Online színház a veszélyhelyzet idején 2.

 

Hogy a határon inneni előadásokról közzétett felvételek kevesebb meglepetést és felfedezni valót tartogattak a határon túliaknál (és persze a külföldieknél), nyilvánvaló oka, hogy sokkal nagyobb hányadukat láttam élőben. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a honi előadások spektruma semmilyen meglepetést nem okozhat számomra, de azt azért előzetesen is valószínűnek gondoltam, hogy a meglepetések inkább egyes produkciókra korlátozódnak majd, a jelenségeket, folyamatokat illetően aligha fogok revelatív előadásokra bukkanni. Abban talán reménykedtem picit, hogy egyes társulatok átértékelődnek a szememben, s hogy a felvételek megtekintését követően lelkesen látogatok majd el olyan színházakba, amelyekben eddig nem vagy csak ritkán jártam. No meg abban, hogy láthatok néhányat a független szcéna sajnálatosan kevés előadást megélt, általam elmulasztott, néhány kollégám által fontosnak gondolt bemutatói közül.
E remények tovatűnni látszanak, legalábbis az eddig megtekintett előadások alapján. Az említett független produkciókat vagy nem rögzítették, vagy az alkotók nem kívánták közzétenni azokat. A kőszínházak felvételeit nézve pedig nem ért olyan benyomás, hogy bűnös mulasztást követnék el. Pedig igyekeztem sok helyre ellátogatni, kutattam olyan felvételek után is, amelyeket nem maguk a teátrumok tettek közzé, és így végül éppúgy megfordultam virtuálisan Vácott, mint a Spirit Színházban, jártam Békéscsabán, Egerben, az Újszínházban, de még a komáromi Lovasszínházban is. És nem mondom azt, hogy a megtekintett előadások mind érdektelenek voltak (bár akadt köztük kritikán aluli is), de többnyire inkább a részértékeknek tudtam örülni – általában a ritkán vagy régen látott színészek alakításainak.

szinhazi monitor 1

Baki Dániel és Georgita Máté Dezső – Az ember tragédiája rövidítve, TRIP Színház (fotó: Kuttner Ádám)

 

