avagy online színház a veszélyhelyzet idején 1.

Fellengzősen azt mondhatnám, hogy e kétrészes cikk a havária sújtotta magyar színházak által közzétett előadásfelvételek alapján fogalmaz meg reflexiókat, közvetít szubjektív képet az így látott előadásokról, illetve az ezeket közzétevő intézmények, rendezők, színészek munkájáról. De nem mondhatom, hiszen olyan mennyiségű felvétel vált megtekinthetővé az elmúlt hónapokban, hogy az még akkor is elegendő néznivalót nyújt számomra az elkövetkező másfél-két évre, ha a járványt végképp elfeledhetjük. S noha március közepe óta csaknem minden este voltam online színházban (előfordult, hogy egy nap több színházban is), a „teljes képtől” így is messze járok. A kép pedig a cikk írása közben is alakul, az éppen megtekintett előadásoktól függően. Így azokra a jelenségekre, tendenciákra, színházakra és alkotói pályákra fókuszálok (óhatatlanul szubjektíven), amelyekről a felvételeket nézve a legtöbb felfedezést tettem, amelyek és akik a legtöbb kellemes meglepetést szerezték, illetve amelyekről és akikről – a felvételeken látható előadások minősége és mennyisége folytán – teljesebbnek tűnő kép alakult ki bennem. E mostani első részben az általános impressziókon, tanulságokon túl a törvényszerűen legtöbb revelációt, felismerést jelentő határon túli magyar színházak felvételeiről írok, a következőben pedig a határon belüliek kerülnek sorra, illetve azok a kezdeményezések, amelyek valamiképpen mégis „élő” színházat próbáltak létrehozni – értelemszerűen mindkét részben a teljesség igénye nélkül.

*

Néhány évvel ezelőtt gúnyos mosollyal nyugtáztam, hogy a Magyar Állami Operaház „Opera 3D-ben – ilyet még nem láttál!” szlogennel hirdette bizonyos előadásait. Természettudományi ismereteink persze kopnak az évek során, de abban azért biztos voltam, hogy én csak 3D-ben szoktam operát nézni, elvégre a színház csak 3D-ben létezik… Nem sejthettem, hogy lesznek majd egyszer hosszú hetek, amikor roppant hálás lehetek azért, hogy legalább 2D színházat nézhetek…
Köszönhetően annak a láthatatlan szörnyetegnek, amelynek a nevét sem vagyok hajlandó leírni, március közepén viharos gyorsasággal zártak be a színházak. A magyarországi teátrumok többsége március 11-én tartotta e cikk írásáig utolsó előadását. Amikor azon az estén hazafelé indultam a Nemzeti Táncszínházból, rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy beláthatatlan ideig a New York City Ballet súlyos csalódást okozó, hakni ízű vendégjátéka lesz az utolsó produkció, amelyet láttam. Legfeljebb két-három hét szünettel kalkuláltam – és alighanem a színházak többsége is így lehetett ezzel. Legalábbis hasonló érzés motiválhatta azokat az élőben, közönség nélkül rögzített előadásokat, amelyeket a járvány utáni napokban nézhettünk. Volt valami felvillanyozó dacreakció abban, hogy a marosvásárhelyi színház – amelynek házi fesztiválját kettévágta a karantén – a Sirályt a showcase-programra tervezett eredeti időpontban, élőben sugározta. Miként abban is, hogy néhány produkciót, amelynek premierjét hiúsította meg az intézkedés, online mutattak be – mint például Az ügynök halálát a szatmárnémeti színházban. Aztán teltek a napok, nőtt a fertőzöttek és a halottak száma is, ezzel párhuzamosan csaknem minden európai országban bezártak a színházak. Nemcsak az előadások, de a próbák is befejeződtek. Kivételek persze akadtak: létrejöttek olyan alkotóközösségek, amelyek alkalmazkodtak a különleges helyzethez, és sajátos módon üzemelő, nézők nélküli, de élő színházzá transzformálódtak; a TRIP Színház például elképesztő gyorsasággal alakult át karanténszínházzá. Ám nyilvánvaló, hogy erre az útra a teátrumok túlnyomó többsége nem léphetett. A „zárt kapus” színházat így felváltotta az online színház. Megtörtént – külföldön és nálunk is – az, ami korábban elképzelhetetlen volt (legalábbis ilyen méretekben): megnyíltak a színházak kincseket, tucattermékeket és bóvlikat egyaránt rejtegető archívumai, és elképesztő mennyiségű előadást nézhettünk. A színház a netre költözött.

1 szinhazi monitor
Makra Lajos, Kádár Noémi, Henn János, Varga Andrea és Bíró József – Sirály, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház (fotó: Rab Zoltán)

 

Tegyük hozzá, nem mindenki megelégedésére. Az archívumok megnyitását végigkísérték neves rendezők és színházvezetők nyilatkozatai, amelyekben nem győzték nyomatékosítani, hogy amit látunk, voltaképpen nem színház, s többen nyíltan meg is kérdőjelezték e gyakorlatot. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom: a legtöbb ilyen hangot nem angolul, franciául vagy németül, hanem magyarul lehetett hallani. Mondataik igazságait vagy részigazságait nem is vitatnám, de magát az attitűdöt nem egészen értem. Online színházat nem azért néz az ember, mert azt gondolja, hogy az pótolhatja a valós színházat. És még csak nem is azért, mert nincs más – vonatkoztassunk el most kicsit a pandémiától. Egy már korábban látott előadást azért néz újra az ember, hogy felidézhesse, ismét átélhesse azt. Már ha tetszett neki. (Ha nem, akkor valószínűleg nem nézi – kivéve, ha korábbi véleményét revideálni próbáló kritikus az illető.) Ha pedig nem látta, akkor azért nézi, hogy képet kaphasson. Akár az előadás egészéről (jellegéről, zamatáról, formátumáról, hangulatáról), akár egy rendezői pálya alakulásáról, rég nem látott színészekről (arról, hol tartanak, hogyan alakul a pályájuk). És akkor még nem beszéltünk azokról a nézőkről, akik távol élnek azoktól a nagyvárosoktól, ahol akár minden este mehetnének színházba, s akik számára vírusmentes időkben is csak 2D-ben elérhető a színház. Meg azokról a szakmabeliekről, akik fájó hiányosságokat tudnak így pótolni. És ott van még az időfaktor is, hiszen az utóbbi hetekben számtalan olyan előadás vált nézhetővé, amely számomra eddig színháztörténeti fejezet volt csupán – amiről eddig csak olvastam, most megnézhettem. Stein, Grüber, Bondy több évtizeddel ezelőtti klasszikus rendezései, olyan legendás produkciók, mint a Wilson-féle Einstein on the Beach (1976) – és a sor szerencsére hosszasan folytatható – immáron számítógépem mappáiban találhatóak. Feltételezem, nemcsak az én számítógépemen; alighanem sokan letöltötték e feltételeket azok közül is, akik hangosan kétségbe vonják az online színház értelmét. Az igaz, hogy valódi színházat akkor látok, ha életnagyságú embereket valós dimenzióban nézek és érzékelem nézőtársaim reakcióit is – de egy igazán fontos előadás rögzített verzióban is élményt nyújt, a jelentős színészi alakítások akkor is megörvendeztetnek, ha magát a színészt összetöpörödött, kétdimenziós alakban látom a monitoron. (Azokkal a nyilatkozatokkal pedig nehéz mit kezdenem, amelyek azt sugallják, hogy a színháznak az előadás csupán egyik, talán nem is a legfontosabb komponense. Számomra a színház értelmét maga az előadás adja, nem a társasági esemény és nem nézőtársaim kitartó vizslatása. Olyan előadást persze tényleg nem érdemes online bemutatni, amelynél a színház vezetője szerint is érdekesebb lehetne a néző számára az előtte ülő koponyájának bámulása, de ilyen produkciót műsoron tartani sem érdemes.)

