Típusok és tünetek

Vad címet adtam ennek a jegyzetnek, természetesen nem minden művészet betegség terméke és nem minden alkotó beteg. Ezért a továbbiakban sorba rakom azokat a vészterhes sorsokat, melyek mégis csak rágják a nagy művészek életét. Mert hogy másképp fogalmazzak: a művészlét tikkes tartomány, a nagy alkotó csak művében él, nem érdekli a „világ”, a környezet, legalábbis azt mondják rá, hogy szórakozott, legtöbbjét annyira leköti, amit épp csinál, hogy nincs érkezése magánéletére se figyelni. A művészlét elválik a köznapi ember életvitelétől, felette áll, hogy körül tudjon nézni, ennyiben több, mint az átlagember, s ennek – többnyire – tudatában is van. 

De hadd legyek őszinte, engem a Nagyok öngyilkos merényletei kezdtek érdekelni évekkel ezelőtt, ami ugyancsak bele van kódolva a művészlétbe. De akkor hadd vegyem komolyan ígéretem, és menjek sorba a betegségeken.

A legenyhébb változatot mindenki ismeri: „a tehetség fogyó eszköz” (Sándor Pál rendező halhatatlan mondása). Egy darabig minden simán megy, a létrejött mű csillog és világlik, majd egyszer csak elfogy a szufla, csak erőlködés marad: a tehetség, a zsenialitás elszáll. Nincs tovább, beáll az alkotói válság, vagy a teljes csőd. Ki tudja miért? Jön és elkapja az alkotót. Sorsokat illetően ez még enyhe lefolyású betegség. Ismerjük, csodálkozunk, felejtünk. Megyünk tovább.

Komolyabb fázis: a depresszió

A depresszió. a Nagyokat kapja el leginkább. Virginia Woolf évekig nem tudott dolgozni (aztán rossz lett a dolog vége, de arról majd később), Edward Munch, a Sikoly című világhírű festmény alkotója; Majakovszkij nagy periódusa közepétől ennek lett foglya; Rahmanyinov szinte a csúcson ezzel küzdött; Csáth Gézát közelről ismerjük, a morfin csak kísérője volt alapbetegségének; Hemingway nagy regényeinek írása közben-után is ettől szenvedett. 

Tudjuk, hogy a depresszió nem rosszkedv, vagy szomorúság, hanem olyan hullámvasút, melynek van egy felmenő (mániás) és egy zuhanó (depressziós) fázisa, és a művész e kettő között őrlődik. És így, egyszerre e kettőben őrlődve teremti halhatatlan világát és éli át a via crucis minden fájdalmát. Így a legnagyobbak esetében a depresszió nemcsak a szenvedést jelenti, hanem a zsenialitás forrását is. Mert e betegség sokszor az alkotás motorja és egyben gátja egyszerre, ezzel küzdeni maga a zsenialitás szökőkútja. Vagyis az alkotói zsenialitás megértésének előfeltétele, hogy lássuk a szenvedés-oldalt, amiből a mű születik: kínok nélkül nem megy. 

E betegség persze bonyolultabb. Megrendülhet az alkotói lendület számos egyéb környülállástól. Itt van például a csúcson levés tériszonya: mikor a művész, akár alkotó, akár előadó, eléri a maximumot, az elismerés koszorúit, akkor ott fenn egyszer csak elfogja a tériszony. (Hélène Grimaud, a zseniális zongorista már pályája csúcsán egyszer csak felhagyott a koncertezéssel, kihagyott két évet, mert nem tudta elviselni a reflektorfényt, az elvárások nyomását, a csúcson levés tériszonyát. Mert ez a helyzet csak látszatra pompa és dicsőség, valójában iszonyú teher is: a művész egyedül van, mert ott fenn, hogy úgy mondjam, kevés az oxigén, mint a Himalája tetején. És vigyáznia kell minden mozdulatára, gesztusára, ecsetvonására, mert környezete lesi minden téves lépését. „Ugye mondtuk, hogy már nem tud játszani, nem képes festeni, csak korábbi híréből él…” stb., ismerjük ezeket a jóindulatú beszólásokat. Egy ilyen légkörben dolgozni maga az életveszély. 

Aztán itt van az ihlet kétarcúsága. Kivételes pillanatokkal ajándékoz meg, „kegyelmi állapot”, de nem tart soká és egyben elviselhetetlen. Köznyelven ihletnek nevezzük azt a felfokozott ideg- és elmeállapotot, amikor az alkotás beszippantja a művészt, legyen az előadó, író, vagy festő. Ezután már csak felében vagy negyedében ura önmagának, merthogy a kép festi magát, a regény íródik, az alkotó mintha csak statisztálna. Ő csak mint médium szerepel, nap mint nap addig, amíg a fáradtságtól és feszültségtől fel nem adja, legalábbis aznapra. Aztán folytatódik, míg ez a transzállapot tartja magát. Mert ez túlemeli az alkotót a köznapi ember tudatállapotán, önmaga fölé kerül, messze túl a hétköznapok környülállásain.

