoronázásához, amelytől fényévnyi távolságra van az emelkedettség, a fennköltség, a méltóságteljesség. Holott mindmáig hajlamosak vagyunk úgy tekintetni az ókori Róma történelmi alakjaira, mintha valamiféle nagyság lappangana bennük, voltak bár zsarnokok vagy gyilkosok. Ebben a kijózanítóan gondolkodó színrevitelben minden és mindenki kisszerű (de nem úgy, ahogyan más színpadokon aktuális karikatúrákat szoktak kreálni). Noha tombolnak a szenvedélyek, nem a szerelem motivál, legföljebb a vágy az, amitől egymásba gabalyodnak, nemcsak kettesben szeretkeznek, de csoportosan is közösülnek, a testszínű bodyban is viszolyogtatóan pucér párok. A sértettség, a bosszú indulatai is dúlnak, nem utolsósorban az érvényesülés becsvágya, az érdek taszítja a végletekig a tetteket. Mígnem a hatalom mindent elrendez, csakhogy az eredeti művel szemben nem éri be irgalmasabb száműzetésekkel. Mindenkit eltakarít Néró és Poppea, átvágott torkú holttestek között jöhet a „szerelmi duettjük.”

E szellemben maga a császár, Néró sem nagyformátumú személyiség. Rajkai Zoltán játssza e fenséget, hol fancsali, hol pojácás, cseppet sem tűnik sikeres nőfalónak, nemhogy koncepciózus uralkodónak. Pontosan azt láttatja a színész, hogy „a fejétől bűzlik a hal”. Nagy birodalmának kis cézárja, aki szinte unalmában szórakoztatja magát élveteg kicsapongással, rosszabb esetben öldökléssel. Még a szeretője, Poppea is erősebb egyéniség nála. Pálmai Anna jól egyensúlyoz aközött, hogy a bővérű hölgynek nincs ellenére Néró ágyába bújni, de legalább ennyire hajtja oda a becsvágy, a trónra kapaszkodás csábító esélye. A feleség, Octavia sem megcsalatott ártatlanság. Jordán Adél a hajzuhatagába temetkező asszonyból hamar kibontja, hogy a kétségbeesését félretéve nagyon is képes manipulálni azokat, akiktől információkat sürget vagy elvégezhetik a piszkos munkát. Leginkább Drusilla az, akiben jóravaló természet sejlik. De ahogyan Rujder Vivien érzékletesen mutatja, ez a fiatal lány nem lát a szemétől, csupán azért bonyolódik bele a megtorló cselszövésbe s hovatovább az életveszélybe, hogy a szívének kedves Othót segítse, aki pedig arra sem emlékszik, honnan ismerik egymást. Az udvar alattvalóit képviseli többek közt a színiegyetemista Samudovszky Adrián egy hírhozó fiatalembert adva, aki szemlátomást óvakodik attól, hogy bennragadjon a „tűzvonalban”. Köznapian életszagú alakításaiktól a színjáték „prózistáinak” tetszenek ketten: Kiss Eszter asszonya kritikátlanul alkalmazkodik a környezetéhez, míg Csoma Judit dajka-féléje nem vesztette el éleslátását, maradt benne emberség is, mégsem számíthat majd kegyelemre.

A játék különös alakja Ámor, aki a Lucanus nevet viseli, amikor aranyszín testére, röpke szárnyaira kabátot vesz. E kettő – egy és ugyanaz az istenség, aki rendszerint szerelmi ügyeket bonyolít. Ám ezúttal nemcsak nyilacskákat lődöz a szívekbe, belekontárkodik súlyosabb történésekbe is. Ha nem is röpdös, de fejjel lefelé érkezik, ha kell, s gyakran szökell, már-már táncol (a mozgást Bodor Johanna tervezte). Szembeötlőn kiválik a halandók közül Tasnádi Bence személyében, aki meglelte a mitikus ifjonc legfőbb vonásait. Nem romlatlanul szeleburdi, hanem megfontolatlan, felelőtlen, kártékonyan lelkiismeretlen. Ne adja a sors, hogy ilyen istenek garázdálkodjanak az evilágiak felett…

Nincs császári pompa. De van fölöttébb ízléses látvány. A palota tereit lámpasorok jelölik ki, amelyek a szcénákra hol oldalfalról, hol szemből, hol alulról szórják a fényüket, mégsem törik meg azt a hatást, amely egyfajta „fekete dobozba” zárja a sötét eseményeket. A fekete dominál az öltözeteken is, legfeljebb a szürkéig, a fehérig tágul a színvilág, amiből az arany fémessége, a vérnek vöröse méginkább kiütközik. Mindezt – a hírek szerint – a tervezők, Balázs Juli és Tihanyi Ildi szinte a semmiből gazdálkodták ki. S a szűkös lehetőségek dacára pontosan azt teremtették meg, amit ez a jelen idejű Poppea megkoronázása kívánt. Ahogy e különleges színjáték egésze is azt sugallja, hogy célirányos, konzekvens, szigorú ítéletű alkotók hozták létre. Távol állt tőlük mindennemű megbocsátás a „rómaiak” iránt. Nincs feloldozás, megrendülés.

BOGÁCSI ERZSÉBET