szinhazi monitor hatso belso
Simó Emese, Borbély B. Emília és Molnos András Csaba – Koldusopera,
Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár )

 

Az archívumok megnyitása elsősorban a közönséggel való kapcsolattartás része. A legtöbb teátrum igyekezett a karantén idejére mindenfajta ötlettel, játékkal lekötni a publikum figyelmét. Ezek nagy része azonban elsősorban a törzsközönségnek szól (a „melyik előadás van a képen?” típusú játékoktól kezdve a „társulat tagjai megmutatják, hogyan töltik az időt a karanténban” típusú video-bejátszásokon át a kisebb színészi produkciókat rögzítő felvételekig). Természetesen ezek is fontosak, miként az elméleti kérdésfelvetésű online beszélgetések is, vagy azok az oktatási projektek, amelyekben a színészek részt vesznek. Még akkor is, ha például a versmondás ízére olyan művészek is rákaptak e napokban, akiknek nem feltétlenül ez az erősségük. És jó látni, amikor a versmondás kreatívabb formát ölt. Az Örkény Színház „Vers – csak neked” akciójának sikeressége elsősorban a Facebook- oldalon olvasható reakciókon mérhető le számomra, a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatók számára meghirdetett versenyének darabjait viszont rendszeresen követtem. Maga a versmondás persze itt is vegyes minőségű (volt néhány egészen kiemelkedő teljesítmény is), de ámulatba ejtett a nyilvánvalóan mostoha körülmények közt, házilag, frissen készített versfilmek ötletessége, kreativitása. Ám mégis csak a komplett előadásfelvételek azok, amelyek a legmesszebbre, a törzsközönségen jóval túlra is eljuthatnak, erősíthetik az adott teátrum presztízsét, szélesebb körben ismertté tehetnek rendezői, illetve színészi életműveket (vagy legalábbis pályaszakaszokat), és amelyek jó esetben szélesíthetik a színház közönségbázisát. Nem véletlen, hogy nem pusztán a híres művészszínházak teszik közzé előadásaikat. Vagyis nemcsak a Schaubühne tesz fel majd’ minden nap új előadást, bő merítést adva csaknem öt évtized java terméséből, nemcsak az Odéon videótárában találhatjuk meg Stéphane Braunschweig munkásságának számos fontos darabját (távolról sem csak az Odéonban rendezetteket), s nemcsak a Comédie Française jelentkezik naponta 6-8 órás adással (amely teljes előadások mellett beszélgetéseket, ismertetéseket, „kísérő” előadásokat, filmeket is tartalmaz). Hetente nézhetjük Webber leghíresebb musicaljeinek felvételét is parádés szereposztásban, s azok is örülhettek, akik kedvenc angolszász sztárjaikat szeretnék színpadi szerepben látni: a National Theatre jóvoltából letölthették Danny Boyle Frankenstein-rendezésének mindkét szereposztását (merthogy Benedict Cumberbatch és Johnny Lee Miller cserélgette egymás közt a tudós és a kreatúra szerepét), láthatták Gilian Andersont A vágy villamosában, Blanche szerepében, vagy éppen Sophie Okonedót Cleopátraként.

szinhazi hatso
Bandi András Zsolt és Tar Mónika a Moliendo Café előadásában – Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár


*

A magam részéről tehát nagyon hálás vagyok azoknak a színháznak, amelyek mind a közönségük, mind a szakma felé gesztust gyakoroltak az archívumok megnyitásával, a felvételek közzétételével. A monitor előtt ülve több általános tanulságot már az első hetekben levontam. Ezek egy része technikai jellegű. Nem a számítástechnikai kérdésekre gondolok most (bár e téren is sokat gyarapodott a tudásom), hanem a nézés technikájára. Merthogy az online színháznak sok-sok fogyatékossága és hátránya mellett van két fontos előnye is a hagyományos színházzal szemben. Az egyik az, hogy a könnyűnek találtatott előadások nézését egyetlen kattintással fel lehet függeszteni. Én, aki színházban még soha, egyetlen előadást sem hagytam ott (ezt nem dicsekvésnek szánom), most nem egyszer hoztam ilyen egyetlen csuklómozdulatos, határozott döntést. Ráadásul itt van ez a remek találmány, a csúszka, amelyet roppant hasznosan lehet előre-hátra mozgatni. Hátra akkor, ha elbambultunk kicsit, vagy valamit azonnal vissza szeretnénk keresni az előadásból, előre pedig abban az esetben, ha fel szeretnénk pörgetni a játék lanyhuló tempóját. Azt hiszem, ha majd visszamegyünk a normál színházba, ez a kis eszköz fog nekem a legjobban hiányozni…

2 szinhazi monitor. jpg
Simon Boglárka, Korpos András és Berekméri Katalin – Az üvegcipő, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház (fotó: Rab Zoltán)

 