Az alacsony meglepetésfaktorhoz hozzájárult a válogatásokban megjelenő „műsorpolitika” is. Merthogy a repertoárjukból bővebben közzétevő színházak – talán a szombathelyi Weöres Sándor Színházat leszámítva – nem arra törekedtek, hogy az elmúlt egy-két évtized vagy akár az elmúlt néhány évad anyagából amolyan „best of” válogatást tegyenek közzé, hanem inkább a műfaji sokszínűségre helyezték a hangsúlyt. S mivel a jelentősebb bemutatók túlnyomó többségét sok színházban már láttam, a felfedezni valót zömmel a zenés-szórakoztató előadások jelentették. És a látottak megerősítették azt, ami persze a színlapok puszta tanulmányozásával is megállapítható: borzasztó szűk skálán mozog a hazai kommersz repertoár. Három Padlást nézhettem gyors egymásutánban, de letölthettem volna három Csoportterápiát is, ha a Madách színházi ősbemutató nyomasztó emléke nem akadályozott volna meg ebben. (E tekintetben a határon túli választék sem mutat lényeges eltérést: A dzsungel könyve három erdélyi verziójával lettem gazdagabb.) És a továbbiakban sem volt semmi meglepő: közismert musicalek, zenés játékok, bohózatok váltak elérhetővé. Az általam frissen végignézett produkciók esetében amúgy jelentős szakmai különbségek nem mutatkoztak, már ami a zenei megvalósítást illeti (itt persze tekintetbe kell venni – erről korábban már írtam –: zömmel nem profi hangrögzítéssel felvett előadásokat láttunk, így a zenei színvonal nem ítélhető meg száz százalékosan). A társulatok általában rendelkeznek énekelni, mozogni is tudó színészekkel, akik ha nem is mindig Brodway-színvonalon, de tisztes szakmai nívón prezentálják a dalokat. Előfordul ugyan, hogy egy-egy szereplő vokális fogyatékosságait színészi képességeivel próbálja ellensúlyozni, de a legtöbb előadás ezt azért elbírja. A különbséget az egyes bemutatók között inkább az alkotói találékonyság jelenti. Az, hogy a rendezés, a dramaturgiai munka, a koreográfia tükröz-e némi egyediséget, kreativitást, vagy adottnak veszi, hogy maga a darab garantálja a sikert, s így csupán a mű precíz lebonyolítására törekszik. A pécsi Padlás például szemre látványosabb, gazdagabban kiállított produkció, mint a tatabányai vagy a dunaújvárosi, és zeneileg sem gyengébb azoknál (sőt), mégis jóval egysíkúbbnak, unalmasabbnak tűnik, mivel a színészi találékonysággal és személyességgel megvalósított szellemes játékötletek, egyéni gesztusok hiányoznak belőle, s nem érződik az az áradó játékkedv sem, amit a másik kettő mutat. Ez utóbbi tényleg kulcsfontosságú e műfajban – és nem kizárt, hogy még fontosabbá válik akkor, ha csak monitoron látható a produkció. Ha a színészek játékkedvét őszintének érzem (akár mert valóban az, akár mert sikeresen hitetik el velem), s érzékelem a lendületet, akkor is le tud kötni az előadás, ha a zene vagy a librettó finoman fogalmazva sem ragad magával. Nem gondolom például, hogy a Váci Dunakanyar Színházban bemutatott Canterbury mesék című musical öregbítené Mihály Tamás zeneszerzői hírnevét, de a fiatal szereplők energiája, dinamizmusa kétségtelenül átütőnek hatott a monitoron is. És bár a külön nekünk, kritikusoknak eljuttatott bemutatókról ezúttal nem szeretnék részletesebben írni (hátha lesz még alkalmam beszámolni „élő verziójukról”), a szegedi Mágnás Miska azért erősen elgondolkodtatott arról, hogy ha Szegeden minden fontos szerepre sikerül alkatban, hangban, játékban megfelelő színészt találni (köztük bonvivánként Szélpál Szilveszter személyében egy illúziókeltő megjelenésű, hamis színészi hang nélkül játszó operaénekest), akkor vajon az operettek budapesti fellegvárában miért szükséges a zenei szempontokra hivatkozva minden alkati és színészi megfontolást felülírni.

szinhazi monitor 2
Ötvös Kinga – Pool (no water), Kolozsvári Állami Magyar Színház (fotó: Andu Dumitrescu)

 

A művészszínházi repertoárhoz kötődő kellemes meglepetéseket leginkább néhány korábban elmulasztott produkció jelentette. Sokszor a véletlen is szerepet játszott bizonyos mulasztásaimban, így általános tanulságokat nehezen tudnék levonni. Annak mindenesetre nagyon örültem, hogy láthattam a celldömölki Soltis Lajos Színház több előadását is, amelyek igen kedvező képet adtak az egyre érettebb, több műfajban is biztosan mozgó független társulatról. Jó volt látni több szombathelyi bemutatót is, amelyek közül a Czukor Balázs rendezte Home Bank sajátos hangulatú, a társulati kreativitást is remekül használó, ugyanakkor remek ritmusú, szellemes, szórakoztató előadás, a Pálfi György rendezte Titus Andronicus pedig kudarcában is formátumos, sok részértékkel bíró vállalkozás. Egyes előadások „hiányzó láncszemként” is tökéletesen illeszkedtek az adott színházról bennem kialakult képbe: a társulati összetételét tekintve a felvételeken jól követhető módon finoman változó tatabányai Jászai Mari Színház közzétett bemutatói például egy célját komolyan vevő, fokozatosan kiteljesedő, szakmailag egyenletes színvonalú népszínházat mutatnak. De előfordult az is, hogy egyetlen frissen bepótolt előadás módosította az adott társulatról bennem élő (tév)képzetet. A FAQ Társulattal való első találkozásom a baljós emlékű Hahagáj volt, az elmúlt egy-két évad bemutatóit látva nem győztem ámulni, micsoda fejlődésen ment keresztül a csapat – a most közzétett, a Hahagájnál korábbi, ám eredeti, ötletes, személyes hangvételű Mulandót látva inkább azt szűrtem le, hogy csupán az első találkozásunk volt kevéssé szerencsés.
*

