Jó esetben egy színészinterjúban megfogalmazódnak a személyes művészi pályán túl a színházművészet, a szakma egészére vonatkozó fontos tapasztalások. Olyasmi, amit érdemes szem előtt tartaniuk döntési helyzetbe kerülő politikusoknak, szakmabélieknek s a döntésekről véleményt formáló laikusoknak egyaránt. A Fekete Gizivel készült interjú egyik ilyen mozzanata a színész−rendező, a mester−tanítvány viszony, amikor is a színház vezetése tudatosan segíti a színész pályájának épülését, alakulását, figyelmet fordítva például arra, mely szerepek szolgálhatják a fejlődését. A társulatok sorsáról, színházvezetői kinevezésekről polemizálva kihagyhatatlan ez a szempont.

Bár a Vincze János vezette 25 éves Pécsi Harmadik Színháznak mint független formációnak nincs állandó társulata, mégis működni tud ez a szemlélet Vincze rendezői habitusa okán, aki a magyar dráma egyik legfontosabb, legigényesebb műhelyét folyamatosan színészekben is gondolkodva teremtette meg és tartja életben, egy „kvázi” társulatot is létrehozva.

Egy független alkotóközösség születésének és hosszú távú működésének más útja a tavaly huszadik évét betöltött Pintér Béla és Társulatáé. Legutóbbi bemutatójukról, az Anyaszemefénye címűről szólva, a konkrét előadás értékelésén túlmutató dilemmát fogalmaz meg D. Magyari Imre a kritikaírás lehetőségéről és felelősségéről a kormány által meghirdetett kultúrharc idején.

A Józsa Ágnes által az ókortól napjainkig számba vett színházi terek – pincék, padlások, paloták, kamrák, sufnik – között megemlíttetik Pintér Béláék kezdeti bázisa, a Szkéné Színház és új játszóhelyük, az Újpesti Rendezvénytér is, vagy a kultuszhellyé vált Trafó.

Utóbbi térben februárban volt látható az ArtMan Egyesület estje „vegyes képességű” (fogyatékkal élő és ép) szereplők előadásában. Az eseményről írva Hajnal Márton is kiemelten foglalkozik a színházi térrel, Richelieu bíboros, illetve Sissi kitüntetett nézői pozícióját összevetve a Trafó közönségének demokratikus perspektíváival.

A már említett társulatépítésben óhatatlanul szerepe van a színházi tereknek – nem véletlenül alakított ki szinte minden kőszínház az elmúlt években-évtizedekben alternatív játszóhely(ek)et (az Operettszínházat, de még az Operaházat is beleértve), a formanyelvi változatosság, az alkotói kísérletezés és nem utolsósorban a színészi kreativitás lehetőségeinek bővítésére.

A Magyarország legfiatalabb kőszínházát alapító Jordán Tamás maga választhatta ki Szombathelyen az épületet, amelyet a Weöres Sándor Színház számára építettek újjá. A teátrum elmúlt évadát Stuber Andrea tekinti át e számunkban, részben helyszíni tapasztalatok alapján, részben felvételről – a pandémia átmenetileg mindnyájunk életét gyökeresen megváltoztatta, színháziakét és nézőkét, kritikusokét egyaránt. A felvétel nyilvánvalóan nem pótolhatja a színházi élményt, ebben az időszakban azonban jelentősen megnőtt a szerepe, mindenekelőtt az életminőséget tekintve.

Valaha a tévészínház önálló műfaj volt a Magyar Televízióban, ma már inkább az élő előadást rögzítik több kamerával. Hogy mely produkciók örökíttetnek meg ily módon, az nehezen követhető a kiválasztás szempontjait illetően. A román közszolgálati televízióban azonban változatlanul létezik a tévészínház műfajként és szervezeti egységként – történetét és jelenét Darvay Nagy Adrienne tekinti át, abban a reményben, hogy a felvételek közül számos jelentős produkció (határon túli magyar színházi előadás is) látható lesz hamarosan a budapesti Román Kulturális Intézetben.

Szűcs Katalin Ágnes

 

NKA csak logo egyszines

1