Pintér Béla: Mélyvörös Törtfehér Méregzöld – Pintér Béla és Társulata, Újpesti Rendezvénytér

A cím értelme valamikor az előadás kétötödénél (a nyerő persze a kétharmad lenne) derül ki: a hagyományos piros-fehér-zöldet a magyarok a cigányok ellen folytatott „szent harc” nevében – ezt a cigányok mondják persze – változtatták vérvörös-törtfehér-méregzöldre (ami speciel nem egy jelentős módosítás – itt kérdezném meg, hogy a módosult szín miért nem vérpiros?). Igaz, a „cigányok ősi kerekét” már a romák rakták bele, mikor végül ők győztek. 

Mindez a lassan ködbe vesző múltban történt.

Ami nekünk jövő, és mellesleg úgyszintén a legteljesebb ködbe vész.

Tulajdonképp a jelen is elég homályos.

2214-ben vagyunk, április hó tizenkettedik napján. Igazán lehetnénk 2220-ban, 21-ben, szóval épp kétszáz évvel később, azt könnyebb megjegyezni, de így is jó.

Pintér Béla eddig csak a távolabbi vagy a közelebbi múltba utazott (lásd például Gyévuska; Kaisers TV, Ungarn; Titkaink; Ascher Tamás Háromszéken), elsősorban az említett múltról való tudásunk torzulásait vizsgálandó – most a jövőbe.

Ha létezik múltfeldolgozás, miért ne lehetne jövőfeldolgozás is? 

Magyarországon a cigányok vannak – már a darab szerint – kormányon (és többségben), sőt, hazánk a Nyugat-Balkáni Cigány Unió tagja, immár húsz esztendeje Köteles Lábán Leonárdó a kormányzóelnöke. Ettől még rémisztően ismerős az egész, és nem csupán azért, mert az Újpesti Rendezvénytér lépcsőin, illetve előterében vagyunk (díszlet Tamás Gábor, grafika Bárány Dániel) – a Parlamentben nem lehetünk, mert azt a magyarok felrobbantották, állítólag azért, hogy oda „cigány kormány ne tehesse be a lábát!” Sőt más himnuszt is választottak, a régit most a romák éneklik: Devla, áldd meg a cigányt, / hogy ne szenvedjen a roma nép! – ez ugyan szótagszámilag és prozódiailag nem teljesen stimmel, de oda se neki. (Itt elmesélem, hogy időnként elgondolkodom, milyen jó vitriolos kritikákat írhatnék Pintér Béla darabjairól, ha korlátolt jobboldali lennék. Bár korlátolt baloldaliként is sorolhatnám a kifogásokat. Nem tiszteli a történelmi hagyományokat, sárba rántja a nagyjainkat, az ereklyéinket, lerombolja az ideáljainkat, gőgös városiként lenézi a romlatlan vidékieket és így tovább. Nem tisztel ez semmit. Most épp a cigányokat cikizi – ez utóbbit persze jobboldaliként aligha állíthatnám, ilyenként dicsérnem kellene a roma jellem hiteles ábrázolását, de ezzel Pintért is dicsérném, görnyedezve a feloldhatatlan kognitív disszonancia nyomasztó súlya alatt. Tanárként egyébként mindig szerettem volna például vulgármarxista elemzéseket íratni egy-egy versről vagy regényről, érezzék a diákjaim ennek a gondolkodásnak vagy a nemgondolkodásnak a szépségeit és hatalmas előnyeit.)

Természetesen szó sincs a cigányok cikizéséről, miként Pintérnek – hogy egy evidenciát szögezzek le éleslátón – sosem a jobboldallal vagy a baloldallal (ha akad még ezeknek a szavaknak értelmük egyáltalán) van baja, noha magánemberként, állampolgárként nyilván megvannak a maga politikai preferenciái, hanem az emberi gyarlósággal, butasággal és gonoszsággal. Itt sem a cigányok ábrázoltatnak en bloc komikus figuraként, mint sajnálatos módon Arany Jánosnál – akit ezért talán ne tartsunk rasszistának – A nagyidai cigányokban; a hatalomba került és a hatalomtól megszédült ember nevetséges és félelmetes, aki most épp cigány. (Merész játék ez persze, ízlés kell hozzá – van! –, hisz még így is érzékenységeket és túlérzékenységeket sérthet. Rádai Andrea a Magyar Narancs 2020. október 20-i számában megjelent kritikájában például le is írja: „engem […] nyugtalanít, hogy nem roma emberek parodizálják roma emberek gesztusait – tezsvíreznek meg kilós aranyláncokat hordanak – miközben javarészt nem roma emberek nevetnek ezen. Talán nem feszengenék ennyire, ha lenne a színpadon egy, csak egy roma színész.” Én félcigányként egyáltalán nem feszengtem; akkor éreztem volna magam rosszul, ha az előadásban a jól ismert negatív előítéletek fogalmazódnak meg, de erről szó sincs.)    