szinhazi monitor 3
A Bánk bán per – TRIP Színház (fotó: Kuttner Ádám)

 

Bár a karanténszínház lehetőségei korlátozottak, akadtak társulatok, alkotók, amelyek, akik úgy döntöttek, hogy e körülmények között, 2D-ben is megpróbálnak élő színházat készíteni. Vagy ha nem színházat, akkor olyasmit. A skála a lehetőségekhez képest igen széles volt: a klasszikus vagy éppen kevésbé klasszikus felolvasószínháztól kezdve a videóra álmodott musicalen és kortárs drámán át a néző közvetlen részvételét is igénylő interaktív produkciókig terjedt. Egyedi hibridek jöttek így létre, valahol a színház, az irodalom, a film, a képzőművészet és a számítógépes alkalmazott művészet határmezsgyéjén. Hogy mindez alkalmi szükségmegoldás-e, amely idővel – remélhetőleg a járvánnyal együtt – feledésbe merül majd, vagy lesz folytatása és átgondoltabb, technikailag tökéletesebb formában alternatívát, esetleg új utat jelent majd, azt most még aligha lehet megmondani. A produkciók többsége mindenesetre sok érdekességgel és tanulsággal szolgált.
A TRIP Színház kevéssel a veszélyhelyzet kihirdetését és a színházak bezárását követően karanténszínházzá alakult. Nem felvételeket tettek közzé, hanem először is elkészítették néhány futó előadásuk „karanténváltozatát”. Az ember tragédiája rövidítve című háromszereplős produkcióba, amely másfél órányira és három szereplőre tömöríti Madách drámáját, és amúgy is szívesen él az önreflexió eszközeivel s a klasszikus diákhumor elemeivel, nem volt nehéz az aktuális helyzetre utaló néhány játékosan teátrális reflexiót beépíteni. Baki Dániel, Georgita Máté Dezső és Staub Viktória a kedves atelier-civódások közé (ki játssza ezt vagy azt a szerepet, ki, mit, miért mond stb.) magától értetődő természetességgel csempészte be a járványból, a nézők hiányából fakadó tanácstalanságot, vitát, évődést. Mindhárman közreműködői voltak A Bánk bán pernek is. Igaz, Staub Viktória csupán felvételről. Merthogy a Katona műve alapján készült produkció bírósági tárgyalás formájában eleveníti fel, játszatja újra, analizálja a királyné meggyilkolásához vezető konfliktusokat. A tárgyalás négy szereplője – Baki és Georgita mellett Dékány Barnabás és Móga Piroska – olykor maga is átalakul tanúvá, hogy a mű egyik-másik hősének vagy antihősének szempontjából értelmezze a történéseket. A kulcsfontosságú múltbéli epizódokat – vagyis a dráma fontos dialógusainak töredékeit – pedig a bizonyítékként beterjesztett filmbejátszások elevenítik meg, amelyeken azokat a szereplőket is láthatjuk, akik nem érték meg a pert. Az eredeti színpadi változat interaktivitását is sikerül online megteremteni: a néző nem a helyszínen, hanem a gépe előtt, vagyis a klaviatúrával szavaz, reagál. Mindkét előadás online formára ültetése kifejezetten sikeres volt, ami visszaigazolta az eredeti koncepció működőképességét is.
Minthogy saját, karanténszínházzá alakítható bemutatóinak száma véges volt, a TRIP Színház két sorozatot is indított. A Jelenetek egy háztartásból hat részben keresztezte Bergmann-t és a szappanoperákat, s azzal, hogy a kényszerű összezártságból fakadó konfliktusokra helyezte a hangsúlyt, már megelőlegezte a következő adássorozat egyik legfontosabb tematikai elemét is. A TRIP – a Literatúrával közösen – pályázatot hirdetett karanténdrámák írására. Kevés szereplős egyfelvonásosokat vártak; emlékeim szerint a felhívás 3 szereplőről és 30-40 percről szólt, de ezt a szerzők egy része szabadon értelmezte. A beadott nem kevés pályaművet villámgyorsan elbírálták, majd a legjobbnak ítélt 23 szöveget felolvasószínházi formában online felületre alkalmazták (igaz, kettőt versenyen kívül). A drámák zsűrizésére nem szakembereket kértek fel, a döntést a nézőkre – vagyis online szavazásra – bízták. Meglehetősen szkeptikus vagyok ugyan a hasonló online szavazásokat illetően, adott esetben mégsem éreztem szerencsétlennek ezt a megoldást. Egyrészt nyilvánvalóan élénkítette a nézői aktivitást, másrészt elkerülhetővé vált, hogy a rekordidő alatt született és megvalósított alkotásokat más körülményekre szabott esztétikai mércével mérjék, a versenyt túl komolyan vegyék.
Az általam előzetesen feltételezettnél jóval változatosabb volt a mezőny tematikai, stiláris és minőségi szempontból is. Az online felületre felkerültek olyan alkotások, amelyeken érződött, hogy sietősen, ötlettől és a felhívástól fűtötten készültek (pályázat híján tán soha nem íródtak volna meg), s olyanok is, amelyekről feltételezhető, hogy részben már készen voltak, a pályázat okán a szerző csak apróbb változtatásokkal élt, finomított rajtuk. A jobbára 30-40 perces előadások mellett akadtak 20-25 percesek, de egy óra körüliek is; a szerzők között rutinos drámaírót éppúgy találni, mint eddig inkább más műnemben jeleskedő alkotót, de még nem hivatásos irodalmárt is, és nagy a szórás az életkort tekintve is. Alighanem ez a diverzitás az oka és garanciája a szövegek sokféleségének.