Az online színháznézés másik előnye pedig az, hogy személyre szabható, nem időhöz kötött – már csak ezért sem látom be, hogy különösebb értelme volna az online közvetítésekben az élő színház varázsát imitálni. Szerzői jogi okai is lehetnek persze annak, ha egy színház nem videóként, hanem közvetítésként rakja fel, s kizárólag a színházi előadás időpontjában teszi elérhetővé a felvételt (bár kicsit furcsa, hogy 50−100 kilométerenként mennyire különbözni tud a szerzői jog, vagy legalábbis az értelmezése). De nem egyszer azt olvastam, hogy ez azért fontos az adott színház számára, mert még online formában is közösségteremtő erővel bír, ami pontosan lemérhető az előadások közbeni online beszélgetésekből. Nos, tőlem igen távol áll, hogy előadás nézése közben cseteljek, de nem álltam meg, hogy a közvetítéseket követően ne nézzem meg az eredményt. És a szimpla köszönetnyilvánításon, néhány sablonos dicsérő mondaton kívül mást nemigen találtam. Amikor meg igen, abban nem volt túl sok köszönet: a kötelező olvasmányok színházi előadásait nyilvánvalóan tanári felszólításra, ám minden tanári előkészítés nélkül néző középiskolás diákok ijesztően bárgyú, infantilis kommentjei azért is ütöttek szíven, mert az utóbbi időben zömmel kifejezetten fegyelmezett és figyelmes diákokat láttam különböző színházak nézőterein. Volt olyan előadás, ahol a moderátor a hozzászólások több mint felét törölte (és elolvasván azt, ami megmaradt, inkább nem akartam belegondolni a moderált sorok tartalmába). És sajnálatos módon az is előfordult – a kecskeméti Bánk bán közvetítésénél –, hogy a „moderátor” még bátorította is a bugyuta beszólásokat, és azzal bíztatta a csetelőket, hogy a következő héten majd valami vicces bemutatót láthatnak.

És van még egy fontos tanulság, ha kissé patetikusan hangzik is: a színház ereje képes győzedelmeskedni a technikai problémákon. Nyilvánvaló, hogy nagyon vegyes minőségű videók kerültek fel a netre. Már a felbontás, a képminőség is élesen eltérő, nem beszélve a hang élvezeti minőségéről. A legtöbb esetben igaz – legalábbis a magyar közvetítéseknél –, hogy a zenés előadásoktól nem szabad átütő zenei élményt várni, hiszen nem a nagyközönség számára, következésképpen nem professzionális hangrögzítéssel, illetve hangkeveréssel készültek. És a nem zenés előadásokra is igaz, különösen a stúdióban, szanaszét ültetett nézők között rögzítettekre, hogy távolról sem mindig érteni, hallani a színészt. A legélesebb eltérések pedig a közvetítés minőségében mutatkoznak. Többkamerás, átgondolt, tévéjáték formájú közvetítések éppúgy előfordulnak, mint egykamerás, a zoom lehetőségét is bátortalanul használó felvételek. Előfordul az is, hogy a többkamerás, első ránézésre professzionálisnak látszó közvetítés vezetője követhetetlen logika szerint váltogatja a kameraállásokat, illetve a közeliket/távolikat, a többszereplős jelenetekben szinte mindig a legkevésbé érdekes szereplőre fókuszálva, miként az is, hogy az egykamerás közvetítés operatőre átgondoltan, a lényegre koncentrálva vezeti a kamerát, használja a zoomot, szinte professzionális felvételt hozva létre. De leszámítva néhány szélsőséges esetet, az előadás minősége végül így vagy úgy, háttérbe szorítja, bosszantó vagy örvendetes kísérőjelenséggé minősíti a technikai paramétereket. Az igazán erős, izgalmas, vitára ingerlő színház a gyengébb minőségű felvételen is átüt, legalábbis érezteti formátumát, jelentőségét, mutatja a társulat és/vagy az egyes színészi alakítások erejét. Az érdektelen, unalmas, sablonos produkciókat pedig a legtökéletesebb felvétel sem hozza közelebb a nézőhöz. Ezért örültem annak, hogy a színházak egy része bátran adott közre technikailag kevéssé tökéletes felvételeket is. A temesvári A néző… hangminősége például erősen átlag alatti volt (nem egyszer hosszú másodpercekre teljesen elment a hang), de a produkció erényei, ereje és ellentmondásai egyaránt látszottak, s a bemutató számomra mind a magyar nyelvű Radu Afrim-rendezések korábban élőben, most online kirajzolódó folyamához, mind a temesvári társulat munkájának tanulmányozásához fontos adalékul szolgált.
És ezzel elérkeztünk a kulcskéréshez: mit tesznek közzé a színházak, és mit néz a kritikus? Utóbbi persze eleve akadémikus kérdés, hiszen nyilván minden kritikus mást néz, ha néz egyáltalán (ismerek olyan kollégát is, aki kategorikus nemet mond az online színházra). De a színházak stratégiája is élesen eltérő. A magyar teátrumok eltérő szemlélettel állnak a dologhoz. Szabályt erősítő kivételek persze akadnak, de elmondható, hogy a legtöbb felvételt a határon túli magyar színházak teszik közzé, amelyeket a vidéki és a független színházak követnek. A fővárosi kőszínházak közül csupán négy-öt társulat tett közzé rendszeresen felvételeket, a többi alkalmi jelleggel, véletlenszerűen – vagy éppen sehogyan sem. Hogy ennek okai szerzői jogi kérdések vagy a direktoroknak, művészeti vezetőknek az online színházról alkotott lekicsinylő véleménye, esetleg az a feltevés, hogy mindez szükségtelen a közönségbázissal való kapcsolattartáshoz, nem tudhatom. A független színházak stratégiája is eltért egymástól – igaz, aligha várható el, hogy minden független befogadószínház olyan átgondolt, több művészeti ágat lefedő közvetítéssorozattal jelentkezzen, mint a Trafó. A kisebb alkotóközösségeknek is eltérőek a lehetőségeik – de alighanem az ambícióik is. (Érdekes, hogy éppen a talán legismertebb, legnépszerűbb független színházi alkotók éltek legkevésbé a lehetőséggel.) A vidéki teátrumok többsége idővel megnyitotta archívumait, ám itt is akadtak fontos kivételek. A határon túli társulatok között viszont tényleg nagyon kevés tartotta zárva trezorját – talán ezért is volt feltűnő az újvidékiek hiánya az online kínálatban (igaz, ők más formában sem igen reagáltak a helyzetre).

