A Madách Színház két online előadásáról

Soha nem látott kínálatot eredményezett a kulturális intézmények bezárása. Képzeletbeli színházi világutazókká válhattunk, s akár egy estén eljuthattunk Berlinbe és Kecskemétre, Bécsbe és Szombathelyre, Marosvásárhelyre és Székesfehérvárra, Moszkvába és Tatabányára, miközben a számítógép képernyőjét néztük a kanapéról. Megnyíltak az archívumok és igazi csemegékhez kaptunk szabad hozzáférést azért, hogy ne szakadjon meg a közönség és a színház közötti kapcsolat.
Mások a virtuális tér kínálta lehetőségeket kihasználva új formákban keresték a kontaktust a legkülönbözőbb korosztályok felé. A telefontól a közösségi oldalakig versekkel, mesékkel, etűdökkel, karanténélményekkel jeleztek valami személyeset, a néző pedig végtelenül hálás volt mindenfajta életjelért.
A Madách Színház az online-kísérletezőkhöz csatlakozott. A színházi évad végéhez közeledve két, újonnan létrehozott előadás erejéig úgy tett, mintha este nyolckor elkezdődhetne az, ami hónapok óta hiányzik. Megváltatta velünk a (rendkívül méltányos árú) belépőjegyet, leültetett otthoni kanapénkra, s jobb esetben (mert a technika azért nem mindig engedelmeskedett) egy kattintással ott lehettünk a színpadi térben, a Nagy-Kálózy – Rudolf, valamint a Kovács – Szemenyei színészházaspár otthonszínházában. A játszóknak megadatott, hogy újra átélhessék a „színpadi jelenlét” izgalmát, hiszen mind az öt este élőben „léphettek a közönség elé”. A néző pedig olyan közelről figyelhette a játszókat, mint még talán sosem, s így könnyeden tetten érhette az igazit és a hamisat.
A kísérlethez a színház két sikerdarabot választott. Carol Rocamora 2001-ben összeállított Örökké fogd a kezem című darabját és Bernard Slade 1975-ben írt vígjátékát Szántó Judit fordításában, a Jövőre, veled, ugyanitt-et. Utóbbi mű esetében a játszóknak meg kell küzdeniük a nézők emlékképeivel is, hiszen hazai színházaink gyakran nyúlnak e love storyhoz. A szépkorúaknak minden bizonnyal Schütz Ila és Sztankay István kettőse ugrik be, de a Pannon Várszínháztól a Szegedi Pinceszínházig sokan és sokszor nézhették meg Doris és George találkozásait. Rocamora darabja magyarországi bemutató. Bizonyára kevesebben emlékeznek arra, hogy 2001-ben készült egy levél-játék az Új Színházban Kiss Csaba rendezésében Csehov szerelmei címmel. Kulka János játszotta Csehovot, Györgyi Anna pedig az író két másik szerelme mellett Olga Knyipper színésznőt. A levelezést Radnai Annamária és Szirotina Szvetlana fordította (az Örökké fogd a kezem fordítója Csukás Barnabás és Csukás Márton). Bár a két darab azonos tőről, a Csehov-levelekből táplálkozik, kisebb a kitettség az összevetésre.
Vajon ez a színház és a film között elhelyezkedő, alakulóban lévő, nevenincs új forma képes-e megragadni és magával sodorni a nézőt, el tudja-e juttatni a valóságos élményhez, vagy megmarad pótléknak, mely a színházak újraindításával a semmibe vész?