szinhazi monitor 4
Ténai Petra, Péterfy Bori és Jenővári Miklós – Szabó Borbála: Rizikócsoport, Első Magyar Karantén-színház (fotó: Kuttner Ádám)

 

A bemutatott alkotások egy része szorosan kötődik a veszélyhelyzethez, akár úgy, hogy zeitstück-szerűen skiccel fel tipikus karanténhelyzeteket, akár úgy, hogy közismert valós vagy fiktív személy(eke)t, Petőfit és Szendrey Júliát, a Capulet családot vagy éppen a frissen feltámadt Jézust szembesíti a pandémiával. Ezek általában a kevésbé emlékezetes darabok, mivel az előbbiek meglehetősen kiszámíthatóak, s a veszélyhelyzet elmúltával többé-kevésbé érvényüket is vesztik, utóbbiak pedig nemigen tudnak mit kezdeni saját, gyorsan kifulladó alapötletükkel, körbe-körbejárnak, felesleges dialógusokat halmoznak, s meglehetősen túlírtnak tűnnek. A legsikerültebbnek ezek közül talán Csík Csaba Őrültek háza című szövegét éreztem, amely nem is próbál hagyományos értelemben vett dráma lenni, inkább fekete humorban gazdag jelenetfüzér, amely a veszélyhelyzet, illetve a pandémia tematikáját szabad asszociációs rendszerben járja körül, nem egészen egyenletesen ugyan, de a sikerültebb jelenetekben valóban szellemesen. A veszélyhelyzetet tematikailag feldolgozó szövegek közül Cseke Tamás Karanténpresszója az egyetlen, amely nem a humorra, az iróniára támaszkodik, nincs köze a zeitstückhöz, hanem az aktuális krízist gondolja tovább és növeszti komoly-komor disztópiává, majd egy talán kissé szentimentális, de erős emberi történettel vegyíti. Néhány kézenfekvő dramaturgiai sablon alkalmazása ellenére az atmoszféra erőssége, a karakterek életessége, a gördülékeny dialógusok felkeltik a várakozást a fiatal szerző eljövendő művei iránt.
Az egyfelvonásos darabok másik nagyobb csoportja leginkább az emberi kapcsolatokról szól, a veszélyhelyzet inkább csak katalizátorként van jelen. Ezek között is vannak ugyan alapvetően humoros alkotások, de többségük komorabb tónusú. Ami nem véletlen, hiszen a leggyakrabban a helyzet kiváltotta feszültségek kerülnek középpontba. A színvonal itt sem egyenletes, hiszen előfordul, hogy fontos témáról (például családon belüli erőszak) lelkiismeretesen, de dramaturgiailag, nyelvileg elnagyoltan szól a szöveg. De vannak meggyőző alkotások is. Egressy Zoltántól például régen olvastam/láttam olyan erőtől, alkotói energiától duzzadó művet, mint a sajátos „karantén-édeshármast” jeges humorral feldolgozó Gordiusz. Maros András Elég erős című darabja azzal tűnik ki, hogy a karakterek igen erős karikírozása ellenére is hitelesen köznapi marad a történet, amelyben a szerző frappánsan helyez el apróbb csavarokat. Tasnádi István pályájának ugyan valószínűleg nem válik meghatározó állomásává a Húzzál újat, de van benne egy olyan, körülbelül tízperces jelenet, amelyben Tasnádi úgy játszik el egy egyszerű helyzet ambivalenciájával, ahogy azt csak a színpadot legkiválóbban ismerő szerzők tudják (kiérleltebb munkáikban). Kovács Dominik és Kovács Viktor Cifra palotája kisebb dramaturgiai zökkenői ellenére is kitűnik azzal, hogy több nézőpontból és komoly lélektani hitelességgel ábrázol egy szokatlan kapcsolatot – a fiatalon megözvegyült nő és apósa együttélését –, amelynek nemigen lehetséges mindenki számára megnyugtató lezárása (és amelyhez a pandémia igen keveset tesz hozzá). Deés Enikő Anyakovászában pedig nem maga az összetetten ábrázolt anya−lány kapcsolat szokatlan, hanem annak bonyolítása szolgál meglepetésekkel és egy kétségkívül hatásos, bár némiképp vitatható befejezéssel. A fiatal dramaturg által írt dráma egyébként a legeredetibb nyelvezetű és – érdekes módon – a leginkább epikus jellegű szövegek közé tartozik.