3 szinhazi monitor
Galló Ernő, Nagy Dorottya, Kilyén László, Csíki Szabolcs, Kiss Bora, Ördög Miklós Levente és Berekméri Katalin
– Az öreg hölgy látogatása, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház (fotó: Rab Zoltán)

 

A koncepciót tekintve is mutatkoztak különbségek Néhány nagy hagyományú színház megengedhette magának, hogy több évtized távlatába nézzen vissza; a kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi társulat húsz-huszonöt év nagy sikereiből válogatott (amit alighanem mindkét esetben megkönnyített, hogy a művészeti vezetés lényegében nem változott az eltelt hosszú esztendők alatt). Más teátrumok – például a Tomcsa Sándor Színház vagy a Budapest Bábszínház – palettáján is megjelentek persze régi, híres előadások, de nem hasonló számban. A legtöbb színház arra törekedett, hogy az elmúlt 5-10 év előadásaiból adjon minél tágabb keresztmetszetet. Új, még repertoáron lévő előadások, idei bemutatók érthető okokból ritkán kerültek fel, de azért erre is akadt példa (többek közt a pécsi, kecskeméti, csíkszeredai társulat jóvoltából). Egyes színházak érezhetően „best of” válogatást próbáltak nyújtani (a már említett két romániai magyar társulaton kívül ide sorolhatjuk például az elmúlt évek egyértelműen legnagyobb szakmai érdeklődéssel kísért bemutatóit felidéző szombathelyi színházat), a legtöbb intézmény azonban tartalmi-műfaji sokszínűségre törekedett, s a klasszikus művészszínházi produkciók mellett bátran tett hozzáférhetővé szórakoztató célú előadásokat. Akadtak olyan társulatok is (mint a szabadkai Kosztolányi Színház), amelyek az elmúlt évtized csaknem teljes repertoárját megmutatták. És azt sem mondhatnám, hogy egyforma minőségérzék vezette a színházakat, de ez más lapra tartozik, ezúttal – már csak a gesztus viszonzásaképpen is – a pozitívumokról szeretnék írni elsősorban. (Mindehhez azt is hozzá kell tenni, hogy néhány vidéki és határon túli színház azzal segítette a fontos mulasztásaikat évad közben bepótolni már nem tudó kritikusok munkáját, hogy elérhetővé tette számukra az idei évad fontos – vagy akár összes – előadásának felvételét, amelyek megtekintése természetesen árnyalta, kiegészítette a publikus felvételek alapján kirajzolódó képet.)

