a „nemzeti szellem és a keresztény erkölcs” védelme jegyében

Azt olvasom a Színháztörténet nagyítóval című kötet bevezetőjében: „a kutatók jó része gondolni sem mert arra, hogy ezzel a korszakkal foglalkozzon”. A két világháború közötti színházi élettel tudniillik, az 1980-as évek előtt, az ideológiai elvárásoknak köszönhetően. Hogy a kutatók mire gondoltak, mire nem, mit mertek, mit nem, azt nem tudom, az azonban tény, hogy megnézve a Magyar színháztörténet 1920–1949 című kiadvány irodalomjegyzékét, valóban kiviláglik, feltűnően kevés színháztörténeti tanulmány szerepel benne erről a korszakról, legalábbis az ötvenes-hatvanas évekből. Az abba a kötetbe írt fejezetek ezért elsősorban a szerzők saját forráskutatásain alapultak. S bár szerintem kevés izgalmasabb dolog van a levéltári, illetve sajtókutatásnál, ha az ember rácuppant egy problémára, jól jön azért, ha a történetírók keze alá szorgalmas filológusok forrásgyűjteményeket szerkesztenek, különböző archívumokban lappangó dokumentumokat gereblyéznek össze, amelyekben sokszor önmagukban, minden különösebb feldolgozás nélkül is kirajzolódnak tárgyuk fő vonalai és apró részletei. Ezt a célt szolgálja a Színháztörténet nagyítóval – Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához 1920−1949 című kötet, melyet két tudós színháztörténész, Csiszár Mirella és Gajdó Tamás állított össze (Petőfi Irodalmi Múzeum–Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 2018).