Voltaképpen ebbe a csoportba sorolhatók azok az öntörvényű, sajátos dramaturgiájú egyfelvonásosok is, amelyeket legmaradandóbbaknak érzek (ami persze semmit nem jelent színpadi jövőjükre nézve, hiszen a színházak többsége általában nem kapkod a sajátos dramaturgiájú művek után). Tamás Zsuzsa Én és Agafia című műve tudtommal a szerző első drámája, de remélhetőleg nem az utolsó. A valóságot és képzeletet, Földet és űrt, Szibériát és pandémiát eredeti szerkezetben összeboronáló, finoman, de folyamatosan önmagára is reflektáló darab számomra talán a verseny legnagyobb felfedezése volt. Garaczi László Veszteg című írása pedig az utóbbi idők általam olvasott/látott legerősebb Garaczi-drámája. A szöveg egy férfi és egy nő szabadversben megírt párhuzamos monológja, amelyet helyenként a szimbolikus értelmű kórus megnyilatkozásai szakítanak meg. A párhuzamos monológok alkalmazása ugyan mostanság talán túlzottan is divatossá vált alkotói eszköz, de itt tökéletesen képezi le a helyzetet, ahogy a két szereplő útja összekapcsolódás helyett elmegy egymás mellett. A verses forma pedig nemcsak a szöveg költői erejét növeli meg, hanem drámaiságát is; a kapcsolat szétfoszló reménye mögött egy hideg, kegyetlen világ képe rajzolódik ki. Szintén szabadvers formájában íródott Szilágyi Eszter Anna Noncoronat című darabja is, amelyet legfeljebb nyelvi ereje és kiérleltsége rokonít Garaczi drámájával. Tematikailag, szerkezetileg azonban jelentősen eltér attól: míg Garaczinál a monológokból egy torokszorító történet is kibontakozik, addig a Noncoronat egy modern, ironikus parafrázisa Az ember tragédiájának. Napjaink Ádámja, Évája és Luciferje nyilvánul meg a stilárisan és tematikailag gazdag dialógusokban és monológokban, amelyekben költészet és zeitstück, emelkedettség és szarkazmus, pontos megfigyelések egzakt leírása és szellemes reflexió nemcsak békésen megfér egymás mellett, hanem éppen ez az izgalmas eklektika hozzá létre a drámaegész kohézióját.
A karanténdrámák színre/monitorra állítása speciális feladatot ró a rendezőre. Egy felolvasószínházi előadás általában az adott mű színpadképességét (is) hivatott bizonyítani, így a bemutatót komoly dramaturgiai munka, konzultáció előzi meg, s többnyire maga a rendező is belenyúl a szövegbe, igyekezvén annak legvonzóbb, leghatásosabb színpadi megvalósítását létrehozni. Ám ezúttal maguk a drámák versenyeztek, így a rendezésnek a teljes szöveghűségre kellett törekednie, a rendező akkor sem változtathatott a drámán, akkor sem húzhatott belőle, ha az nyilvánvalóan a darab előnyére válna. Így a gondos szövegelemzés mellett a dráma hatásossá tételének kulcsa a jó szereplőválasztás és a pontos színészvezetés. E tekintetben a karanténelőadások többsége jelesre vizsgázott. Érezhető a felvételt megelőző (próba)folyamat, látható, hogy a színészek foglalkoztak a szöveggel, és a legtöbb előadásnak még saját atmoszférája is van. (Igen hatásos tud lenni akár egy minimális – egyetlen hangszerrel történő – zenei kíséret is.) A színészi alakítások pedig kivált elismerésre méltóak. A fellépők közül többen több produkcióban több arcukat is megmutatták, míg másoktól egy-egy alkalommal láthattunk emlékezetes alakítást. S noha kissé igazságtalannak érzem néhány színész kiemelését, Láng Annamária, Rába Roland, Pál András, Hajduk Károly, Kurta Niké, Marozsán Erika, Sipos Vera, Tóth József, Fazakas Júlia, Hartai Petra és Bakonyi Csilla nevét mindenképpen meg kell említeni.