*

A recenzensnek a bőség zavara okoz fejtörést. És bármilyen örömöt jelent is annak idején kiválónak látott előadásokat újranézni, ezeket azért általában háttérbe szorítják a felfedezendő produkciók. Azok, amelyeket nagyon szerettem volna látni annak idején, de nem volt rá lehetőségem. Azok, amelyeknek csak a híre jutott el hozzám. De azok is, amelyek megtekintéséért ugyan nem törtem magam, mégis ébresztenek bennem némi kíváncsiságot. Aztán beindul a láncreakció: felfigyelek új, ismeretlen arcokra, s előfordul, hogy egyik-másik előadás az ő kedvükért lép előre a prioritási listán. A legtöbb felfedezést természetesen a határon túli színházak előadásai jelentik. Aminek nyilvánvaló oka, hogy ezekből jóval kevesebbet látok. Többször, több helyen leírtam már, de megteszem újra (hátha egy-két illetékes színidirektor egyszer elolvassa és átgondolja), mennyire szomorú, hogy a határon túli teátrumoknak alig van lehetőségük az anyaország határain belül megmutatkozni. Budapesten elvben a Thália, a József Attila és a Nemzeti Színház is biztosít fellépési lehetőséget, ám a Thália évente egyszer, általában 5-6 társulat részvételével rendezett fesztiválján érezhetően nem az előadások minősége, fontossága a meghívás elsődleges szempontja, a másik két színházban létrejövő vendégjátékok pedig esetlegesek és követhetetlen logika szerint szerveződnek. Hasonlóképpen esetleges és válogatói ízléstől függő a nagyobb fesztiválokra (POSZT, MITEM) történő meghívás. Kisvárdán pedig szélesebb merítés mutatkozhat meg ugyan, de azok a technikai problémák, amelyek miatt fontos előadások nem hívhatóak meg (például a zsinórpadlás hiánya), továbbra sem oldódtak meg, ráadásul az utóbbi években a határon túli – amúgy éppen a most látott felvételek tanúsága szerint mind erősebb – szórakoztató színházi bemutatókat egy vitatható koncepció alapján gyakorlatilag kiszorították a határon belülről érkező szórakoztató színházi produkciók. Maradnak a házi rendezésű fesztiválok, kollokviumok, miniévadok – ám kérdés, ezek mennyire tudják megszólítani a magyarországi színházi szakmát (nekem például nemigen van módom eljutni ezekre). Így aztán – miközben persze nagy öröm újra látni olyan legendás régi előadásokat, mint Tompa Gábor frenetikus humorú, a modern színházi eszközöket az abszurd drámák előadási sablonjaival kreatívan társító, mai szemmel is igazán invenciózus A kopasz énekesnője (1992) vagy Bocsárdi László ma is friss, eleven, magával ragadó lendületű, ötletgazdag, egyéni nyelven megszólaló Romeo és Júliája (2003) – a legtöbb érdekességet a közelmúlt előadásaiból készült válogatások nyújtják. Nem is feltétlenül önértékük okán, hanem mert egymás után megtekintve ezeket, igazán meggyőzően rajzolódnak ki ívek.
Látható a társulatok alakulása, változása, erősödése – így az is, hogy korábban kevésbé jelentős teátrumok hogyan válnak mind fontosabbá, szakmailag egyre értékesebb produkciókat hozva létre. De még látványosabb az, ahogyan egyes színészi, illetve rendezői pályák megmutatkoznak. (Sajnos, fájdalmasan sok lezárult pálya állomásai is láthatóak. És távolról sem csak olyan nagyszerű idősebb művészeké, mint a nem egy felvételen feltűnő Csíky Ibolya, Dukász Péter vagy Bessenyei István. A veszélyhelyzet kihirdetése után néhány nappal drámaian fiatalon elhunyt Nagy Alfréd majd’ minden sepsiszentgyörgyi felvételen szerepel, a tavaly még fiatalabb korban távozó Ababi Csilla pályája is követhető a nagyváradi felvételeken – s ha belegondolok, hány erdélyi színész távozott döbbenetesen korán az elmúlt években, még fájdalmasabb a veszteséglista.) Ami a rendezőket illeti, a felvételek végképp nyilvánvalóvá tették számomra azt, amit a távolból már eddig is gondoltam: noha az érettebb erdélyi rendezőgeneráció meghatározó alakjai ma is aktívak, s változatlanul dolgoznak a színházaknál olyan román, illetve magyarországi rendezők, akik fontos hatással lehetnek a társulatok munkájára, mostanra beérett egy fiatal, erős egyéniségekből álló erdélyi rendezőgeneráció is, amelynek tagjai mind jelentékenyebb előadásokat hoznak létre. A generáció talán túlzás is, hiszen nem egészen egykorúak az alkotók, az általuk használt színházi nyelv is eltérő. Közös bennük viszont, hogy több színházi tradíció metszéspontján dolgoznak, de érzékelhetően nemcsak a magyar és a román színház hat rájuk, hanem a nemzetközi színházi sztenderdek is, és mindebből egyéni színházi nyelvet próbálnak kialakítani. Úgy tűnik, erre leginkább a sajátosan újragondolt klasszikusokon, félklasszikusokon keresztül nyílik mód. Ebből a szempontból is érdekes volt látni az utóbbi évek két formátumos Három nővér bemutatóját. Albu István gyergyószentmiklósi rendezésének (2018) közvetlen érzéki ereje csak a helyszínen mutatkozhat meg, eredetisége, különlegessége, sajátos szépsége mégis átüt a képernyőn keresztül is. A felvonásonként változó terekben játszódó előadás fokozatosan szippantja magába a nézőt, egyre megragadóbb a zeneisége (mondhatni: zenei felépítése), egyre sűrűbb, plasztikusabb a színészi játék is, az utolsó felvonás pedig, amely egy hatalmas hodályban (csarnokban?) játszódik, 2D-ben is nehezen felejthető. Még így is hideglelős érzés, amikor a fönn, a magasban párbajozó Tuzenbach hullája (bábja) lezuhan a színpadra. Balogh Attila nagyváradi rendezése (2016) ehhez képest szinte derűs előadás. De a mindent átható játékosság mögött végig ott a tehetetlenség, a kitörésre való képtelenség kétségbeejtő érzete. A játék erősen stilizált: a színészek kezdetben a figurákhoz tapadó sztereotípiákat játsszák el, színesen és szórakoztatóan, s ezeket mélyítik el a későbbiekben. Finoman szellemes ötletek sora segíti őket ebben, miközben az első látásra nem túl bonyolultnak tetsző látványvilág kisebb-nagyobb változásai (a ruhák színei, a kiegészítők, a tér struktúrája) is többletjelentést adnak a játéknak. Sokat mosolyoghatunk az előadáson, hogy aztán ez a mosoly szép lassan az arcunkra fagyjon. Az ifjú generáció egyik legmarkánsabb alkotója Nagy Botond, akitől élőben utoljára a gyergyószentmiklósi Anyegint láttam, amelyet izgalmasan tehetséges, de kissé fésületlen, ötleteivel nem túl ökonomikusan gazdálkodó produkciónak gondoltam. A felvételek viszont a sajátos eszközeivel mind izgalmasabban, változatosabban bánó rendezőt mutatják. A Sepsiszentgyörgyön, a Tamási Áron Színház és az M Stúdió koprodukciójában bemutatott Julie kisasszony Tarkovszkij jelenetekkel (2015) komoly erőssége, hogy nem látszik rajta semmiféle iskolás erőlködés annak indoklására, miért kapcsolja össze a Strindberg-dráma jeleneteit a közbeiktatott Tarkovszkij-remisszenciákkal. Sokféle asszociációs lehetőséget kínál fel a nézőnek, el is játszik a befogadói elvárásokkal, szélsőségesen eltérő hangulatokat kever egymással. Ha a hosszúra nyúló játék dinamikája úgy kívánja, gátlástalanul vegyít blődli ízű elemeket is a filozofikus igényű tarkovszkiji dialógusok mellé (ha már a strindbergi történetben fontos szerepet játszó kanári mindvégig antropomorfizáltan van jelen a színen, az egyik jelenetben fellép a komplett madárcsalád is és csaknem klasszikus burleszk kerekedik). S miközben a látványelemek meghatározó szerephez jutnak, csaknem hiánytalanul, sallangmentesen, keresetlenül kortársi modorban lejátszódik – köszönhetően Szalma Hajnalkának és Pálffy Tibornak – Julie kisasszony története is. E szándékosan túlhabzó, eklektikus, de az eklektikával formát teremtő, három órányi előadással szemben a közelmúltban a Figura Stúdióval készült A vágy villamosa (2018) tömör, stilárisan egységes produkció, amely úgy emeli el Blanche Dubois történetét, hogy miközben annak hamiskás szentimentalizmusát ironizálja, idézőjelek közé helyezi, a drámai helyzetet és Blanche szükségszerű tragédiáját nem relativizálja. Az erős színészi alakításokat (Bartha Boróka, Faragó Zénó, Szilágyi Míra) felmutató előadás úgy használ egy jellegzetesen modern színházi nyelvet, hogy annak egyes elemeit egyénivé tudja hangolni. Egészen más eszköztárral dolgozik Botos Bálint, aki Szép Ernő Lila ákácát (2019) a nagyváradi stúdióban voltaképpen egy szoba falai közé helyezte. A szobát kitágítja az alkotói (és a befogadói) képzelet – ligetté, orfeummá –, voltaképpen mindvégig nyitva hagyva azt az értelmezési lehetőséget is, hogy az egész játék a fantázia szüleménye. A színészek pedig nem mondanak le a Szép Ernő-i világ megérzékítéséről, de a korabeli attribútumok, nyelvi fordulatok alkalmazását finoman háttérbe szorítják a magától értetődően prezentált kortársi gesztusok, magatartási attitűdök.
Persze nem pusztán a fiatal romániai magyar rendezők pályájának alakulása érdekes. Az is izgalmas, hogy fiatal magyarországi rendezők hogyan dolgoznak a határon túl, illetve a nem magyar anyanyelvű rendezők külhoni magyar társulatokkal. Az előbbire friss példát szintén nagyváradi bemutató szolgáltat (a premiert pár nappal a veszélyhelyzet kihirdetése előtt tartották). Kovács D. Dániel – aki ebben az évadban Budapesten az új független színházi formáció, a Narratíva nyitóelőadásaként egy nagyon puritán Kurázsi mamát vitt színre – lefegyverzően ötletgazdag, viharos lendületű, a különböző esztétikai minőségeket gátlástalanul vegyítő Schroffenstein családot rendezett, amelyet a társulat látható játékkedvvel, sok energiával valósít meg.

