ArtMan Est vol. 8 Vetület – Akusztikus csalódás – Trafó

Fogyatékossággal élő és ép táncosok sorakoznak fel egymás mellett a színpadon – de nem a közönséggel szemben, hanem a nézőtérre merőlegesen. Apró, de árulkodó gesztus: ha ugyanis szemben lennének, akkor végighordva rajtuk tekintetünket, a különböző alkatú álló és kerekesszékben ülő testek egyfajta panoptikumát látnánk, hasonlóan ahhoz, mint amikor Jérôme Bel sokat idézett és a Trafóban is látható volt Sérült Színházában a Down-szindrómás alkotók kiálltak a nézők elé. Ebben a most tárgyalt rendezésben ellenben részben eltakarják egymást a táncosok a felvezetésben, a cél ugyanis nem a másság megbámultatása, sokkal inkább annak felszámolása. Ebben pedig komoly szerepe van a térnek több szempontból is.

Az egyik ilyen magának a Trafónak a tere, amely immár nyolcadszor ad helyet az ArtMan Egyesület vegyes képességű előadóinak az estjéhez. Négy évszázaddal ezelőtt Richelieu bíboros színházában a színpaddal szemben csak a házigazda és legmagasabb rangú vendégei ülhettek, mindenki más tőlük balra és jobbra foglalt helyet a karzaton úgy, hogy elsősorban a hírhedt Vörös Eminenciást és kis társaságát láthatták, nem pedig a színpadot. Sissi a Vígszínház proszcéniumpáholyában ült, ahonnan nem lehet ugyan rendesen látni a színpadot, de őt mindenki láthatta. Napjaink színházában, dacára a különböző jegyáraknak vagy olyan tényezőknek, mint a színpadtól való távolság, már sokkal ritkábban beszélünk kitüntetett nézői pozíciókról, helyette minden nézőt, perspektívát és véleményt egyenrangúnak gondolunk. Azonban az, hogy az ArtMan évi egyszer látható estjein a Trafó részlegesen akadálymentessé válik a fogyatékkal élők számára, emlékeztethet arra, hogy más estéken, illetve más csoportok számára az előadáshoz való egyforma és egyenlő hozzáférés még mindig nem megoldott.

A 2005-ben alapított ArtMan missziója azonban éppen egy „közös alkotói tér” létrehozása, ahol fogyatékossággal élő és ép személyek találkozhatnak. Az egyesület előadói munkássága hol erőteljesebben, hol kevésbé, a mozgásterápiás foglalkozásaikra épül, ebből fakad, hogy sok produkciójuk valójában az egymás mozdulataira adott terápiás reakciókat idéző és improvizatív válaszok laza dramaturgiával összefűzött egymásutánja. Adja magát elméletileg, hogy a gyógyítás ilyenfajta bemutatását voyeur módon nézzük, zavartan bámulva egy intim találkozást, gyakorlatilag azonban nem is lehetnénk messzebb az ArtMan (és hasonló társulatok) előadásain átélt élménytől. A kontakt technika és egyéb módszerek addig-addig mossák össze a „minden mozgás tánc” és a mozgáskorlátozottság jelenségét, hogy végül a fogyatékosság feloldódik egy esztétikai dimenzióban, annak minden szépségével és a hétköznapi tapasztalatainktól tartott távolságával együtt.

(fotó: Csányi Kriszta)

Visszatérve a térhez, hangsúlyos szerepe lesz az est első előadásában, a Gál Eszter rendezte Vetületben, amely a fentiek fényében tipikus ArtMan produkciónak tekinthető. Miután a korábban említett módon felsorakoztak a táncosok a színpad szélén, elindulnak a túlsó vége felé: a laza dramaturgiát itt az átvonulás keretezi, amely félúton megakad, és az alkotók különböző felosztásokban táncolni kezdenek, lassan, de folyamatosan egymás szándékos és akaratlan mozdulataiból kiindulva. A táncosok kezdetben a színpadon szétszórt csoportjai ezúttal egy az egyben a terápiás foglalkozásokat idézik fel a nézőben, fogyatékossággal élők táncolnak ép társaikkal, utánozva, reflektálva egymás mozdulataira, lényegében gesztusokkal kommunikálva. A korábbi előadásokból már tudjuk, hogy az ArtManban alkotó fogyatékossággal élő táncosok mozgástartománya meglehetősen széles: van, aki majdnem az egész testével táncol, más csak az egyik lábát tudja mozgatni. Később épek táncolnak önállóan, hogy azután az egyik fogyatékossággal élő táncos, Tóth Károly mechanikus székével lendületesen keresztbe gurulva a színpadon megtörje ezt a felosztást, hogy az előadás legerősebb pillanataiban közösen, már-már a karneválok hangulatát idézve mozogjanak. Végül pedig visszarendeződve befejezik a kezdeti keresztbevonulást.