*
Pár hét eltelte után a színházak egy része élőben is a netre költözött. Részint élő karanténszínházi előadásokat hoztak létre (mint a Madách Színház, amelynek két bemutatójáról a Criticai Lapok 2020/07−08-as számában olvashatók írások), részint sajátos film-színházi bemutatókat tartottak. „Sajátos” – írom, de gyorsan hozzáteszem: mindegyik bemutató másképp volt az. És befogadói szempontból is másképpen zavarba ejtő. A Budapesti Operettszínház művészei a trianoni évfordulóhoz kapcsolódva jelentkeztek a Szétszakítottak című produkcióval, amelynek műfaját nem könnyű definiálni. Ha pontosan akarom körülírni, leginkább egy rövidfilmsorozat formában megvalósított rockopera-töredéknek nevezhető. A „töredék”-ben persze nem lehetek bizonyos, de az tény, hogy a négy, 10-15 perces részben közvetített film tiszta játékideje kevesebb, mint negyven perc (a zenei anyag értelemszerűen még rövidebb). Ezért is nehéz a látottakat hagyományos értelemben vett műegészként megítélni. Dolhai Attila librettója és dalszövegei érzékelhetően arra tesznek kísérlet, hogy egy személyes tragédián keresztül jelenítsék meg a nemzeti tragédiát – ami ilyen rövid terjedelemben alighanem reménytelen vállalkozás; az összeálló történet szükségszerűen közhelyes (ám maguk a dalszövegek feltétlenül azok). Cári Tibor zenéje viszont jóval eredetibb, gazdagabb, mint a kortárs magyar musicalek/rockoperák túlnyomó többsége, és a színészek ihletetten éneklik a dalokat (a zenei felvétel kiváló minősége a hangmérnöki munkát is dicséri). Leginkább a zene kvalitásai okán bízom abban, hogy amit láthattunk, az egy készülő mű töredéke, vázlata, amely majd nemsokára autonóm színpadi alkotássá teljesedhet ki. No meg azért is, mert a Szétszakítottakat mint filmet elég nehéz megítélni. Láthatóan filmművészeti ambícióval készült, fekete-fehérben, a frissen felvett jelenetek közé dokumentumokat ékelve, gyakran leplezni próbálva a forgatás mostoha körülményeit. Ezeket figyelembe véve nyilván nem szerencsés a vágás helyenkénti kimódoltságáról, illetve ritmustalanságáról, vagy egyik-másik beállítás ügyetlenségéről értekezni – de talán hasonlóképpen nem szerencsés filmművészetként prezentálni azt, ami a fentiekből adódóan nem is lehet az.