4 szinhazi monitor
Sebestyén Hunor és Román Eszter – Lila ákác, Szigligeti Színház, Nagyvárad (fotó: Vigh László Miklós)

 

A külhoni rendezők között mindig is voltak olyanok, akik munkásságának nem jelentéktelen fejezete kötődik a magyar nyelvű színházakhoz – ideértve olyan kimagasló, nemzetközi hírű rendezőket is, mint Vlad Mugur, Mihai Măniuţiu, Andrei Şerban. Az utóbbi években néhány fiatalabb mester is rendszeresen dolgozik magyar színházakban. A legjelentősebb közülük alighanem Radu Afrim, akinek A nyugalom című, Bartis Attila regényéből készült rendezése nem pusztán számomra volt revelatív előadás: komoly nemzetközi sikert is aratott. Kevéssel később láttam azt is, milyen, ha Afrim nem hozott anyagból dolgozik: következő vásárhelyi előadását (Retromadár…) széttördelt jelenetekből, mozaikszerűen összeálló etűdökből építette fel. A most online látott két bemutató is hasonló szerkezetű. A szintén Marosvásárhelyen létrejött Az Ördög próbáját (2014) és a már említett temesvári Néző…-t (2016) nemcsak a színházi tematika rokonítja, hanem a konstrukció is: a színház és környezete ugyan a maga valóságában jelenik meg mindkettőben, de nem nehéz szimbolikus értelmezési lehetőségeket társítani mellé. Az egymást követő jeleneteket pedig – amelyek megkonstruálásában alighanem a szokottnál sokkal erőteljesebben vettek részt maguk a színészek is – szabad asszociációs rendszer szerint fűzi egymáshoz a rendező. Ezek nem egyforma mélységűek és intenzitásúak ugyan, ahogy a tempó is változik, de az atmoszféra ereje még a monitoron keresztül is érzékelhető, és a konstrukció egésze igazán meggyőző. Színészi szempontból mindkét előadás kiváló csapatmunka; az aktorok precízen, kiváló ritmusérzékkel működnek együtt, teremtenek változatos figurákat (néha csupán pár perc erejéig), csoportos és/vagy néma szereplőként is alázatosan és kreatívan. A temesvári színház társulatára amúgy is jellemző az odaadó, készséges csapatmunka – ezt személyesen tapasztaltam korábban is, de a most végignézett felvételek még nyilvánvalóbbá teszik. A különböző korú, alkatú, habitusú, karakteres színészek ritka rugalmassággal alkalmazkodnak az egyes rendezők, illetve produkciók által megkívánt játékstílushoz (Balázs Attilától, Bandi András Zsolttól, Tokai Andreától, Aszalos Gézától kezdve Magyari Etelkán, Molnos András Csabán, Éder Enikőn, Borbély B. Emílián át Lőricz Ritáig, Simó Emeséig, Csata Zsoltig – most próbáltam olyan, különböző korú, karakterű, alkatú művészeket kiemelni, akiknek jelenléte gyakran meghatározó a közzétett előadásokban, de csaknem az egész társulatot felsorolhatnám). Az Afrim-rendezés mellett igaz ez a Silviu Purcărete színre állította Moliendo Café (2014) esetében is. A gyakorlatilag szöveg nélküli, finom zenei felépítésű, a reálszituációkból hol álomszerű, szürreális képeket, hol groteszkbe vagy abszurdba hajló jeleneteket komponáló előadáson persze mindvégig érződik a jelentős rendezői formátum, ám igazán élővé, elevenné a színészi lendülettől, kisugárzástól, átalakulókészségtől válik. És ebbe a sorba – vagyis a remek színészi csapatmunkával megvalósított, nem lineárisan építkező és nem szövegközpontú, nézői asszociációkra sokat bízó produkciók sorába – illeszkedik az általam korábban élőben látott, de most szintén közzétett Shakespeare, Sonnet 66 című előadás (2017) is. Ez utóbbit Kokan Mladenović rendezte, aki az utóbbi években Újvidéken és Temesváron is jelentős produkciókat hozott létre. Hogy sokarcú alkotó, azt másik most hozzáférhetővé tett temesvári munkája is bizonyítja. A 2015-ben bemutatott Koldusopera (nem Brecht és Weill műve, hanem John Gay-é, amelyhez kortárs szerző, Irena Popović írt új zenét és dalszöveget, s amelynek szövegét rendező, dramaturg, társulat alaposan átszabta) egyértelműen kortárs társadalomkritikai indulattól fűtött előadás, amely az alapmű didaxisát nem tompítja, hanem fokozza, de úgy, hogy gyakorlatilag ebből a didaxisból konstruálja meg a formát. Az előadás elején a mostoha színházi körülményekre reflektál a játék, de nem dokumentarista igényű, nem álcivil hangsúlyokkal, hanem erős teatralitással. A későbbiekben a színházi alaphelyzet többször is reflektál a darabban kifejtett mondanivalóra, a színészek pedig egyszerre játsszák el a Gay-műben kapott szerepüket s az ezeket játszó színészek szerepét. Ugyanakkor a kortársira vett songok aktualizálják a társadalomkritikát és erősítik a teatralitást.

