Olykor nemcsak egy lapszámon belül kapcsolódnak egymáshoz az írások, van úgy, hogy szinte folytatódik egy gondolat, egy motívum, vagy épp ellenpontozódik a következő számban, miként most is. Pécs volt az indulás meghatározó közege Vincze János, a Pécsi Harmadik Színház alapítója, igazgatója számára – a róla, vele készült portréinterjú előző számunkban olvasható –, és Pécs volt a pályakezdés, a kibontakozás meghatározó közege Szegvári Menyhért színész-rendező számára is, akitől – fájdalom – most búcsúzik Cseh Andrea Izabella. És van egy régi közös barát, Simon István, a Pécsi Nemzeti Színház korábbi gazdasági, ügyvezető igazgatója, akivel Vincze együtt járt főiskolára, Szegvári Menyhérttel pedig egyszerre szerződtek a Pécsi Nemzetihez.
Majdnem Pécsett kezdte a pályát Szilágyi Tibor is, akit a Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után az akkori szokás szerint ide irányítottak a vidéki színházban eltöltendő két évre, aztán mégis másként alakult. Szegvárit is hívták máshová (akkor már nem volt ez a kötelező két év), de mert a pécsi megkeresés jött előbb, ő azt választotta. (A véletlenek szerepe talán a művészpályákon a leglátványosabb.)
És itt muszáj egy kis kitérőt tenni, a két történetben van ugyanis egy fontos közös mozzanat: mindkettőjüket hívták annak idején vidéki színházak igazgatói, főrendezői. Nézték a vizsgaelőadásokat és szerződést ajánlottak a végzősöknek. Azért kell ezt hangsúlyozni, mert a Színház- és Filmművészeti Egyetem napjainkban dúló fenntartói átalakítása (alapítványi intézménnyé válása) kapcsán – amely folyamatba az egyetem vezetését nem vonta be a kormányzat, de még a kuratóriumi tagok kiválasztásánál sem vette figyelembe az SZFE személyi javaslatait (ennyit az egyetemek autonómiájáról) – rendre megszólaltak a Magyar Teátrumi Társaság vidéki tagszínházainak igazgatói (Balázs Péter, Besenczi Árpád, Pataki András, Seregi Zoltán), nehezményezve, hogy nem jelentkeznek a Budapesten végzett fiatal színészek Szolnokra, Zalaegerszegre, Sopronba, Békéscsabára. Nos miért is kéne jelentkezniük? Miért nem hívják őket az említett színházak? Miért nem nézik a direktorok rendszeresen a budapesti vizsgaelőadásokat, ahogy elődeik tették, s ajánlanak szerződést? A probléma bővebb kifejtésének nyilván nem e bevezető a megfelelő tere, de a két pályaképet érdemes e kérdésfelvetést szem előtt tartva olvasni.
Az előző számunkhoz kapcsolódó másik mozzanat sajnálatosan a koronavírus-járvány, amely – közösségi művészetről lévén szó – gyakorlatilag ellehetetlenítette a színházakat. Stuber Andrea a szombathelyi Weöres Sándor Színház évadát tekintette át legutóbb, részben előadásfelvételek alapján, most pedig Urbán Balázs számol be a határon túli magyar színházaknak a veszélyhelyzet idején online elérhetővé tett produkcióiról. Tudjuk, hogy a személyes jelenlét, az „itt és most” megismételhetetlenségének varázsa nem rekonstruálható, mégis sokat jelentettek ezek a lehetőségek a közönségnek és talán a színháziaknak is – az összetartozás élményét például.
De születtek olyan előadások is az elmúlt időszakban, amelyek a technika segítségével még az egyszeriségnek ezt a különös hangulatát is igyekeztek megteremteni azáltal, hogy nem felvételt láthatott a néző, hanem online bekapcsolódva egyidejűleg lehetett részese a kamerák előtt zajló játéknak. Vagyis az „itt és most”-ból legalább a most megvalósult. Ilyen volt a nagyváradi Szigligeti Színház ősbemutatója, az Y című, és ilyen volt a Madách Színház két premierje.
De nemcsak új műfaj született ekként a pandémia idején – ami minden bizonnyal segített a túlélésben színháziaknak és közönségüknek egyaránt (félő, hogy szükség lesz még ezekre a tapasztalatokra) –; a koronavírus-járvány mint téma is megjelent, például az irodalomban. Mátyás Győző itt közölt Veszteszár című egyfelvonásosát is ez ihlette – próbája a találkozás lehet majdan egy színházzal, illetve a megmaradás törvénye.

Szűcs Katalin Ágnes

 

NKA csak logo egyszines

1