szinhazi monitor 5
Szűcs Nelli és Trill Zsolt – Dr. Mangó Gabriella: Koronavírus, Első Magyar Karantén-színház (fotó: Kuttner Ádám)

 

A Trojka Társulat online bemutatója, a Dekameron tudatosabban számol létrejöttének lehetőségeivel. Ami érthető is, hiszen Boccaccio novellafüzérének alaphelyzete magától értetődően rezonál a mai haváriára. Soós Attila rendezése így nem elfedni próbálja a felvétel körülményeit (a többi karanténfilmhez hasonlóan itt is minden színész egymaga szerepel a képen, akkor is, ha dialógusba lép egy másik szereplővel), hanem inkább eljátszik az osztott kép – osztott dialógus lehetőségével. Mint ahogy a filmes trükkök sem próbálják magát a színházat zárójelbe tenni: sok kis teátrális játékötlet fedezhető fel az egyes jelenetekben. S ha egészen elrévednénk a sikamlós történetek világában, Ladányi Andrea tánca a városi háztetőn, lakótelepi környezetben emlékeztet a kontextusra. A jól ismert és kevéssé ismert novellák sok szerepét a közreműködő színészek (Bárnai Péter, Csákányi Eszter, Eke Angéla, Gryllus Dorka, Kulka János, Nagy Dóra, Nagy Zsolt, Soós Attila) színesen, lendületesen, változatosan formálják meg, az atmoszféra megteremtésében éppoly fontos része van a zenének (Csókolom együttes), mint az ötletes animációnak (Végső Ágota). Hiányérzetet legfeljebb az okoz, hogy az alkotóknak a kézenfekvő áthallások megteremtésén túl érzékelhetően nem volt különösebb szándékuk magával a szöveggel; az egyes novellák sem a tartalom, sem a látvány szintjén nincsenek továbbgondolva, és egymáshoz kapcsolódva sem bírnak többletjelentéssel. Így némiképp az is esetlegesnek tűnik, miért éppen az adott novellák kerültek a filmbe – átfogó koncepciót, illetve eredeti, személyes, az alapszituáción túlmutató mondandót pedig felesleges keresni a Dekameronban. Az alkotókat dicséri viszont a jó ritmus- és arányérzék; amit látunk, az a boccacciói intenciónak – legalábbis részben – megfelelően kétségkívül szórakoztató.