Az ihlet, azaz a kreativitás motorja mint valami önállósult, tomboló entitás dolgozik benne és nincs tekintettel lelki-fizikai állapotára. Ez az állításom persze veszélyes egyszerűsítés. Benne, lelkében, fejében, zsigereiben zajlik az építkezés, nagyobb hányadában tudattalanul. A kreativitás részben az alkotó életanyagából, nagyobb hányadában túlpörgő tudatállapotából, képekben futó agyrohamából dolgozik. Eufóriával és kínnal éli meg saját belső életvilágát, miközben a kreatív lendület alanyként használja. Aki „benne” az ihlet motorja, az nem egy kis manó, aki magától tud regényt írni vagy festeni. Ugyanez vonatkozik az előadóművészre is: a „nem vagyok formában”, vagy ellenkezőleg, ma csúcson érzem magam megjegyzéseket komolyan kell venni. Egy olyan előadás, melyben a zongoristában nem pezseg benne a produkció elektromossága, az előadónak fájdalmas, a közönségnek csalódás.

Ezért kezdtem e szövegem azzal a megjegyzéssel, hogy a zsenik elviselhetetlen betegek. Voltaképp tikkesek – mondom, hogy kerüljem a beteg jelzőt, pedig náluk többnyire arról van szó. Thomas Mann írja a Doktor Faustusban, a Sátán szájába adva a szavakat, hogy az alkotó a művész, a bűnöző és az eszelős keveréke… Pontos ítélet: a zsenialitás a lélek belső viharjának egyik variánsa, és a vihar metaforába belefér a depresszió, a bipolaritás, a csalásra való hajlam (l. konfabula az íróknál), meg a skizofrénia, Vagy az egyszerű magába zárkózottság. Mert gondoljuk csak meg: a zsenik szinte világon kívüli lények, a földi, gyakorlatias dolgok kicsúsznak kezeik közül, nem is érdeklik őket, emberi kapcsolataik (többségüknél) hűvösek, ha nem hidegek. Ez utóbbit is Thomas Mann írja, Goethéről a Lottéban. Ha már az imént ide idéztem a Doktor Faustusból, amit a Sátán az alkotókról mond, a Lottéban meg hozzáteszi Mann, hogy mint író, hajlamos a szélhámosságra… Hát igen, a konfabula rokon a játékos csalással.

Igazi betegség

Ha már a Faustus-regényt említettem, beszélhetek nyíltabban is: a zsenialitás és a szifilisz kapcsolatáról. A Mann-regény zeneszerző hőse, Leverkühn ifjúkorában szifilisszel fertőződött, és – ahogy Mann írja – a spirochéták (valójában a treponema pallidum) a gerincvelőjébe furakodva felkúsztak az agyába s pont azt a mezőt találták meg, ami – egy limitált időre – a komponista zsenialitását adta. Amíg ez a fertőző és egyben áldásos állapot tarott, addig írta fantasztikus műveit, aztán elrepült ez az ihlet, és Leverkühn szörnyű árat fizetett ezért a tehetség-rohamáért. Csak azért említettem ezt a mesterséges példát, mert a zsenialitásnak ilyen biológiai, agyfiziológiai vetülete is van, nemcsak regényben, a valóságban is. Ha csak a tizenkilencedik század nagyjait vesszük – Nietzschétől Gauguinen át Manet-ig, Van Gogh-tól Oscar Wilde-ig, vagy Baudelaire-ig –, a zsenik biológiai lehorgonyozottsága, magyarán szifilitikus fertőzöttsége szinte közhelynek vehető.

E példákon edződve érthetjük meg talán a zsenik depresszív fázisait: egy-egy mű megszületése után a teljes kiürültség élményét, a lelki sivárság kínját. Majd rövidebb-hosszabb idő után beáll a bipoláris betegség mániás fázisa, amikor is szinte képtelen abbahagyni a zseniális művek alkotását. Meg a dühöngést, a fejfájást, a test gyötrelmeit, amin az alkotás eufóriája tud csak enyhíteni. Van Gogh fülének lemetszése is egy ilyen dühroham következménye lehetett. Ám közben sorozatban kerültek ki keze alól hihetetlen szépségű képei. Nyilvánvaló, hogy nem minden vérbajos lesz zseni, de Mann-nak igaza van, hogy a nagy tehetségű művészeket megtámadó – kezeletlen – szifilisz egyik fázisa lórúgásként repíti őket a nagy művek teremtésébe.

A depresszió: részint forrása a nagy művek szülési fájdalmának, részint akadálya a művészi alkotómunkának. Rémes egy nyavalya: bár sokat tudunk ma már róla, okait és ellenszerét nem ismerjük, így szabadulni is nehéz tőle. S a tudat, hogy benne vagyok a csapdában, amiből nincs kiút, még rémesebbé teszi e pszichózis átélését. Érdekes, hogy bár sok nagy alkotót támadott ez a betegség, naplóbejegyzés, panaszlevél, tünetleírás igen kevés maradt fenn számunkra. Valahogy megfagyott a művész fejében-kezében a szó, képtelen volt leírni, akár még intim naplójában is, mi is történik vele. Kafka naplója részletes, szinte minden életapróságot feljegyez, ennek a betegségnek egyetlen tünetét se írja le. Szégyellni való? Bevallhatatlan?