7 szinhazi monitor
Tasnádi-Sáhy Noémi, Szotyori József és Dimény Levente – Schroffenstein család, Szigligeti Színház, Nagyvárad (fotó: Vigh László Miklós)

 

Természetesen nemcsak a romániai magyar színházaknál dolgoznak visszatérően külhoni rendezők, hanem a felvidéki és a vajdasági társulatoknál is. Utóbbiaknál ez talán még erősebb szükséglet, hiszen sem Szerbiában, sem Szlovákiában nincs magyar nyelvű rendezőképzés. Az elmúlt másfél-két évtized bemutatóiból örvendetesen bő és műfajilag is igen változatos válogatást prezentáló komáromi Jókai Színház együttműködése Martin Hubával hosszú időre nyúlik vissza. Ennek néhány fontos állomása is látható most, többek közt az okkal híressé lett Karamazov testvérek (2007), ez a puritán, koncentrált, igen erőteljes stúdióelőadás, amelyet az igazán szuggesztív színészi teljesítmények (Tóth Tibor, Mokos Attila, Olasz István) is emlékezetessé tesznek. Az eddig megnézett komáromi előadások egyébként tökéletesen igazolják a papírformát, vagyis az élőben látott előadások alapján kialakult benyomásomat: egy igen jó színészi erőkből álló, stabil átlagszínvonalat produkáló, de a hagyományos játéktradícióktól legfeljebb elvétve elmozduló, a „formabontástól” tartózkodó, meglepetést ritkán okozó társulat képe rajzolódik ki. Az előbbi összetett mondat első fele igaz a szabadkai Kosztolányi Színházra is, a második viszont teljesen másképp hangzik. A magyar nyelvű színházi életben unikális színt jelentő, a Vajdasághoz erősen kötődő (a költészetből – például Tolnai Ottó műveiből –, illetve a neoavantgárd tradícióból is építkező), az interpretáció-központú játékhagyományoktól távol álló társulat háromnaponta adta-adja közzé előadásait, amelyekben e sajátos színházi nyelv alakulása éppúgy nyomon követhető, mint a társulat kisebb-nagyobb személyi változásai, fokozatos formálódása. Néhány színészről – mint az állandóságot képviselő, majd’ minden produkcióban látható Mikes Imre Elekről – szinte komplett pályakép rajzolódik ki, érzékelhető, hogyan válik egyre jelentősebb színésznővé a már az első produkciókban is egyértelmű tehetséget mutató Béres Márta, s nyomon követhető, hogy az erősebb fluktuáció éveiben hogyan válnak ki a többiek közül az utóbbi idők bemutatóinak fontos szerepeit játszó fiatalok (Kucsov Borisz, Nagyabonyi Emese). S a délvidéki rendezőkkel való hol ígéretes, hol kevésbé sikeres együttműködések mellett a társulat munkáját rendezőként is meghatározó direktor, Urbán András pályájának alakulását is figyelhetjük. Csak azért nem mondhatom, hogy a pályakép teljes volna, mert ehhez azért hiányoznak az utóbbi évek egyre nagyobb számú újvidéki, illetve szerb nyelvű Urbán-rendezései.

5 szinhazi monitor
Szalma Hajnalka és Pálffy Tibor – Julie kisasszony Tarkovszkij jelenetekkel, Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy


Újdonsággal, meglepetéssel elsősorban azok a társulatok szolgáltak, amelyek bővebben merítettek a közelmúlt produkcióiból, illetve amelyek szélesebb válogatást nyújtottak bemutatóikból. Az erdélyi színházak közül nemcsak a temesvári tartozik e körbe, hanem a Sirály élő közvetítésével úttörő marosvásárhelyi is, amely még a karantén első heteiben csaknem kéttucatnyi, élesen eltérő műfajú, célú, formájú és formátumú előadását tette közzé szinte egyszerre a youtube-on. Éppúgy elérhetővé váltak Mohácsi János vásárhelyi rendezései, mint a teátrum zenés-szórakoztató produkciói. Úgyis mondhatnám, kidomborodott a Tompa Miklós Társulat népszínházi profilja, aminek komoly előnye, hogy a színészek változatosabban, több arcukat megmutatva tudtak feltűnni, mint amikor pusztán a méltán nagy szakmai sikerű, reprezentáns előadásokban látom őket. (Miközben az is nyilvánvalóvá vált, hogy maguk a rendezők sem pusztán kötelező házi feladatként tudják le a szórakoztató célú produkciókat sem. A Keresztes Attila rendezte Fekete Péternél (2017) – amelynek kitüntetett pillanata volt a híres Fekete Péter találkozása a híres Fehér Nyúllal – például kevés felszabadultabb, szertelenebb, frappánsabb operett-előadást láttam.) A felvételekből egy erős egyéniségekből álló, kor, nem, alkat szerint megfelelően rétegzett, többféle rendezői nyelvhez kiválóan alkalmazkodó társulat képe rajzolódik ki. Ez utóbbi állításnak kiváló bizonyítéka a két Mohácsi-rendezés. Mind Az üvegcipő (2016), mind Az öreg hölgy látogatása (2017) azok közé a Mohácsi-bemutatók közé tartozik, amelyek nem a választott anyag szétzúzásával és újraépítésével, hanem annak finomabb, de határozott és következetes áthangolásával hoznak létre a szokottnál érdesebb, ironikusabb, kortársi hangvételű előadást. Az üvegcipő nemcsak a maga nemében kitűnő Molnár-előadás, Az öreg hölgy látogatása pedig, amit azért terhelnek némileg az alapmű gyorsan avuló és nehezen kiiktatható dramaturgiai megoldásai, felvillanyozóbb az utóbbi évek általam látott Dürrenmatt-bemutatóinál. Már csak a színészi affinitás okán is: Berekméri Katalin és Simon Boglárka-Katalin mindkettőben „született” Mohácsi-színésznek látszik, de László Csaba, Korpos András, Kiss Bora, Ördög Miklós Levente és még sokan mások is sikerrel simítják kifejezőeszközeiket a Mohácsi-féle stílushoz. Nevezetteknek egyébként is fontos erényük a sokarcúság, karakteres színészi alkatukat invenciózusan változtatják az előadások/rendezők eltérő igényei szerint. E tekintetben külön fejezetet jelent Galló Ernő, aki minden bizonnyal generációjának egyik legtehetségesebb karakterszínésze, de aki kellő rendezői óvatosság hiányában (vagy ki tudja – lehet, hogy a rendezői fantáziátlanság következtében) olykor zavarba ejtően „sok” tud lenni a színpadon, ám ha olyan markáns rendezőkkel találkozik, mint Mohácsi vagy Afrim, különleges karakterizáló képességét, remek mozgástechnikáját rögvest az előadás szolgálatába képes állítani. Végignézve a vásárhelyi produkciók jó részét, örömmel konstatálható, hogy az idősebb generáció nem egy tagja (Lőrincz Ágnes, Kilyén László) alkotóereje teljében van, nyugtázható a középgeneráció érdemdús tagjainak (a már említetteken túl B. Fülöp Erzsébet, Bokor Barna, Nagy Dorottya, Sebestyén Aba) további kiteljesedése és nyomon követhetőek az utánuk jövő generáció (a korábban említetteken kívül Bartha László Zsolt, Gecse Ramóna, Kádár Noémi, Varga Andrea) kibontakozó pályájának fontos állomásai.