A forrásközlés azért több annál, hogy összegereblyézzük a fiókban-polcon hányódó papírokat, még ha néha előfordul is, hogy ilyen érzése van az embernek. Az alapos jegyzetanyag minimális feltétel (itt persze könnyű eltévedni, gyakran nem egyértelmű, mi szükséges, mi fölösleges, mennyire részletesnek kell lenni stb., de mindenképpen sok munkával jár). Másrészt lehet értelmezni-magyarázni a dokumentumokat, ez már a tanulmány felé viszi el a szöveget. Valahol ezen a mezsgyén jár a most kézbe vett kötet, ez okozza erényeit és kisebb problémáit egyaránt.
A szerkesztők nyolc nagyobb egységbe foglalták a rendelkezésre álló anyagot: Színház és társadalom; Politika és színház; Intézménytörténet; A vidéki színjátszás a két világháború között; Színházi törekvések az utódállamok területén; A színházak adminisztrációja; Műsorpolitika, dramaturgia; Színházi műhelymunka. Látható, hogy ez azért elég heterogén összeállítás, ráadásul akad átfedés is a fejezetek között: igaz, hogy intézményekkel kapcsolatosak, de vastagon a Politika és színház fejezetbe tartoznak a színházi élet második világháború előtti-alatti ügyeivel kapcsolatos szövegek. A további részekben már karakteresebben elkülönülnek a fejezetek. Az anyagok között vannak önmagukban megálló kisebb-nagyobb szövegek, szövegcsoportok: tipikus forrásanyag, visszaemlékezés, interjú, levél, szerződés, műsorfüzet, nyomtatvány stb. Egy-egy egymás mellé helyezett törvényből, fegyelmi szabályzatból, szerződésből tanulságos kiolvasni a közöttük eltelt idő alatt lezajlott változásokat. Vannak viszont fejezetek, amelyek egy komplett történetet írnak körül gazdagon. Ezek túlmennek a puszta szövegközlésen, a szerkesztők nem bírtak ellenállni a háttér felrajzolására csábító kísértésnek, vagy talán soványnak tartották önmagában a rendelkezésre álló anyagot, ezért aztán a forrásként közölt szövegek közé itt-ott beférkőznek nagyobb terjedelmű értelmezések. Végül van olyan tétel is, ami „csak” kísérő szövegből áll. Ez első látásra okoz némi zavart, már a tartalomjegyzékben sem különül el világosan, mikor fogunk szerkesztői szöveggel és mikor dokumentummal találkozni, a főanyagban pedig végképp nem, itt jól jött volna némi tipográfiai segítség – a kötet közepe felé vannak olyan részek, ahol megpróbálták némileg láthatóan is elkülöníteni a kétfajta szövegtípust, de ezt nem alkalmazták következetesen. A legérdekesebbek mégis ezek az átfogó fejezetek, ahol az egymást kiegészítő, egymást is magyarázó dokumentumok gyakran nem is egy helyről származnak. A két fő hazai gyűjtemény, a Színháztörténeti Múzeum és Intézet s az OSZK Színháztörténeti Tára mellett szerepelnek itt más levéltárak és Képviselőházi Naplók anyagai is.
A leglidércesebb dokumentumegyüttes az Intézménytörténet fejezetben olvasható az 1943-as parlamenti vitáról „a művészi körökben folyó baloldali szervezkedés tárgyában” – mely persze semmiféle konkrét politikai szervezkedésről nem szól, csak arról, hogy művészek színházat akartak csinálni, aminek következtében egyebek közt épp „egy fiatal arisztokratától” kellett félteni „a magyar ellenállás szellemi gerincét”. Meg persze azoktól az alkotóktól, akik e vészterhes időkben a „nemzeti szellem és a keresztény erkölcs” ápolása helyett „társadalmunk legdurvább erkölcsi visszásságait piszkálgatják”, továbbá „a zsidó színészeknek magyar színpadra való visszacsempészésétől”. Mindez ismétlődő interpellációkban az Országgyűlésben. Jó, ez köztudottan nem normális korszakot érint, de nem kell ahhoz kifejezetten fajelmélet, hogy visszataszító legyen a hatalom közvetlen beavatkozása a színházi életbe, a személyzeti és műsorpolitikába.
Legalább ennyire érdekes és részben szintén politikai vonatkozású dokumentumok két legendás színigazgató, Janovics Jenő és Faragó Ödön feljegyzései. Tanúságtételek egy olyan időből, amikor egy város vagy országrész és annak színháza ide-oda hányódott különböző államok között. Vagy tudósítások ruhatárbérlésről, szerződések, megállapodások, levelek – csakugyan nagyítóval, a színházi élet leghétköznapibb, legapróbb részleteiről. Érdekes a Bulla Elma pályakezdése körüli levelezés. Nagyon tanulságos, önálló kötetet is alkothatna (mondjuk magával a mű szövegével együtt) Kós Károly Buday Nagy Antal című darabja színpadra vezető szövevényes útjának bemutatása, több forrásból összegyűjtött dokumentumok segítségével. A fantasztikusan dús jegyzetanyag szintén kitehetne egy újabb kötetet, teljes életrajzokat kapunk (ezek ebben a részletességben nem mindig feltétlenül szükségesek a szövegek betájolásához, de semmiképp sem haszontalanok) és bőséges kiegészítő háttérleírásokat, már ugyancsak nem annyira a forrásközlés, mint inkább a feldolgozás részeként.
Az említett parlamenti vitát felidéző fejezet, valamint a Színművészeti Kamara létrejöttével kapcsolatos események révén (a Harsányi Zsolt–Roboz Imre levélváltást nem is említettük, ami ugyancsak a zsidótörvényekhez való kényszerű alkalmazkodás mindennapjait mutatja meg) kerül egy tekintet alá ez a kötet a másik most szemügyre vett, ugyancsak nagyszabású, nemrég megjelent munkával, Harsányi László A fényből a sötétbe – Az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület évtizedei 1909–1950 című kötetével (Napvilág Kiadó, 2019).