A depresszió egyfelől verem, bénító hatású malaise, másfelől azonban stimulus. Merthogy a tőle való rettegés hajtóerőként is működik: ameddig írok, mondja az író, addig nem tud támadni, ha leteszem a tollat, rám szabadul. Az írásba, festésbe menekülés közismert jelenség – és van benne ráció. Az üldözöttség elől ad védelmet, s közben a teremtett világ (a regény vagy kép) igazolja a művész kiválasztottság-tudatát, azt, amit a depresszió elfed, de ami az igazán nagyoknál a kisagyban, hátul, rejtetten mindig jelen van. 

Vele jár a nagyzási hóbort és ellentéte, az önbizalomhiány, önleértékelés. Kafka ez utóbbiban szenvedett, nem hitt saját művében (ezért is bízta meg Max Brodot, hogy égesse el kéziratait, naplóit, leveleit). És tán ezért sem adta ki zseniális regényeit, novelláit. De érdekes módon, bár nem hitt művészetében, élete végéig egyfolytában írt. By the way: ezek szerint van olyan is, hogy a mű maga gerjeszti a depressziót, hogy tudnillik alkotója kudarcnak véli azt, ami a keze alól kikerül, és beleesik ebbe a verembe. 

A szuicid döntés

A depresszió elég sokszor végződik halállal . Régóta izgat a kérdés, hogy miért lesz öngyilkos viszonylag sok depressziós nagy alkotó az irodalomban, művészettörténetben, sőt zenei előadók között is. Összegezve nem nagy ez a szám, mégis, Virginia Woolfnál fennakadt a szemem, aztán persze Csáth Géza, Cholnoky László, Arthur Koestler, vagy Ernst Hemingway és Mark Rothko neve/sorsa is beugrott. Igaz, mindegyikük másképp és más okból vetett véget az életének, de a zsenialitás és a szuicidum, illetve a kettő kapcsolata mégis csak közös bennük. Aztán mikor keresgélni kezdtem a hasonló sorsúakat, egy sor orosz-szovjet alkotó került a látókörömbe (Szergej Jeszenyin, Vlagyimir Majakovszkij) – az ő végzetükbe már a sztálini rendszer rémségei is belejátszottak. De említhetném kedvencemet, David Foster Wallace-t is, aki sikerei csúcsán (2008-ban) egy majdnem befejezett regénnyel (The Pale King, a Sápadt király című művével) az íróasztalán kötötte fel magát a dolgozószobájában, súlyos depressziótól űzötten. 

Arra gondoltam, hogy ez már nem lehet a véletlen, vagy a betegség fura elágazása: a zseniknek a depresszióból (szép német kifejezéssel) a „Freitodba” menekülése között tán mégis csak van valami korreláció, egyik táplálja a másikat, legalábbis kéz a kézben járnak. 

A halálvágyba csomagolt kreativitás. Művészeké, íróké, nem a kiúttalanságba futó életet elhagyókról, nem is a pillanatnyi elmezavarból elkövetett végzetes tettek elkövetőiről akarok szólni. Nem is az öröklött hajlam hirtelen előtörésének alanyairól. Hanem az alkotás vonzotta, azt kisérő, általa indukált halálról. Igaz, nem erre akartam kifutni, de muszáj róla szót ejteni: a halál választása rettenetes. Mert nem olyan könnyű a szuicidum: a rá való készülés, az elhatározás véglegesítése fájdalmas és roncsoló folyamat. Nem úgy van, hogy fogom a stukkert és durr, vége van. Lélekben jóval korábban indul meg a folyamat, és végig kínozza alanyát, mert a döntő lépést újra meg újra elhalasztja, fél is tőle (mi jön utána?), meg a sikertelenség fenyegetése is ott lebeg a feje felett. Hihetetlen erő kell hozzá, ezt el szokták felejteni az öngyilkos nagyságok megítélésekor. Belenézhettem egy tragikus sorsú művész barátom végzetes lépése előtt írott naplójába, megrendítő olvasmány volt. Ahogy hétről hétre elhatározta, majd tovább halasztotta, vívódott önmagával, az igen és a nem határán, miközben vigyáznia kellett, hogy kifelé semmit se áruljon el végzetes gondolatairól. És végül tán csak egy véletlen túladagolás végzett vele. Szóval ne higgyük, hogy egyszerű és büntethető könnyelműség ez a végzetes lépés: pokoljárás előzi meg (no meg olykor néhány sikertelen próbálkozás). Önmagából tárgyat kell csinálnia, nincs visszaút, nem lehet megtekinteni az eredményt. Ez is ott van a döntés képtelen-tragikus folyamatában. És persze az ide vezető úton a depresszió kíséri, a tudatvesztés sajátos via crucisa. Az állandó önelvesztés hullámvölgye. Az életundor, rossz szájíz, vacogás, a túlvilágra ugrottakra való irigy pillantás. Nem folytatom.

Almási Miklós