8 szinhazi monitor
Máthé Annamária, Vajda Gyöngyvér, Bocsárdi Magor és Bartha Boróka – Három nővér, Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós (fotó: Bartalis Előd)

 

Szintén viszonylag szélesebb körből meríttettek a nagyváradi és a szatmárnémeti előadások (előbbi esetben kiegészülve az évad kritikusoknak küldött, már említett felvételeivel), s mindkét társulatról igen pozitív kép rajzolódott ki. Hogy a nagyváradi társulat a bő tíz évvel ezelőtti csendes „belső forradalmát” követően fokozatosan megerősödött (anélkül, hogy összetétele radikálisan megváltozott volna) és figyelemre méltó előadásokat is létrehoz, eddig is tudtuk, de a most látott felvételek így is többször jelentettek kellemes meglepetést. Nemcsak azért, mert olyan kifejezetten érdekes, személyes hangvételű produkciókat is láttam, mint a már említett Három nővér, Lila ákác, Schroffenstein család, hanem mert nyilvánvalónak tűnik, hogy beérett a társulatépítés gyümölcse. Sikerült megtalálni a helyét, szerepkörét azoknak az idősebb, illetve középgenerációhoz tartozó művészeknek, akik korábban hullámzó teljesítményt nyújtottak (Kardos M. Róbert vagy Gajai Ágnes nem egy alakítása jelentett most külön örömöt). Az is látszott már élőben, hogy a harmincas, kora negyvenes generáció nem egy tagja – elsősorban Dimény Levente és Tasnádi-Sáhy Noémi – egyre formátumosabb, jelentősebb színésszé érik, amit most a felvételek nyomatékosítottak. Meggyőződhettünk Hunyadi István és Sebestyén Hunor eszközeinek gazdagodásáról, Román Eszter pedig számomra az online közvetítések nagy felfedezettjei közé tartozik. És akkor még nem beszéltem Balogh Attiláról, akit mint színészt csaknem mindig „elkerültem”, így szinte csupán rendezőként tartottam számon, s akit most formátumos, erőteljes karakterszínészként láthattam a Schroffenstein családban és a Lila ákácban is.

6 szinhazi monitor
Faragó Zénó és Bartha Boróka – A vágy villamosa, Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós (fotó: Bartalis Előd)

 

A szatmárnémeti videók időben viszonylag szélesebb skálát fogtak be, de a fő hangsúly itt is a közelmúltra esett, s kitetszik, hogy a társulat kisebb-nagyobb átalakulásokon ment keresztül a közelmúltban is. Ezek közül a legfontosabb pozitív változás, hogy jelentős szerepekben térhettek vissza az idős generáció tagjai, főként Czintos József, akinek színészi ereje a Bérczes László rendezte, erősen szöveg- és színészcentrikus, kissé hosszúra nyúló, „zárt kapus” Az ügynök halálát is átlelkesítette. Itt is visszaigazoltak a közvetítések sok élőben szerzett benyomást, például azt, hogy Rappert-Vencz Gábor generációja legerősebb színészei közé tartozik, vagy hogy a szatmári közvetítéseken kívül még további két-három társulat előadásaiban is látható Nagy Csongor Zsolt milyen változatos eszközökkel élő, sokszínű karakterszínész. Az is érzékelhető, hogy komoly veszteséget jelentett a társulatnak a több előadásban is formátumos alakítást nyújtó Sándor Anna és Kányádi Szilárd Csíkszeredára szerződése. Ezért is jó látni, hogy ugyanakkor itt is kinevelődik az utánpótlás. Budizsa Evelynre például még az élőben látott Raszputyinban figyeltem fel – most több, különböző stílusú produkcióban (A tavasz ébredése, Scapin) is megerősítette a korábbi pozitív benyomást. S noha az elmúlt évadok általam látott legjelentősebb produkciójának a felvételek megtekintése után is a Sardar Tagirovsky rendezte Raszputyint tartom, több olyan előadást láttam most, amelyek önértékükön túl a társulatépítés szempontjából is fontosak lehetnek. Ilyen a Bocsárdi László rendezte Scapin (2019), amely talán azért is erősebb Bocsárdi előző szatmári munkájánál, a Tévedések vígjátékánál, mert összeforrottabbnak, színesebbnek tűnik a közreműködő társulat is. És ilyen a konzekvensen kiépített mozgásszínházi nyelven megszólaló, a társulat fiatal tagjaira támaszkodó A tavasz ébredése (2019) is, amelynek rendezője, Györfi Csaba a nagyváradi társulat táncművésze és koreográfusa. Ami azt is mutatja, hogy az erdélyi színházaknál is mind fontosabb szerepet kapnak tánc-, illetve mozgásszínházi törekvések, nem csupán elszigetelve, egy-egy előadás erejéig, hanem hatással vannak a „prózai” társulatok működésére is. Ezért is fontos, hogy a nagyváradiak nem csupán a Szigligeti Társulat, hanem a Nagyvárad Táncegyüttes felvételeiből is válogattak, és persze az is, hogy bő merítésű szelekciót láthattunk a legrégebbi erdélyi kortárs mozgásszínház, a sepsiszentgyörgyi M Stúdió előadásaiból is. Igaz, ez utóbbiak jelentős része inkább múltidézés – több felvétel még az Uray Péter által fémjelzett korszakból való –, de itt is kibontakozik egy látványos fejlődési ív: nyomon követhető, hogyan képezi magát, hogyan lép mindig kicsit tovább a társulat. Miként az is, hogy a saját nyelv kialakításának útja többször is olyan előadásokon keresztül vezetett, amelyek bizonyos szempontból ismétlések, hiszen Frenák Pál vagy Fehér Ferenc korábban készült koreográfiákat alkalmazott a társulatra – ám ezek sikeres abszolválása, eredményeik beépítése a további munkába nyilvánvalóan éppen úgy szolgálta a szakmai továbblépést, mint az eredeti táncnyelv kialakítása felé tett lépések.

Urbán Balázs

 

NKA csak logo egyszines

1