Határátlépések – Orlai Produkciós Iroda

eseménye az AlkalMáté Trupp sorozatának újabb epizódja, amely a 2003-ban végzett Máté–Horvai osztályból indult színészek életútját mutatja be, az osztálytársak szemszögéből. Idén ért volna véget a sorozat a Jordán Adélról szóló előadással, de ezt a járványhelyzet miatt jövőre halasztották. Azoknak azonban, akik szeretik az ilyenfajta, személyes történetekből építkező előadásokat, most a Jurányi helyett a Városmajori Színpad nézőterén valami hasonlóban lehetett részük. A közös metszetbe tartozik a rendező (Dömötör András) személye és három színész (Járó Zsuzsa, Péter Kata és Mészáros Máté) is, hiszen mind a négyen abba a bizonyos Máté–Horvai osztályba jártak, valamennyiükről láthattunk már előadást.
Van azonban a Határátlépéseknek egy másik előzménye is: a két éve bemutatott, és azóta is műsoron lévő Second Life, avagy Kétéletem. Ebben – szintén Dömötör András rendezésében – a színészek azzal a gondolattal játszottak el, mi lett volna velük / belőlük, ha életük egy pontján másfelé kanyarodik a sorsuk. Ott a valóság keveredett a fikcióval, a már ismert életszakaszok egy elképzelttel. Most eggyel tovább léptek az önmegmutatásban: az előadás (legalábbis úgy tűnik) kizárólag a színészek valós életéből, megtörtént eseményekből táplálkozik.
A színészek történeteit három szerző, Benedek Albert, Dömötör András és Deés Enikő fűzte egybe. A szervezőelv a saját határok átlépése, legyen szó fizikai vagy lelki határvonalról. Alig tíztől eljutni száznegyven fekvőtámaszig. Nyilvánosan felvállalni a politikai meggyőződésünket, amikor a nézőtéren ott ül az apánk, kezébe temetett arccal a kétségbeeséstől. Anyaként belefáradni az online oktatásba, a 24 órás összezártságba, és szembesülni azzal, hogy nem lehet mindig elég jó szülőnek lenni. Megpróbálni átlépni a barátságból a szerelembe, akkor is, ha nagy rá az esély, hogy a másik ezt egyáltalán nem akarja, és talán még a barátság is elvész.

Péter Kata, Járó Zsuzsa és Schruff Milán (fotó: Takács Attila)

Az egyes epizódok között a színészek kérdésekre válaszolnak, nem szavakkal, hanem egy-egy előre vagy hátra tett lépéssel, attól függően, hogy a válaszuk igen vagy nem. Ha előre lépnek, közelebb kerülnek a határaikhoz és hozzánk, nézőkhöz is. Ha nem elég bátrak vagy nem akarnak túl sokat megmutatni magukból, hátrálnak, és távolodnak tőlünk. Van egy olyan jelenet is, amelyben a színpadi meztelenséggel kapcsolatban a mi toleranciánkat feszegetik, és valóban, néhány néző közbeszól, hogy ez már neki nem fér bele, túl van a határain. Az előadás ezen túlmenően nem kezdeményez párbeszédet (ennyi nézővel nem is lenne egyszerű), megmarad annál a felállásnál, hogy a színész vásárra viszi a bőrét, mi pedig magunkban gondolkodhatunk a saját határainkról.
A játék – a Second Life-hoz hasonlóan – szinte üres térben zajlik. Horváth Jenny díszlete egy csak az éleivel jelzett kocka, amelybe az adott jelenetben játszó színész belép, míg a többiek a kockán kívülről figyelik. A háttér a Kreszből ismert sárga-fekete csíkokkal veszélyt jelez. Néhány széken kívül tárgyak sincsenek ebben a térben, a színészek jelzésekkel jelenítik meg, amit kell.
Ahogy ez az önálló epizódokból összeálló előadásoknál lenni szokott, vannak erős, intenzív és kevésbé hatásos jelenetek. De ez nyilván nézőfüggő is, hiszen az ő helyzetétől, magára ismerésétől is függ, melyik jelenet találja el jobban, melyik kevésbé. A bemutatón Mészáros Máté vitte a prímet. Az este legerősebb monológja az volt, amelyben Járó Zsuzsával való több évtizedes barátságukról – részéről inkább szerelemről – beszélt őszintén, szenvedéllyel és öniróniával. A színpadi meztelenségre rákérdező etűdben pedig könnyed humorral és egy fergeteges tánccal ellenpontozta Schruff Milán magát és a nézőket győzködő monológját.
A legsikerültebb jelenetek egyébként is a monológok voltak. Péter Katáé, aki a Független Előadó-művészeti Szövetség nyilatkozatának felolvasása ürügyén az édesapjához való viszonyáról, a leszakadás és a megfelelés között hezitáló, évtizedes küzdelméről beszélt; vagy Schruff Miláné a demens nagymamájánál tett idősotthoni látogatások körkörös párbeszédeiről.
Aki már látta műsorvezetőként, tudhatja, hogy Ötvös András kiváló moderátor, könnyen teremt kapcsolatot a nézőtérrel, jól improvizál. Ezért oszthatták rá a kezdőjelenetet, amit most is remekül megoldott egy könnyed, a saját alkatával ironizáló szöveggel és a már emlegetett fekvőtámaszokkal. Lehet, hogy nála éppen ez van túl a komforthatáron: elismerni, hogy „nem egy Nagy Ervin”, és közben megpróbálni legyőzni a testi korlátokat. A nézőtérről (a fizikai teljesítménynek szóló elismerés mellett) ez kevésbé tűnt a komfortzóna túlugrásának, mint a lelki, érzelmi kitárulkozások.
Járó Zsuzsa egy súlyos tabut döntögetett: a mindig, minden helyzetben kompetens és türelmes anya ideálképét. Ezzel a jelenettel a karantén-időszak kisgyerekes családoknak nagyon ismerős hétköznapjait is belevitték az előadásba, mégpedig sok humorral. Érdekes, de érthető, hogy ott, ahol a szereplők nem önmagukat játszották, hanem színésztársuk jelenetében valaki mást, jóval felszabadultabban tudtak jelen lenni, mint az önfelmutató részekben. Ebben a jelenetben Péter Kata csilingelve adta a mindentudó anyukát, Ötvös András pedig bevetette az előadás elején némi megvetéssel emlegetett „gyurmaarcát”, hogy dőlhessünk az eminens fiúcska mimikáján.
A Second Life szárnyalóbb előadásként él az emlékezetemben. A Határátlépések földközelibb. A „mi lehetett volna” jobban kedvez a költészetnek, az elrugaszkodásnak, mint a „mi történt velem, mivé lettem” körbejárása. Utóbbit nehezebb megválaszolni, fájdalmasabb szembenézésre kényszerít. Magunkat kitenni a színpadra, anélkül, hogy félig vagy egészen egy szerep mögé bújhatnánk, ijesztő lehet. Az előadás azonban elbír ezzel a súllyal, és az sem baj, hogy a nézőt sem szárnyalásra ösztönzi, hanem a saját határai keresgélésére.

Turbuly Lilla