Olga és Anton
Értőn szemezgetett Anton Pavlovics Csehov és Olga Knyipper egymásnak írt, négyszáznál több leveléből Carol Rocamora. Nem véletlen, hogy a londoni Almeida Színházban tartott ősbemutató után Párizstól Stockholmig, Athéntól Moszkváig, Prágától Rio de Janeiróig megannyi helyen műsorra tűzték a darabot. Persze, egy sikeres író és egy ünnepelt színésznő magánéleti intimitásokat sem nélkülöző, csak egymásnak szánt sorai hálás témát szolgáltatnak. De Rocamora válogatása ennél jóval több. A sorokból kirajzolódik egy Moszkva és Jalta között húzódó távszerelem, majd távházasság minden szépsége és keserűsége. Egy tüdőbajjal küzdő beteg ember és egy életigenlő nő szeretetteljes kapcsolatának minden kínja és öröme, ragaszkodása, szemrehányása, féltékenysége, vágyakozása hallatszik ki ezekből a levelekből. De benne vannak azok a gyötrelmes, írói válságtól sem mentes alkotó évek is, melyeknek eredményeként a Ványa bácsi, a Három nővér, a Cseresznyéskert megszületett. És Olga leveleiben minduntalan előtörnek azok a kétségek, amelyek egy színésznőben eluralkodnak, ha úgy érzi, nem tudja megosztani magát a színpad és a magánélete között. Mert a férfi-nő kapcsolat mögött ott húzódik és mindent áthat az író és az őt inspiráló, a róla (is) mintázott nőalakokat sikerre vivő színésznő alkotói kettőse. És minduntalan beszökik Nyemirovics-Dancsenko és Sztanyiszlavszkij Moszkvai Művész Színháza is, melynek Csehov a házi szerzője, Knyipper pedig ünnepelt dívája. A levélváltásokat megtöri egy-egy érzelmes személyes találkozás, közös utazás, de csak azért, hogy a következő írásaiknak az együtt töltött idő újraélése témát adjon.
A csaknem hat esztendő levelei különös ívet rajzolnak Knyipper és Csehov kapcsolatáról, mely a lángolástól szép csendesen eljut a kölcsönös elfogadásig, a gondoskodó szeretetig. Kiérződik belőlük, hogy a negyvenkét évesen magát hetvenkettőnek érző író mennyire más világban él, mint a felesége, mégis egyre erősebb közöttük az összetartozás. E levelek életük lenyomatai, mindennapjaik részei. Talán ezért sem tud Olga lemondani a papírra vetett beszélgetésről Csehov halála után sem. A gyászt az könnyíti némiképp, hogy padot állít Csehov sírja elé, és folytatja a levelek írását, mert akkor úgy érezheti, hogy a férje még mindig vele van és fogja a kezét.
Dőreség lenne számon kérni a darabon a mélységeket, a kibontott élethelyzeteket, a drámai szituációkat. Ez egy más műfaj. Inkább a hangulatokra, a benyomásokra, az érzelem-kavalkádra érdemes figyelni, mely szerencsés esetben hatásos pillanataival megfogó és nem eresztő egésszé teljesedik ki.

1 otthonmaradas

 

Szirtes Tamás rendezése teret nyújt ennek az odafigyelésnek, mégpedig úgy, hogy egy kanapényi területre szorítja a szereplőit. Ebből a gondolati-érzelmi összezártságból csak Csehov halálakor enged. Az író felveszi a szalmakalapját, megáll az ajtóban és szeretetteljesen néz vissza a gyásszal küzdő feleségére. A rendezés többnyire a mimikára és a beszéd hullámzására épít. Éppen ezért minden egymás felé fordulásnak, érintésnek, a kezek összekulcsolódásának, egy gyűrűváltásnak vagy a kamera felé közelítő tekintetnek hangsúlyos jelentése van. Szisztematikusan végigvitt jelrendszerben választja el a rendezés a levelezés és a személyes együttlét pillanatait. A levelek írásakor nincs kontaktus a két színész között, maguk elé meredve vagy egymástól elfordulva osztják meg gondolataikat, mégis egy különleges erőtérben összekapcsolódva.
Felforrósodik a levegő, ahogy a kezdeti hónapokban az író és a színésznő egymás szavába vágva, két különböző aspektusból, de ugyanazokról a közös élményekről beszélnek a levelekben. Aztán az egymástól távol töltött idő, az eltérő életforma és Csehov elhatalmasodó betegsége hatására egyre inkább széttartanak és ritkulnak is az egymásnak szánt sorok. Miközben az író a jaltai időjárásról és betegségéről beszél, addig a színésznő a próbákról, az átmulatott éjszakákról és a késői felkelésekről. Szirtes rendezése ezzel a minőségi váltással úgy szembesít, hogy a férfi csendes magába fordulását állítja szembe a nő extrovertáltságával. Közös magzatuk, Grisájuk elvesztése, az egymással töltött több idő és Csehov haldoklása Olgát is Csehovhoz öregíti. A rendezés ezt az egymáshoz csiszolódási folyamatot pontos színészvezetésével érzékenyen segíti.
Két szereplője nemcsak egymás színészi eszköztárát, hanem a kamera előtti létezés mikéntjét is nagyon jól ismeri. Tudják, hogy egy közeliben mennyi az elég, s így egy pillanatra sem válnak hiteltelenné. Érződik, hogy élvezik az együttjátszást, a kényszer szülte új helyzetet, s ez az örömjáték a nézőt sem engedi kiszakadni e csehovi világból.
Nagy-Kálózy Eszter színésznőt játszhat, akinek mindene a színpad és mindene a férfi, aki mellé szegődött. Olga Knyipper frusztráltságát az okozza, hogy úgy érzi, sem itt, sem ott nem képes teljeset nyújtani. Levelei ezt a bizonytalanságát és állandó magakeresését tükrözik. Hiába mondja, hogy elhagyja a színpadot, maga sem hiszi. S amilyen tűzzel és tehetséggel mondja el Mása monológját a Három nővérből, azt bizonyítja, hogy számára a színpad az éltető közeg. Nagy-Kálózy Eszter rajongó asszonyként ismerteti meg Olgát. Mosolygós és őszintén kitárulkozó nőként. Ebből az állapotból gyermeke és férje elvesztésén keresztül juttatja el a fájdalom olyan fokára, amely a színésznő egész lényét átalakítja. A Csehovval töltött évek alatt Olga jár be nagyobb utat, s ezt Nagy-Kálózy mérhetetlen odaadással, túlzásoktól mentesen meg is mutatja.
Rudolf Péter Csehovja bölcs, megfontolt, lecsendesült, akit kizárólag a felesége és legújabb drámái tudnak felforrósítani. A színész egy-egy arcrezdülése, lecsukodó szeme vagy hirtelen a kamera felé forduló tekintete beszéli el, mi is a véleménye Olga egy-egy leveléről vagy a saját helyzetéről. Az író betegségét is csak egy-egy köhintéssel jelzi, inkább a belső erőtlenség, semmint a külső jelek dominálnak még a végső perceiben is. Komolyabb indulatokat csupán a darabja(i) körüli értetlenség vált ki. Moszkvába! – kiáltja elszántan a Három nővért citálva, de ezzel nem az elvágyódást, hanem a kortárs író gyors tenniakarását foglalja egy szóba. Amikor a Cseresznyéskertet szándéka ellenére nem vígjátékként értelmezik, hanem sírnak rajta, úgy érzi, a művét félreértelmező rendezőt Moszkvában személyesen kell helyre tennie. De ugyanilyen vehemenciával instruálja a feleségét is, ha valamelyik Csehov-nőalak megformálásában elakad. Ezektől az emberi és írói pillanatoktól kerekedik ki a csehovi világ.