A néző tekintete csak ritkán van megkötve a tér rendezés által kiemelt egy-egy pontjával, szabadon cikázhat a színpadon. Nem panoptikumot látunk, a félig-meddig spontánnak ható elrendezések nem összehasonlításra bíztatják az embert, sokkal inkább olyasfajta szubjektív és szabad belemerülésre, mint amikor egy tájképet néz. Ez a tájkép pedig őszinte: az előadás egyik pozitívuma, hogy a táncosok egymásra hangolódása egy pillanatig sem hat mesterkéltnek, legyen szó bármilyen mozdulatról, akárcsak két lábfej félig spontán táncáról, a figyelmük teljesen a másikra összpontosul, nem érezni rajtuk, hogy a közönség jelenléte feszélyezné őket. Más megközelítésből nézve sok, a fogyatékosság mibenlétét kikezdő gesztust látunk, például amikor egyszer csak egy ép alkotó ül az addig „sérültekkel” társított kerekesszékbe. Mindemellett talán a munkamódszerből adódik, hogy az ArtMan (pontosabban a Tánceánia nevű csoportja) sok előadása kívülről nézve meglehetősen hasonló, a másságnak csak egy aspektusát, az épekkel való kommunikációt s az egyenrangúságot a táncban tudja megmutatni, emellett a mozdulatok szintjén is szükségszerűen vannak visszatérő elemek. Ha ezt terápiás megközelítésből nézzük, vagy onnan, hogy a közönség csak nagyon ritkán lehet tanúja egy ehhez hasonlóan felszabadító, integrált táncnak, akkor ez természetesen mellékes. Mégis, magam mostanra láttam annyi ArtManos produkciót, hogy a kezdeti nagyon erős hatás után figyelmem a tánc mellett jobban ráirányulhasson további színpadi elemekre. Így például Rubik Ernő Zoltán lendületes beatbox zenéjére, amely összeolvadva a kerekek zörejével egyedi, a táncot remekül kiegészítő hangzásvilágot teremtett, valamint a világításra – a napszakok múlását is megidéző színekre és az alkalmanként beszúrt árnyjátékokra.

Az Est második és összességében emlékezetesebb előadása azonban az Akusztikus csalódás. A tér és a különböző nézői perspektívák itt is fontosak, csak éppen másképpen. A tánc kisebb színpadra készült, ebből adódik, hogy a nézők egy része ezúttal a színpadon ült le körben – a szereplők köztük mozognak –, aki pedig nem fért oda, az felülről tekint le az egészre a Trafó nézőteréből. Nem mellékes ez a felosztás, ugyanis a táncosok többször interakcióba lépnek a lent ülő nézőkkel, nekem pedig már-már olyan érzésem volt a körön kívül ülve, mintha felvételről nézném az előadást. A táncosok energiája azonban így is átütő: Barkó Tamás vaksággal élő táncos élményeiből kiindulva dolgozott együtt két látó táncossal, Dobay Júliával és Mészöly Andreával – utóbbi egyben rendezője is az előadásnak. Igaz, a produkció első része akár cirkuszi attrakcióba is fulladhatott volna: a látó táncosok becsukták a szemüket, így hárman mozogtak a nézők körében úgy, hogy nem támaszkodtak vizuális ingerekre. A puszta bravúron azonban ezúttal is felülkerekedett a meditatív jelleg: már-már egy kellemes relaxációként hat, ahogy a táncosok különböző irányokba mozognak, majd tapsra rendre irányt váltanak.