Fodor Annamária és Enyedi Éva (fotó: Mészáros Csaba)

Nevetséges és félelmetes embernek itt van mindjárt a kormányzóelnök, Köteles Lábán Leonárdó (Pintér Béla). Elsőre végtelenül udvarias, emelkedett, jóságos, ugyanakkor közvetlen, sőt kedélyes. Istenfélő, tudja, hogy Isten (Devla) után ő csak a második, vagy legalábbis a második első. Az európai és keresztény értékek megtestesítője. Senkit nem hagy az amúgy is felújított út szélén, a figyelme mindenkire és mindenre kiterjed, mindent tud, még azt is, mit mondott róla Jónás János külügyminiszter (Adorjáni Bálint) tavaly nyáron a neszebari Paradise Night Clubban, amit persze úgy fogjunk fel, hogy fontosak számára a barátja szavai. Az esze vág, mint a beretva. Intellektusának esetleges hiányosságaira legfeljebb olyan állításaiból következtethetünk, mint például amelyik szerint súlyos betegeket gyógyítottak meg úgy, hogy a köldökükre tették a Bibliát. A keze simogató, de kemény is tud lenni. Igazi karizmatikus figura, na. Apánk ő, joggal szólítja meg egy sajtótájékoztatón így a népét, illetve hát a nép épp ott lévő képviselőit, akik mind az ő szűkebb környezetének tagjai: „Drága, szép gyermekeim! Az ősi cigány életfa friss magyar hajtásai! Miért álltok itt ennyien az Újpesti Rendezvénytér kétszáz éves lépcsőin? Mondjátok el és én segíteni fogok…” A sajtótájékoztatón – ez dramaturgiai hiba – egyetlen újságíró sincs (hacsak magunkat nem képzeljük annak), tehát inkább valamiféle zenés kormányülésen vagyunk, amit a Nemzeti Dikh Televízió is közvetít. (A dikhipo szó jelentése ’látás’ Csenki Imre szótára szerint, amit – hogy ismeretet is terjesszek a magam számára is váratlanul – Bari Károly nagyszerű gyűjteményének első kötetében olvashatunk, lásd Bari Károly: Régi cigány szótárak és folklór szövegek I–III. Hagyományok Háza, 2013, Budapest.) Mindenkit „nagyon nagy szeretettel” köszönt, egészen addig, amíg ki nem hozzák a sodrából: „…mi a faszra emlékszel te, bazdmeg?” – kérdez később valakit kevésbé emelkedetten. De ez is csak azt mutatja, hogy ő is ember, érzékeny, sérülékeny, sebezhető, mint mi mindannyian. Egy közülünk. 

Mégis mindenki nagy alázattal beszél vele, így dr. Slamovits Szilárd főrabbi (Enyedi Éva) is, a Magyarországi Cigány Zsidó Hitközségek Szövetségének (MACIZSIHISZ) „büszke vezetője”, aki még a közös imában is részt vesz, bár az neki nem kóser, de „Mindent meg lehet oldani”.

És mindenki folyton akar tőle valamit. Slamó bácsi csak azt, legalábbis most még, hogy a felekezete kapjon egy (kezdetben) félórás műsort a tévében.  Krasnyánszki Rafael (Jankovics Péter) és Mága Zinedin (Szabó Zoltán) atyák, Devla tamburás papjai a Pannonhalmi Egyetemet, illetve a Devla egyház pápai állását. (Nem áldását!) Hű barátja, a külügyminiszter Leonárdó gyanúja ellenére ugyan nem akar semmit, de talán csak azért, mert már összeszedett ezt-azt, magángépet, kastélyt, részecskegyorsítót a Kiskunsági Homoksivatagban, ami nélkülözhetetlen, ha az ember épp részecskét akar gyorsítani. 

Egyvalaki mer csak őszinte lenni vele – választ persze nem kap –, de annak is sok kell, hogy eljusson idáig, Terézi Asztrid alezredes (Takács Géza): „Vak vagy, mert nem látod, hogy valójában kikkel élsz! És hogy milyen gyűlöletben élsz! De ahogy megbüntetsz most engem, úgy fog megbüntetni téged is az Isten!” Illetve Slamó bácsi próbálja egyszer a többieket emlékeztetni valami szfinxre, de Leonárdó azonnal leinti. A néző meg csodálkozik, egyelőre.

