Trolletetés – Tünet Együttes, MU Színház

 

A MU Színház nagytermébe belépő néző először is egy szarkupaccal találkozik – pontosabban Gőz Istvánnal, aki egy szarkupacot jelenít meg. Amúgy játékmesternek, narrátornak is gondolhatjuk – legalábbis ő vezet be minket, nézőket a játékba. Ebben az ötletben egyszerre mutatkozik politikailag inkorrekt düh és erős irónia – ami meg is adja az alaphangját a Tünet Együttes Szabó Réka rendezte előadásának.

Azután megérkezik a másik öt szereplő, Czakó Máté, Dányi Viktória, Szabó Veronika, Szász Dániel, Valcz Péter. Öt nem, testalkat és magasság szempontjából némiképp különböző, egymásra mégis erősen hasonlító bábu. Viseletük bőrükre tapad, azzal egyszínű, az arcukat is harisnya fedi. Noha nem meztelenek, leginkább pucér próbababákra emlékeztetnek. A játék elején a nézők öltöztetik fel őket a színre hordott, változatos göncökből válogatva – viseletük nem feltétlenül harmonizál nemükkel. És a bábuk életre kelnek, reflektálnak helyzetükre, egymásra, majd egymásra, majd ismét csak egymásra. És az előadás címe rögvest értelmet is nyer. Hiszen a játszók válogatott, otromba sértéseket vágnak egymás fejéhez, hol a másik külsejét, hol bizonyos tulajdonságait, hol egész életmódját kritizálva. A „kritizálva” persze komoly eufemizmus részemről, hiszen durva odamondogatások folynak, a szereplők folyamatosan lépnek egymás lelkébe, hol kifinomult aljassággal, hol primitív agresszióval. Néha megtalálnak maguk közül valakit és mindenki rászáll, őt alázza, máskor kisebb csoportokat képeznek, vagy pedig a „mindenki mindenki ellen” állapota áll elő. Alkalmanként kicsit megpihennek, hogy azután újabb lendülettel essenek egymásnak. Ez a sajátos „csoportdinamika” valóban leképezi, színpadi valósággá transzponálja az internetes trollkodás, mi több, a net majd’ minden zugában észlelhető frusztráció, gyűlölködés, következmények nélküli verbális agresszió módozatait. Ám az előadás nemigen lép túl magán a leképezésen.

No comment 1

(fotó: Mészáros Csaba)

 

Merthogy Szabó Réka rendezése nem törekszik arra, hogy analizálja a jelenséget, megmutassa gyökereit, gazdag társadalmi kontextusba helyezze stb., de arra sem, hogy színesen, különböző oldalról, hangnemben, eltérő nézőpontokból láttassa azt. Nem kíván eredeti poénokkal szórakoztatni, de keményen provokálni sem. Maga a csoport és maga a dinamika marad a téma – ami viszont nem tűnik elegendőnek egy komplex előadáshoz. A játszók voltaképpen a magukról, illetőleg a társaikról kialakított képpel konfrontálódnak. Módszeresen egymás fejére olvassák az egyéniségükről és művészetükről kialakított sztereotípiákat, gúny tárgyává teszik, kifordítják a „műsorvezető” pozitív minősítéseit. Az előadókat ismerő néző ideig-óráig nyilván maga is jól szórakozik a kifordított sztereotípiákon, de ez nem tart túl sokáig, hiszen az ironizált közhely is közhely. Arra pedig esély sincs (valószínűleg persze alkotói szándék se), hogy a játszók személyiségéhez közel kerüljünk, hiszen tetőtől talpig beburkoltan nehéz, csaknem lehetetlen színes, erős, eredeti egyéniségnek mutatkozni a színen (az arcok csak az utolsó néhány percben válnak láthatóvá). Annak a nézőnek pedig, aki nem ismeri az előadókat korábbi produkciókból, még az sem adatik meg, hogy az ironizált sémákon derüljön.

Apropó, nézők: mi is bekapcsolódhatunk a játékba, az öltöztetés után is. Cetlikre írhatjuk kommentjeinket, amelyeket a játszók közé dobálhatunk. Ők pedig felveszik a földről a papírgalacsinokat, és így vagy úgy beleszőve a dialógusba, felolvassák azokat. Így mi, nézők is trollkodhatunk kicsit, a rögtönzésre épülő színészi reakció pedig színesítheti a játékot. Legalábbis elvben. Mert az általam látott előadáson mi, nézők sem igen mutatkoztunk túl kreatívnak. A bedobott cédulák egy része békességre intette a szereplőket, más része bágyadtan ismételt néhány már elhangzott mondatot, ismét más része mérsékelt szellemességgel minősítette a látottakat. A színészek ezzel a munícióval láthatóan keveset tudtak kezdeni – arra pedig, hogy ez az igencsak korlátozott habzású, tétova interakció kizökkentse, új mederbe terelje a produkciót, esély sem mutatkozott.

Így aztán szép lassan elpárolog az a düh és metsző irónia, amely az első jelenetben megmutatkozott. Nem azért, mert tompítja azt a rendezés, vagy mert más hang(nem) váltja fel, éppen ellenkezőleg: túl monoton a játék, így hamar megszokjuk az alaphangot, nincs lehetőség a fokozásra, a politikai inkorrektség kevés idő után már fel sem tűnik. És időközben a szarkupac-játékmester is kikopik az előadásból. Nem szeretnék persze számon kérni semmi olyat, amit érezhetően nem ambicionálnak az alkotók. Sem a mély analízist, sem a formai truvájt, sem a polifóniát, sem a nyers provokációt, sem a szórakoztatást. Ám úgy érzem, mégis változatosabb tónus, szélesebb tartalmi-formai paletta szükségeltetne ahhoz, hogy a látottakat ne csupán fontos problémafelvetésnek, illetve az e témát árnyaltabban, komplexebben kibontó előadás vázlatának érezzem.

Urbán Balázs

 

NKA csak logo egyszines

1