Egy családregény vége, avagy az utolsó óra

Miroslav Krleža: A Glembay ház 

Komáromi Jókai Színház

A Glembay-trilógia nagyszabású alkotás a horvát irodalom egyik legjelentősebb írójának (költőjének, drámaírójának) tollából; az Osztrák-Magyar Monarchia tündöklése és bukása tükröződik a Glembay család meggazdagodásában és pusztulásában. A gazdagok és hatalmasok kegyetlenségéről szóló történet éppolyan érdekes lehet száz évvel később, mint születésének idején, hisz a kapitalizmus nyomása még pusztítóbb, mint amikor Krleža az 1920-as években megírta róla metsző kritikáját. 

A díszletet látva (Jozef Ciller a tervezője) azonnal nyilvánvaló, hogy a Martin Huba rendezte előadás inkább a múltba tekint, és nem próbál aktualizálni – antik bútorok között tekintélyes zongora uralja a teret, a fekete háttér és a vörös szőnyeg hatékonyan irányítja a színészekre a figyelmet. A minimalista díszlet azonban hosszú távon nem segíti sem a színészeket, sem a közönséget. A kisvárdai Művészetek Házának széles színpada minden ide látogató előadásnak kihívást jelent, s a színészek sokszor láthatóan küszködnek a térben, céltalanul köröznek a bútorok között, a hátsó sorban már nem mindegyiküket lehet hallani, és az energia is elvész. Ez a parttalanság jellemző az előadás egész felépítésére, melynek aránytalan dramaturgiája az első felvonást túlságosan is hosszúra hagyja, míg a másodikat nagyon lerövidíti, s így a tetőpont egyszerűen elsikkad.

Pedig vannak szép jelenetek, a színészek koncentráltak, de sok szempontból mintha nehezített pályán mozognának; a  Glembay család történetét a drámatrilógia után regény formában is megírta Krleža, s a bőbeszédű leíró hajlam már a darab szövegében is megmutatkozik. Olyan hosszúságú és mennyiségű monológot kell a színészeknek elmondani, amivel szinte képtelenség lekötni a mai közönség figyelmét. Az első felvonás szövegeit sokkal erősebben kellett volna meghúzni, hogy egyáltalán esélyük legyen, s az előadás lassan indul be.

Szabó Viktor, Holocsy Krisztina és Fabó Tibor (fotó: Kerezsi Béla)

 Emellett végig hiányzik egy világos szándék, megközelítés; felvetődnek társadalmi, elvi kérdések, de csak érintőlegesen, hogy aztán átadják a helyet a családi melodrámának. Persze ez adja a cselekmény gerincét, de ha valamiért érdemes ezt a darabot itt és most elővenni, az a gazdagság és a hatalomgyakorlás tematikája. Adva van a színpadon a bankszféra, a katonaság, a vallás, a jog és a művészet képviselője – a darab tudatosan, sőt, szinte didaktikusan mutatja be elveiket és elvtelenségüket. Mégis, igazán akkor száll le a por a szövegről, amikor a jogtanácsos (Béhr Márton) azt ecseteli, hogyan kell eladni egy halálesetet az egyszerű embereknek, hogy az okozója tisztán kerüljön ki belőle – majd a pap (Olasz István) képmutató módon igazolja az eljárást. A bankár család és környezete a tökéletes morális pusztulás megtestesítői, de ez a markáns üzenet valahogy nem felerősödik, hanem elvész a végtelen körmondatok között.

A színészi játék nyilvánvalóan a régi iskola felé húz – ami önmagában nem baj, lélektani realizmusra építve éppúgy lehet jó színházat csinálni, mint absztrakt vagy elidegenítő eszközökkel, a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának egyik erénye, hogy sokféle színházat mutat. De ha őszinteségre, hitelességre törekszünk, akkor lehetetlen, hogy a színésznő (Holocsy Katalin) segítsen az őt erőszakosan vetkőztető színésznek, vagy felé lépjen, hogy az el tudja kapni a kezét – bár a szerepe szerint éppen menekül előle. Ezek apró dolgok, de árulkodók, ahogy a túlzó, modoros gesztusok is. Ugyanakkor kulcsjelenetekben az érzelmek át tudnak törni a formán, az apa (Horányi László) és fia (Szabó Viktor) közti elszámolás átütő erejű. A darab és a társulat is komoly értékeket és lehetőségeket rejt – de ezek kiaknázásához bátrabban kellene a régi formákhoz nyúlni, és eldobni azt, ami már avítt.

