Balogh Attila–Benedek Zsolt: Y ÷ Szigligeti Színház, Nagyvárad

A nagyváradi színház 2019/2020-as évadra tervezett hat bemutatójából a járványhelyzet miatt csak négyet sikerült a tervezett időben és élőben megtartani. Aztán az elmaradt kettőből egyet, a Balogh Attila–Benedek Zsolt szerző- és rendezőpáros Y című ősbemutatóját június 21-én, ha szokatlan formában is, de pótolták. A színészek élőben játszottak, a nézők pedig az előadást a képernyőn követhették, amelyre a jegyüket egy internetes link és egy kód formájában kapták meg.

A véletlen műve, hiszen ezt a bemutatót már jóval korábban kitűzték, hogy a néző a Színház- és Filmművészeti Egyetem tervezett átalakítása elleni tüntetés közvetítéséről kapcsolhatott az Y-ra. Ahogy a cím is jelzi, egy Y-generációs történetről van szó, amelynek főhőse, Naphegyi Eszter akár erre az egyetemre is járhatott, hiszen éppen befejezte média szakos művészeti tanulmányait. A családja összegyűlik, hogy megünnepeljék a diplomaosztót, és egyúttal megnézzék Eszter vizsgafilmjét. Ami egy szerelem története, ahogy Eszter mondja, de egyben coming out is, hiszen Eszter szerelme egy énekesnő, Helga (Trabalka Cecília játssza).
A történetet Eszter szemszögéből látjuk, szó szerint, hiszen a színésznő, Román Eszter fejére rögzített kamera közvetíti az eseményeket. Olyannyira így van ez, hogy maga a színésznő sokáig legfeljebb akkor látható, ha egy tükörben megpillantja önmagát, mi pedig őt.
Az ő szemszögéből látjuk a családját is, néhány erőteljes vonással felrajzolt, már-már karikatúraszerű, tipikus karaktereket. Ebben a családban pszichológusból kettő is akad: Eszter anyja (Molnár Júlia) és annak barátnője (Kovács Enikő). Igaz, utóbbi elment az ezotéria irányába. A szavak szintjén nyitottak és megértőek, valójában nekik is megvannak a maguk előítéletei. Álarcot viselnek, mint a családban mindannyian. Ezt az előadás (kissé direkt jelzéssel, a járványra is reagálva) arcpajzsokkal jeleníti meg. Eszter rajongva szeretett, távol élő apja (Kocsis Gyula) filozófus, szájából csak úgy ömlik a „kortárs genderdiskurzus” és a „narratív identitás”, miközben képtelen arra, hogy a lánya felé néhány egyszerű emberi gesztust tegyen. Leginkább a beszélő nevű Ignác, becenevén Náci bácsi (ifj. Kovács Levente) figurája hajlik paródiába, aki zsinóros mellénykében adja a vérmacsót, szidja a liberális nevelést, az egyetemet, amely pénzt ad a „buzifilmre”, és kioktatja Esztert: „az a dolgod bogaram, hogy szüljél”. Ott van még Eszter öccse (Tőtős Ádám), aki apahiányával küzd, hiszen ő még azt sem tudja, ki az apja, és Dénes (Kiss Tamás), a környezettudatos, klímaszorongó fiú.

Kocsis Gyula és Román Eszter (fotó: Vigh László Miklós)

A családi vacsora néha abszurdba, néha Csehovba hajló párbeszédei egy olyan világot tükröznek, amelyben mindenki csak a saját pajzsa mögött létezik, nem tud kapcsolódni a többiekhez. Annyira nem, hogy az ünnepinek szánt találkozó egy Tarantinóra hajazó, abszurd-ironikus körbeöldöklésbe fullad.
Eszter elveszetten bolyong ebben a családi univerzumban, ahogy a tágabb, virtuálisan megélt életében is. „Valami baj van a világgal” – hangzik el, és valóban, ennek a világnak minden szegmensével van valami baj, nem ad lehetőséget arra, hogy megélhetők legyenek benne érzelmek, kapcsolatok – legyen szó szülő−gyermek vagy párkapcsolatról –, a vágyott hivatáshoz, munkához való viszonyról.
A realista történetszál összefonódik egy szürreális belső utazással, amelyhez Eszter két vezetőt is kap: Amazónia (Gajai Ágnes) és Mr. World (Sebestyén Hunor) személyében. Ebbe a szálba több popkulturális utalást is beépítettek az alkotók a Twin Peakstől az Alice Csodaországban-ig, a Nyúl barlangjába zuhant Alice történetéig. Eszter folyamatosan a reális és a szürreális sík között mozog, vagy inkább elveszetten bolyong egymásba mosódó határvidékükön.
Ahogy ő sem tudja már elválasztani, hogy mi a valóság és mi nem az, az előadás egyes pontjain a néző is elbizonytalanodik. Ami nem baj, hiszen az alkotók vezetnek be bennünket Eszterrel együtt abba a bizonyos „nagy, sötét erdőbe”, ahonnan nem látszik a kiút. X generációs nézőként megkísértett néha az a kényelmetlen érzés, hogy nem értem vagy nem tudom követni az utalásokat, az újabb és újabb technikai megoldásokat, amelyekkel élnek. (Igaz, hozzájárult ehhez az is, hogy a közvetítés az előadás vége felé – nálam legalábbis – szakadozottá vált.) De amikor elengedtem a megfejtési kényszeremet, még ez is hozzáadott Eszter elveszettség-érzetének megéléséhez.
A társulat márciusi bemutatójában, A Schroffenstein családban (rendező: Kovács D. Dániel) is több multimédiás eszközt használtak, ott is fontos szerepe volt a vetítéseknek. A fiatal színészek már magától értetődően használják ezeket az eszközöket, de mindkét előadáson látszik, hogy a középgeneráció és az idősebbek is igyekeznek és tudnak kapcsolódni ehhez a játékmódhoz.
Györfi Csaba koreográfiájával, Keresztes Gábor és Moldován Blanka zenéjével kiegészülve, nem egy a megszokott értelemben vett musicalt látunk, ahogy a színlap ígéri, hanem egy hangsúlyozottan 21. századi, bátran kísérletező multimédiás előadást.
Aminek azt is könnyű megbocsátani, hogy néha nem tartja szem előtt a kevesebb több lenne elvét, igyekszik minél több látványelemet, csavart beilleszteni a játékba, ami időnként túlterheli a néző kapacitását, figyelmét.
De jut még egy nagy csavar a végére, ami helyrebillenti ezt a „túl sok” érzést. Amikor Eszter, az Y-generáció tagjaként, testével a címbeli betűt megformálva megáll a színpad szélén. „Ez most megint egy film?” – kérdi Helgától. „Nem, ez most valami más.” És felgördül mögötte a függöny. A nagyváradi színház impozáns belső terét látjuk, üresen, úgy, ahogy a 19. században a Fellner és Helmer cég tervei alapján megálmodták. Itt vagyok! – mondja Eszter, és ezzel ez a sok műfajú előadás összeér a színház évezredes hagyományával. Arról nem beszélve, hogy ennek a mondatnak most, 2020-ban, három hónap színház nélküliség után külön súlya van.

Turbuly Lilla