Doris és George
Ha két ember ritkán találkozik, könnyebben észreveszik egymáson a külső-belső változásokat, s a „mi történt veled?” kérdése is érdeklődőbben hangozhat, mint a nap mint nap összefutók között. Doris és George légyottjai épp ilyenek. A két családos ember első közösen töltött hétvégéjét huszonöt éven keresztül minden évben megismétli. Ugyanakkor, ugyanabban a szállodai szobában. S eközben az életük egymástól távol úgy folytatódik, mintha mi sem történt volna közöttük. Karriert építenek, gyerekeket nevelnek, egzisztenciát teremtenek, költöznek, fontos családtagokat elveszítenek vagy éppen visszanyernek. Ezek a találkozások az intenzív szexuális vonzódáson kívül arra is jók, hogy kölcsönösen szembesítsék egymást önmagukkal, és erőt adjanak egymásnak a következő évhez. Rituálékat alakítanak ki, kötelezően elmesélnek egy jó és egy rossz sztorit a párjukról, s ezzel akarva-akaratlanul őket is beemelik titkos kapcsolatukba. Az együttlétek hol mélyítik a kötődésüket, hol – ahogy George mondja egy pszichoanalízises korszakában – „interperszonális konfliktusokat” terem-tenek. De a végeredmény mindig ugyanaz: jövőre, veled, ugyanitt.
Slade ebből a negyedszázadból hat találkozást emel ki. 1951-ben Doris háztartásbeli családanyaként lelki gyakorlatra érkezik az apácákhoz, George pedig könyvelői munkát végez egy ismerősének. 1975-ös az utolsó találkozás, amikorra George megannyi pályamódosítás után visszatér eredeti szakmájához és könyvelést tanít, Doris pedig maga mögött hagyva az önmegvalósító életszakaszait, a semmittevő, gazdagságát élvező nagymama státuszában tetszeleg.
Bármennyire is jól megírt a történet, bármennyire is szellemesek a dialógusok, a kérdés megkerülhetetlen: mi közünk van ehhez a múltszázadi amerikai love storyhoz?
Harangi Mária rendezése nem szakítja el a darabot az eredeti idővonalról. Sőt, a találkozások közötti vetített szalagcímekkel – azon túl, hogy plasztikusan jelzi az idő múlását – még konkretizálja is azt. Huszonöt év kulturális, gazdasági és politikai eseményeiről villant be egy-egy hírt, kitágítva ezzel a Doris és George közötti magánszférát a köz dolgaival. Így juthatunk el térben és időben a Zabhegyező 1951-es megjelenésétől addig, hogy 1975-ben Spanyolországban véget ér a diktatúra. Ettől a megoldástól nem emelkedik ugyan filozófiai magaslatokba a mű, de vitathatatlanul többletjelentést kap (és nem mellesleg megoldja az online-on elképzelhetetlen színpadi sötétet).
A zeneválasztás is a kort idézi Elvis Presley-től Janis Joplinon, a Beatlesen át az Abbáig. S a ruhák sem mai darabok, különösen Doris öltözködésében és hajviseletében köszön vissza a kor (no meg az éppen betöltött társadalmi státusz).
Szabó Csilla dramaturg közreműködésével a rendező inkább azokra a viszonyulásokra, reakciókra, párhuzamosságokra és ellentétekre helyezi a hangsúlyokat, amik minden erkölcsi dilemma, hazugság, elhallgatás ellenére ilyen hosszú időn át éltetik a két ember összetartozását. S teszi ezt a szöveg kínálta humorral, mégis megkapargatva a megélt évek és tapasztalások okozta jellembeli alakulást. Mert mindennek oka van. Amikor Doris kérdőre vonja a férfit, hogy miért is lett liberális demokratából a tömeggyilkosokat védő konformista, George elmondja, hogy a gyerekét megölték a függetlenség napján. S ily módon a politika már nemcsak a szalagcímek szintjén türemkedik be a két ember mindennapjaiba. A rendezés ezeknek a belső változásoknak a megmutatására összpontosít, így öregíti a szereplőit, egyáltalán nem foglalkozva a külső jegyekkel.
Nehéz is lenne ezt megtenni a színészházaspár hálószobájában, ami a szállodai szoba díszletét adja, s jószerivel a franciaágy, a fotel és az ajtó között kínál játékteret. Ezt az intim közeget a kamera néhány elkapkodott váltástól eltekintve nem zavarja meg, annál inkább segítséget nyújt a vallomások, egy-egy mosoly vagy pillantás felnagyításához. S amikor olyan közelségbe „merészkedik”, hogy az már a legmélyebb titkokat sértheti, George vagy Doris kamera felé nyúló keze jelzi, hogy ennyi volt, ne tovább.