A színpadon a későbbiekben dialógusok, illetve hangbejátszások is elhangzanak Barkó életéhez kapcsolódva, a tér pedig metaforájává válik az emberek közti valós és elvont távolságoknak. A mozgássorokban, a közönséggel való interakcióban és Barkó történeteiben a közeledés és a távolodás a bizalommal függ össze. Izgalmas például, amikor arról beszél, hogy a városban hosszabb-rövidebb időre hozzácsapódó, őt önkéntesen támogató vadidegenek hogyan osztják meg vele a gondolataikat, személyes történeteiket. Hosszabban elidőzünk annál az esetnél, amikor valaki elmesélte neki, hogy éppen akkor esett át egy nemátalakító műtéten. Érdekes egyébként, hogy a találkozások az előadásban rendre pozitív tapasztalatként értelmeződtek, és csak játékosan jelent meg a kiszolgáltatottságból eredő veszély. Részben ez adott az egész előadásnak egyfajta kedves, megkapó bájt.

Az, hogy egy fogyatékossággal élő személy az ezzel kapcsolatos tapasztalatait mondja el a közönségnek, nem szokatlan, azonban nagyon becsülendő, hogy nem általánosítva, toposszá téve jelennek meg a vakok, illetve a vakság, a jelenetek a látássérültek helyett sokkal inkább Barkó egyéni élményeit állítják középpontba. Barkóét, aki élvezi, hogy emberekkel találkozhat. Barkóét, aki egyébként táncos is.

Ha a Vetület tipikus példa volt arra, hogy az alkotók a fogyatékossággal élők közreműködésével újfajta esztétikai megközelítést szeretnének kiváltani a nézőből, akkor az Akusztikus csalódás az ellenkező irányból is megközelíthető. A táncos személyiségének (jelen esetben Barkónak) az előtérbe állításával, valamint olyan gesztusokkal, mint amikor a vak és a látó alkotók egymásnak próbálnak koreográfiákat tanítani, tulajdonképpen a kortárs tánc kurrens, önreflexív kérdései köszönnek vissza: a tánc mibenléte, a táncos és a rögzített koreográfia viszonya. Mindez pedig végtelen játékossággal és frissességgel tálalva: az egyik pillanatban a közönséget kérik meg az alkotók, hogy vezessék oda őket egy székhez, a következőben egy találkozást táncolnak el, majd egy koreográfiát próbálnak tanítani egymásnak viccesen kommentálva a mozdulatokat. Ráadásul mindeközben olyan közvetlennek ható hanghordozással képesek kommunikálni a nézőkkel, hogy abba azután problémamentesen beleillenek az elvontabb, Barkó álmairól szóló párbeszédek is.

ArtMan Est vol. 8 – Trafó (fotó: Csányi Kriszta)

Az Est során, a Trafó előterében látható volt még egy fekete-fehér video loop is, amelyet Jobbágy Bernadett készített. A Rejtett táncok a fentiekkel szemben veszélyes vizekre evez: közeliben láthatunk normatív és nem normatív végtagokat: csettintő kezet és kéz nélküli kart, illetve egy karcsú és egy tömzsi lábat baletthez hasonló mozdulatokat végezni. A testrészek közti összehasonlítás elkerülhetetlen, ami azzal válik még hangsúlyosabbá, hogy a testek személytelenek – arcokat ugyanis alig-alig mutat a videó. Az alkotás egyik érezhető célja, hogy összemossa a megszokott és szokatlan testrészeket, mozdulatokat (ahogyan ezt egy jelenetben az egymásra montírozással meg is teszi). Mindazonáltal az eszközkészlet ehhez nem tökéletes: a zsúfolt effektek, képen belüli tükrözések, a kizökkentően éles váltások a sokszor statikusnak ható képek között inkább művészieskedő, mintsem művészi hatást keltenek. Ennek ellenére van néhány egészen felemelő pillanat: az egyik ilyen, amikor a kézfej nélküli karon a bőr hullámzását látjuk, illetve amikor tulajdonosának egy lassú snitt végén megpillantjuk az addig csak külön látott másik kezét, végül pedig amikor megpillantunk a sok végtag után végre egy mosolygó arcot.

Az ArtMan, akárcsak az alkalmazott színház sok formája, a közönségre is terápiásan kíván hatni. Ennek a hatásfokát nehéz és időigényes mérni egy előadás esetében (az ArtMan más produkcióinál egyébként voltak ilyen mérések), habár hozzátartozna egy kritikához. Ám akik a 8. Estre váltottak jegyet, valószínűleg hozzám hasonlóan sejtették, hogy mit fognak kapni, és kevéssé hatottak az előítéleteikre a produkciók. A terápia így háttérbe szorult, maradt a klasszikus értelemeben vett színház. De ez talán nem is akkora baj.

Hajnal Márton