A nemzeti önbecsüléshez elengedhetetlen volna szembenézni XX. századi történelmünkkel, kiváltképp annak a két világháború közötti időszakával. A numerus clausussal és a további három zsidótörvénnyel, amelyek jóval Szálasi hatalomra jutása előtt „biztosították” a magyar zsidóság jogfosztását, előkészítették teljes kisemmizését majd elpusztítását, szoktatva a társadalmat a gondolathoz. Harsányi László könyve a „száműzöttek színházáról”, illetve a Színháztörténet nagyítóval című kötet egyes fejezetei ehhez a szembenézéshez szolgáltatnak adatokat, dokumentumokat – Balogh Géza és Lenkei Júlia írt recenziót róluk.
A színházban e szembesülés a múlttal nem pusztán intellektuális aktus, jó esetben át is élhető – bizonyíték erre az Egy német sors című monodráma Molnár Piroska előadásában, aki Goebbels egykori titkárnőjeként az egyén személyes történelmi felelősségének dilemmája elé állítja a nézőt – megkerülhetetlenül. Ám e történelmi felelősség nem pusztán a múlt szereplőinek terhe, itt és most is mindnyájunkat érint – nem lehet ezen nem elgondolkodni Az átnevelhetetlen című monodráma főhőse, Anna Politkovszkaja, a néhány éve meggyilkolt orosz oknyomozó újságírónő történetét követve, akit Fullajtár Andrea személyesít meg a Katona József Színház Sufnijában. A két sors Dömötör Adrienne írásában találkozik és lesz egy fájdalmas konklúzió eredője.
A vészkorszakba vezet A séta című, Földes Mária gyerekkori emlékeit, Auschwitzot megidéző monodráma is, melynek megszólaltatásával kezdte el Havas Judit előadóművész tágítani néhány éve a korábban inkább versekre, versösszeállításokra épülő repertoárját. Az eddigi pályáját áttekintő interjúban erről is beszélgetett Józsa Ágnessel.
Létező személyek, valós történetek a forrásai azoknak a színpadi műveknek is, amelyeknek főszereplői a házukat, hazájukat napjainkban elhagyni kényszerülő kisemberek. Menekültként Európában című tanulmányában Lőkös Ildikó a tematikai összecsengés mellett a feldolgozás módjában, a dramaturgiai megoldásokban is lát némi összefüggést Ariane Mnouchkine, Matei Vişniec, Schilling Árpád és Mundruczó Kornél migrációval foglalkozó előadását vizsgálva.
A határátlépés persze nemcsak országok közötti mozgást jelentő fogalomként értelmezhető. Megvannak az ember fizikai, szellemi és lelki teljesítőképességének is a határai – ezekről vallanak a Határátlépések című előadás szereplői, ugyancsak „dokumentarista” módon, saját életükből, tapasztalataikból (is) merítve. „Több szólamban” rovatunk megszólalói e tárgyban Turbuly Lilla és Stuber Andrea.
Tűrő- és alkalmazkodóképességünk határaival ismerkedünk mindannyian a pandémia révén, empirikus úton. Urbán Balázs a járvány idején online hozzáférhetővé vált előadások mellett a kifejezetten a koronavírus, illetve a karantén inspirálta színházi jelenségekkel is foglalkozik folytatásos írásában, többek közt például az Első Magyar Karantén-színház drámapályázat inspirálta produkcióival.
A drámairodalom számos ponton találkozik az újságírással, gondoljunk akár az ebben a számban említett dokumentarista művekre, az újságíróként is működött Vişniec Migránsoookjára például.
Molnár Ferenc is volt haditudósító, de korábban tárcaíróként vártak tőle cikket, amikor a Liliomot szállította mint a korban oly divatos felnőtt mesét. Ezzel a történettel indítja Darvay Nagy Adrienne a gondolatmenetét, melynek során Molnár Liliom című „külvárosi legendáját” Shakespeare Hamletjével állítja párhuzamba.
A Liliom világsikerét egyébként mi sem bizonyítja jobban, mint hogy amerikai musical is készült belőle, de a maga idejében Puccini is meg akarta zenésíteni egy magyarországi szerelmi vonzalom hatására.
Mint ismeretes, Beethoven is érzékeny szálakkal kötődött Magyarországhoz. Brunszvik Teréz írta anno: Beethoven „eljött Martonvásárra, és mi felvettük abba a kis köztársaságunkba, amelynek csupa kiválasztott férfi és nő volt a tagja. […] Ma sem ismerek szebb s boldogabb államot annál; Plató respublicája volt kicsiben”. Beethoven születésének 250. évfordulójáról egy ünnepi kiadvány kapcsán emlékezik meg Fittler Katalin, az albumon szerepel többek közt az Európa himnuszává lett Örömóda is. Olvasva az 1943-as magyar parlamenti viták jegyzőkönyveit – hogy visszakanyarodjunk a kiindulóponthoz –, s nézve a mai magyar országgyűlés üléseit, sok örömre, büszkeségre nincs ok; úgy tűnik, mifelénk most is csak akkorka kis köztársaságok léteznek, mint a Brunszvikéké, legfeljebb ha tanköztársaság, s platói a respublica.

Szűcs Katalin Ágnes