Roszik Hella, Pintér Béla és Adorjáni Bálint (fotó: Mészáros Csaba)

Az csak természetes, hogy a cigányok is átírták a múltat. Illetve dehogy átírták: végre úgy mondják el, ahogy valójában történt. Mert ne tagadjuk: a fehérek meghamisították. „Azért az nem véletlen – dicsekszik joggal Leonárdó –, hogy csak az én oktatási rendszeremben lehet végre megtanítani a gyermekeinknek, hogy a magyar történelem legnagyobb személyiségei mind cigányok voltak! Csak rá kell nézni azokra a metszetekre, dagerrotípiákra meg fotókra, és a napnál világosabban látszik, hogy Bethlen Gábor oláh cigány volt, Kossuth Lajos beás, Petőfi Sándor serbuja lovári, és igen, a legnagyobb magyar, Orbán Viktor, romungró!”  Sőt Jézus is cigány volt (apja neve Rostás József, anyja neve Langó Fekete Mária), és akkor már Ádám és Éva is, ahogy ezt a muzikális papok elrappelik nekünk: „Cigány volt mindkettő, tudd meg az igazat, nem pedig óhéber, és kurvára nem fehér!” Ez a fehérellenesség (és nem csupán magyarellenesség!) minden objektivitásra törekvés ellenére valahogy nem múlt el az évszázadok során… Talán előítéletességet is mondhatunk. Egy lincselés hírére Zinedin atya így reagál: „Csak a fehérek tudnak ennyire barbárok lenni.” De mikor felvilágosítják, hogy mindannyian cigányok voltak, azonnal így módosít: „El vannak keseredve az emberek, sajnos…”    

A drámának ez a vonala igényes és keserű kabaré; igényességét az is mutatja, hogy a színészeknek eszük ágában sincs szélsőségesen karikírozni a „cigányos” beszédet, pedig az mindig hálás megoldás. Ez a vonal a kabaré azon jellemzőjét sem nélkülözi, hogy aktualitásokra épül, aminek az a hátránya, hogy bizonyos poénoknak rövid időn belül megszűnik az alapjuk. A „Rátóti Zoltán Színházi Aréna” addig hatásos, amíg Rátóti Zoltán neve hallatán mindenki  tudja, hogy kire és mire gondoljon. A „katoliknyák” kifejezés viszont telitalálat, pláne, hogy olyasvalaki mondja, Rafael atya, aki mintha maga is katolikus lenne (ez a Devla egyház kicsit végiggondolatlan), de a fehér katolikusokra, akik nyilván csak álkatolikusok… Napjainkra utal maga az alaphelyzet is: a koronavírus okozta szörnyű járványra emlékeztetőn 2214-ben is járvány van, erről szól az a sajtótájékoztató, amivel a darab és az előadás kezdődik. Ájtatos és álságos hangneme kísértetiesen emlékeztet az operatív törzs naponta hallott képviselőinek tónusára („Teljes szívemmel köszöntöm én is önöket!”), csak itt a magóravírus pusztít, ahogy pusztított már százvalahány évvel korábban is, 2102-ben. Ehhez kapcsolódik az egyik legszellemesebb ötlet. Az előadás rendkívül sejtelmesen kezdődik: legnagyobb meglepetésünkre a megszólaló zenére – ami ebben az előadásban nem igazán invenciózus (zenei vezető Kéménczy Antal) – furcsán öltözött, busó alakoskodók álarcait viselő figurák jelennek meg, fogalmunk sincs, mi fog történni. Aztán dr. Kalányos Anna (Fodor Annamária) szavaiból kiderül, hogy a figurák, csakúgy, mint az ország lakossága, „hazánk ősi védőmaszkjait” viselik (jelmez Benedek Mari, maszk Gergely-Farnos Lilla). Ahogy a busó álarcokban ősi maszkokat ismertek fel, úgy, olyan hitelesen és megbízhatóan értelmezik és magyarázzák a múlt egyéb jelenségeit is. Hát igen. Ez mély és Pintér Bélához méltó ötlet! Az is, hogy a politikai csatározások közben, mint kiderül, fél Európa elsivatagosodott (a cigányok szerint a fehérek tették tönkre, a fehérek szerint – ez ugyan nem hangzik el – nyilván a cigányok.) Errefelé csak azzal nem törődik senki, amivel kellene, nevezzük ezt Lánchíd-szindrómának. Ezért semmi sem lesz jobb, viszont minden rosszabb lesz. 