szinhazi monitor 6

Rába Roland, Pál András és Láng Annamária – Tasnádi István: Húzzál újat, Első Magyar Karantén-színház (fotó: Kuttner Ádám)

 

A kolozsvári társulat Pool (no water) című produkciója alighanem egészen más alkotói céllal készült. Radu Nica rendező és csapata Mark Ravenhill drámáját adaptálta online felületre. Kényszerűségből, a pandémia miatt elmaradt színházi bemutató helyett. Ravenhill drámáját nem ismerem, tematikai elemei annál ismerősebbek (a szerző más alkotásaiból is), szerkezete – filmszerűen pergő, lazán összekapcsolódó jelenetekből bontakozik ki a cselekmény – pedig kifejezetten alkalmassá teszi arra, hogy invenciózus alkotók mozgóképpé transzformálják. S mivel a szöveg klasszikus ontologikus kérdéseket vet fel (élet, halál, szerelem, barátság, önsorsrontás, áldozathozatal stb.), az atmoszféra érzékletes megteremtése, egy saját(os) világ kiépítése alighanem fontosabb a karakterek minuciózus kidolgozásánál vagy a cselekmény pontos követésénél. Így természetesnek gondoltam, hogy a forma kezdettől meghatározza az adaptációt – és azt is, hogy ez a forma elsősorban a látványra, a képek, a filmtrükkök egymásutánjára, másodsorban pedig a hangokra, vagyis a szuggesztív zenére (Vlaicu Golcea), a zörejekre, torzításokra épül. És mindehhez szerencsésen csatlakoznak az egyként szuggesztív színészi alakítások (Kali Andrea, Ötvös Csilla, Marosán Csaba, Varga Csilla, Buzási András), amelyeknek nem a klasszikus karakterfomálás a céljuk, hanem az, hogy felfűtsék, színészi személyiséggel átitassák a monológokat, amelyeket gyakran nem is a verbális értelem, hanem a zeneiség vagy a vizuális asszociáció kapcsol egymáshoz. A baj nem is az, hogy ez az eljárás végül is teljesen háttérbe szorítja magát a drámát, hanem hogy ez a forma fokozatosan kiürül, vagy legalábbis elveszti érdekességét. Nyilván technikai okai is vannak, hogy az alkalmazott trükkök, vizuális effektusok egy idő után nagyon kiszámíthatóak, gyakran egy rugóra működnek, nem egyszer kezdetlegesnek tűnnek, de igazán eredeti vizuális koncepció a produkció egészén sem mutatkozik. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a rendező semmilyen vonatkozásban nem törekszik ökonómiára (a film 130 perces), úgy is mondhatnám, hogy az alkotói ambíció markánsabban mutatkozik meg, mint az invenció. De ez kissé rosszmájú megjegyzés volna, hiszen mindennek ellenére az általam látott produkciók közül a Pool (no water) mutatja a leghatározottabb igényt egy új forma – adott esetben egy atipikus video-performansz – irányába. S ebből a szempontból meglehet, éppen Radu Nica és a kolozsvári társulat bemutatója a leginkább perspektivikus vállalkozás.
Merthogy tényleg kérdéses, túlélik-e ezek a formák a pandémiát. Amikor e sorokat írom, már ismerhetjük sok színház következő évadának műsortevét, szeptemberi-októberi műsorát, de a járvány terjed, így jószerivel minden bizonytalan – azt sem tudhatjuk, nem zárják-e be újra a színházakat. De ha ez nem következik is be, akkor is fontos lenne átgondolni, mi, hogyan folytatható azokból az online kísérletekből, amelyek a karantén idején megindultak (és amelyeknek csak egy részéről tudtam beszámolni). Nem tartozom azok közé, akik szerint soha nem térünk vissza már a világ korábbi állapotához, de azt gondolom, sok tapasztalatot – így az online színházi tapasztalatokat is – érdemes lenne termékenyen hasznosítani.

Urbán Balázs

 

NKA csak logo egyszines

1