2 otthonmaradas


Bátorság, összeszokottság, bizalom és egymás legapróbb reakcióinak ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy a játék ne csak a felszínen működjön. Kovács Lotti és Szemenyei János e titkolt kapcsolat minden szépségét és kétségét behozza a kis szobába. Öleléseikben, testi-lelki közeledésükben oly erős a kémia, hogy minden gátat átszakít. Megértetik, hogy Doris és George miért is ragaszkodnak egymáshoz ennyire, s miért szorítják egymást mindaddig, amíg csontjaik össze nem törnek az ölelkezéstől.
Kettősükben Szemenyei János használ erősebb eszközöket. Az ő George-a mindent kifelé él meg. A bűntudatot, az önzést, a hirtelen hangulatváltásokat. Ahogy a férfi az analízis hatására megfogalmazza: magas a feszültségszintje és a szorongáshányadosa. A színész mégsem lépi át azt a határt, ahonnan már George csak egy sajnálható alak lenne. Szerepformálásában mindvégig benne van az útkeresés bizonytalansága, a „ki is vagyok én” megválaszolhatatlan kérdése is. Ebbe a széles amplitúdón mozgó játékba az is belefér, hogy Doris szülésekor dalra fakadjon és elénekelje a Maria-dalt a West Side Storyból. Hiszen 1961-et írunk, ekkor mutatták be a Berstein-musicalből készült filmet. S az nyílt titok, hogy Szemenyei János énekelni is remekül tud.
Kovács Lotti szeretni nagyon tudó és nagyon szerethető Dorist játszik. Egy igazi társ George mellett. Még ha csak napokra is. Ahogy otthon a család gondjait, úgy a férfi nyűgeit is magára veszi. Nem elég számára egymás felfalása, ismerni akarja a másikat. Szinte kikényszeríti, hogy történeteket meséljenek házastársaikról, s így még közelebb kerüljenek egymáshoz. A színésznő minden egyes találkozásra egy új karaktert hoz a kis szobába, érzékeltetve ezzel az idő múlását és Doris jellemfejlődését is. Hippiként, üzletasszonyként, kedvteléseinek élő újgazdagként egyaránt meggyőző, mert Doris mindegyik énjében hisz és azt gondolja, hogy az az igazi. A színésznő játékának egyik legszebb pillanata, ahogy meghozza a döntést, hogy nem lesz George felesége. A fájdalom és a racionalitás kettőssége munkál benne. Mert Doris tudja, hogy hosszú távon nem, csak ezeken az ellopott napokon lehetnek maradéktalanul boldogok.
Bizonyára nem könnyű a színésznek minden jelen idejű visszajelzés, a valóságos nézőtéren végiggyöngyöző nevetés, az alakítását jutalmazó taps nélkül játszani, a nézőnek pedig kommentekben elismerni a látottakat. De a két előadás azt bizonyítja, hogy így, a virtuális térben is létrejöhet másfél órára a kapcsolat.

Csizner Ildikó

 

NKA csak logo egyszines

1