Csiszár Mirella és Gajdó Tamás

Utóbbi némileg szélesebb időtartamot és tematikát fog át, viszont van egy terület, amely nagyon is közös a két könyvben, ez pedig a zsidótörvények nyomán kialakult színházi helyzet. Az OMIKE művészakciójának történetét valahogy időről időre újra felfedezik. Nyilván oka ennek, hogy a zsidó tematikát az ötvenes-hatvanas években tabuként kezelték, de visszaemlékezésekben természetesen már korábban is jelen volt, a XX. század végétől pedig cikkek, résztanulmányok, dokumentumgyűjtemények foglalkoztak vele. A Hont Ferenc-féle Magyar színháztörténetben (Gondolat, 1962) persze még nem szerepel, noha a zsidótörvények utáni színházi alakulatokkal foglalkozik a kötet. Viszont pontos műsorát ismerhetjük Alpár Ágnes A fővárosi kisszínházak műsora a Tháliától a felszabadulásig, 1904–1944 című adattárából (Magyar Színházi Intézet, 1972), szócikket kapott (nem biztos, hogy jelentőségének megfelelő méretűt) a Magyar Színházművészeti Lexikonban (Akadémiai Kiadó – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 1994), önálló fejezetet a Magyar Színháztörténet III. kötetének Intézménytörténet című részében (Magyar Könyvklub, 2005). Ezek után 2009-ben készült egy dokumentumfilm 16. zsoltár – Volt egyszer egy színház címmel, Palotás Katalin és Lakatos Iván munkája, a Spinoza Színházban mutatták be, a Filmszemlén is vetítették. Ez mint ismeretlent fedezte fel a tévénézők számára a művészakciót, illetve annak színházi vonalát, Karádi Béla és Zsudi József megszólaltatásával s dokumentumok bemutatásával – éppen nemrég volt látható újra a tévében. A 2010-es években aztán az OMIKE művészakciójának, ezzel összefüggésben a művészeti kamarák létrejöttének és működésének legelkötelezettebb kutatója Harsányi László lett, aki számos előadást tartott e tárgyban, ezeken a hasábokon is közölt tanulmányokat, az ő nevéhez kötődik az OMIKE színházáról szervezett 2013-as kiállítás, s a mai napig készít internetes publikációkat és videókat. Az utóbbi időben a zsidóság szerveződése és működése iránt más szempontból érdeklődő olvasó is találkozhatott már számos történeti tanulmánnyal. Ennek a mostani monográfiának az az újdonsága, egyben a jelentősége, hogy ezt a két területet, vizsgálódási szempontot összeköti. Az OMIKE teljes történetét megírja, de ezen belül kiemelten bemutatja a kamarák és a művészakció történetét. Ilyen átfogó egészbe rendezett, minden mozzanatra kiterjedő feldolgozás az OMIKE történetéről, úgy tudom, eddig nem létezett. A kötet áttekinti a magyar zsidóság szerveződéseit vázlatosan a kezdetektől, részletesen a XIX. század második felétől kezdve, a vallási és világi kezdeményezéseket, a szakadásoktól és egyesülésektől zaklatott hitbeli és közjogi csoportosulásokat s a jótékonysági-közművelődési törekvéseket egyaránt, a korábbi eredményeket pedig saját levéltári kutatásokkal egészíti ki. Részletes történelmi és politikai háttérbe fonja az OMIKE tevékenységét, jótékonysági, majd 1938-tól egyre növekvő kultúra- és művészetközvetítő szerepét. Felidézi a művészakció keletkezési körülményeit, szerveződését, részletesen beszámol az előadóestekről, irodalmi programokról, színházi előadásokról, operabemutatókról, táncestekről, zenekari hangversenyekről. Felsorolja valamennyi művész nevét, akik szerepeltek a művészakció színpadain. Arról sem feledkezik meg, hogy a művészakció nem kizárólag a pódiumon működött, nagy teret szentel a színházhoz képest az emlékezetben kissé hátrább szorult képzőművészeti programoknak, a festők-szobrászok megsegítése keretében szervezett kiállításoknak. Végül összefoglalja az 1944-es év eseményeit, az eddig ismert művészáldozatok névsorát saját kutatásai alapján kiegészíti, és felvázolja a 45 utáni újrakezdés reményt keltő próbálkozásait, majd beszámol az OMIKE „önkéntes” feloszlásáról.
Amint az előző kötetben a gazdag jegyzetanyag, itt az annotált névmutató járul hozzá a témában és a korszakban való tájékozódáshoz. A könyv tanulmányozása során tanácsos szörfözgetni az omike.hu weboldalon, amely az egyesület teljes működését pásztázza.
A színházi témához visszatérve, ezek után nincs más hátra, mint – a „nagyítós” kötet Pukánszkyné Kádár Jolántól vett mottójának megfogalmazásával – rekonstruálni az előttünk fekvő dokumentumokból „az előadásokat, mint az archeológusnak romokból a hajdan pompázó épületet, vagy az őslénytannal foglalkozónak egy csontból az egész kihalt állatfajt”.

Lenkei Júlia