Szőcs Géza: Raszputyin 

Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata

Hirosima és Nagaszaki után, 1947-ben az atombombát megalkotó Manhattan-terv tudósai létrehoztak egy szimbólumot, a Doomsday Clock-ot, a Végzet Óráját, melyen visszaszámlálásszerűen jelezni lehet, mekkora az emberiséget a nukleáris korban fenyegető veszély. Az éjfél globális méretű katasztrófát jelent, akkor hét perccel állt éjfél előtt. A Raszputyin egy hasonló utolsó pillanatban játszódik, az I. világháborúhoz közeledünk, s az óra ketyeg. Szőcs Géza nehéz vállalkozásba fogott, amikor ezt az összetett helyzetet próbálta ábrázolni, de zseniális ötlettel választott hőst magának: a szent szörnyeteg Raszputyint. „Hőst”, aki a köztudatban aligha az, sőt, korának egyik leggyűlöltebb embere volt – a darab fikciója szerint mégis egyedül ő látja a jövőt, ő próbálhatja megelőzni a világégést és mindazt a borzalmat, ami a XX. században ebből következik. Tudjuk, hogy nem arathat sikert – a kérdés az lesz, hogy miért nem. 

Rappert-Vencz Gábor (fotó: Kerezsi Béla)

Bár az előadás egyértelmű középpontja a Rappert-Vencz Gábor játszotta Raszputyin, a rendező, Sardar Tagirovsky előadásait jellemző összmunka itt is átütő erejű; a társulat tagjai kivétel nélkül lenyűgözően működnek, akár az Arkangyalok karának tagjaiként, akár a történelmi alakok szerepeiben. A játékmódban egyszerre van jelen a csöndes, feszült figyelem, a szélsőséges, karikírozó stílus, s mögötte a valódi emberi érzés és önirónia. A határon túli társulatok, akiket kevésbé köt gúzsba a realista stílus, többnyire értik és jól beszélik ezt a nyelvet.

Az előadás egyik legnagyobb ötlete a kivetítőkön megjelenő trívia; a dráma színleírásai, történelmi háttérinformációk, irodalmi idézetek jelennek meg, miközben zajlik a drámai cselekmény – a tágabb történelmi-irodalmi kontextus ellenpontozza és új szintre emeli a darabot. A végtelen információ és az egymásba szövődő történetek zavaros tengerében érezhetjük, milyen kiszolgáltatottak vagyunk egy olyan világban, melyet egészen soha nem tudunk megérteni.

Emellett a Raszputyin emlékeztet rá, mit is jelent, hogy a színház összművészeti alkotás; vizuális szempontból festői szépségű kompozíciókat látunk, a lila árnyalataival játszó jelmezek, az ellenpontként megjelenő gyönyörű piros ruhák, a kék árnyalataira váltó háttér összhangja a kék jelmezzel, fényekkel, foltként megjelenő sárga színekkel – minden kép emlékezetes. A zenei anyag és annak kivitelezése szintén erős, akár a pregnáns ritmusjátékról, a szólókról, a kórusról vagy Sztyepa játékáról van szó, amivel egyébként az előtérben szép összeget sikerült összekalapoznia. A közönség különösen szívesen fogadta a kar szünetben előadott produkcióját; a nézők és a színészek közötti határok feszegetése nem öncélú gesztus, ahogy az előadás közben felszolgált finomságok sem. Tagirovsky színházában az előadás közös élmény, melynek a kar produkcióján keresztülsétáló bácsi ugyanúgy a része, mint az éneklő színészek, a vodka íze, a meleg kávé illata.

Ha színházba megyünk, reménykedünk, hogy olyasmit kapunk, ami kiemel a hétköznapokból, felvillanyoz, emlékezetes marad – és néha talán látunk valamit, ami arra késztet, hogy elgondolkozzunk a történelemről, az emberiségről, a világról. A Raszputyin ilyen előadás. Vajon a sorsunk, több millió ember élete olyan fatális apróságokon múlik, mint másfél milliméter, vagy a történet eleve determinált, melyben mindenki az egyetlen lehetséges és szükségszerű szerepet játssza? Igaza lesz Raszputyinnak, s holnap mi játsszuk az ő szerepét? A Doomsday Clock jelenleg 100 másodperccel áll éjfél előtt – a színházból kifelé jövet, a híreket görgetve pedig inkább a Millió rózsaszálat dúdoljuk, hogy ne kelljen hallani az óra ketyegését.

Dobszai Eszter