A kabarévonal amúgy természetének megfelelően nem különösebben mély, Pintér olyan poénokat is megenged magának, hogy a Nyugat-Balkáni Unió egyik legkomolyabb fegyveres testülete a magyar rendőrség, bár ha ezt Leonárdó mondja, tulajdonképp nem is poén. Ő ezt hiszi. Vagy legalábbis a nyilvánosság előtt ezt állítja. Amitől persze még lehet rajta nevetni… A kabaréban mindig hatásos, ha élő személyek neve hangzik el: „…nem volt olyan nagyszerű külügyminisztere Magyarországnak, mint te, Szijjártó Péter óta.” Pintér az áthallásos neveket (és figurákat) is szereti, ami nem baj, sőt; de ha Terézi Asztrid nevéről Várszegi Asztrikra kell asszociálnunk, az nem ízléses. És igen szívesen elengedném az olyan poénokat is, mint a Chiara–kijárat félrehallást (ez könnyen korrigálható). De így is bőven van min röhögni, ami ránk fér. Nekem, mi tagadás, az is nagyon bejön, ha valakit dr. Szentkadarkúti Kleopátrának hívnak, a Dankó Pista Nemzetközi Repülőtérről nem is beszélve…     

Ez a vonal a városi folklór két hiedelmére is rájátszik. Az egyik szerint a magyarországi cigányok lélekszáma hamarosan meg fogja közelíteni/haladni a magyarokét, a másik szerint Orbán Viktor cigány, mely állítás amúgy szép példája a cigányellenességnek. A darabnak van valami enyhe gondolatkísérlet-jellege: mi lenne, ha… Semmi sem lenne, minden rohadna csendesen tovább: a hatalom az amúgy kissé identitászavaros cigányokat („Magyarok vagyunk, bazd meg! Cigány magyarok!”) ugyanúgy eltorzítaná, mint ahogy a magyarokat eltorzította, s ennek a torzulásnak semmi köze az etnikai hovatartozáshoz, ha van is etnikai eleme („…Magyarország kormánya fokozottan védi fehér bőrű honfitársainkat: reggel hét és fél nyolc között csak ők vásárolhatnak…”).  Vajon nem kerülhetnének egyszer olyanok hatalomra, magyarok vagy cigányok, kérdezi halkan a néző, akik nem torzulnak el? Vagy ez a torzulás szükségszerű? 

Pintér Béla legnagyobb ötlete ezúttal az, hogy a kabarét keresztezi a sorstragédiával.

Az Orosz Föderáció frissen megválasztott elnöke, Tyimofej Rozsakov, aki maga is cigány, mi más lenne, minden környező országnak ad a vírus náluk felfedezett ellenanyagából, de Magyarországnak nem. Addig nem, amíg ki nem nyomozzák, húsz évvel ezelőtt ki ölte meg a nálunk álnéven élő lányát, aki nem más, mint Leonárdó első felesége, Sztojka Szvetlána. Leonárdó azonnal megindítja a nyomozást – ezt a vonalat nem mesélem el, aki ismeri Szophoklész Oidipusz király című drámáját, amit a színlap is feltüntet, az sejtheti, milyen borzalmakra derül fény. Az átírás persze kellően kreatív és megcsavart, nem automatikusak a megfelelések, a nézőnek nagyon kell figyelnie, hogy minden világos legyen. Pintér Béla nem csak a cselekmény, a helyszín („a  királyi palota előtt”, ennek megfelelően mi is lépcsőket látunk), hanem a szöveg szintjén is kapcsolódik ókori kollégájához, rögtön az első mondatban. „Gyermekeim, ős Kadmos friss hajtásai, / Mit ültök így körém e lépcső fokain / A bús esdeklők lombjaival lombosan?” – így indul az ógörög remekmű Babits Mihály fordításában; erre rímel Leonárdó első mondata, amit fentebb már idéztem. Megvan az eredetije Terézi Asztrid citált szavainak is: „Te látsz és nem látod, milyen fertőben élsz, / Sem, hogy kinek házában élsz és kikkel élsz!” – vágja oda a királynak a vak jós, Teiresziász. 

Azt mondaná mindezzel Pintér Béla, hogy majd a sors megbünteti azokat, akik megérdemlik? És ha nem bünteti meg? 

Van egy nagyon lényeges különbség az Oidipusz király és a Vérvörös (mondjunk Leonárdó királyt?) között. Oidipusz megvakítja magát, lemond a hatalomról és száműzetésbe készül: „Hadd lakjam a hegyek közt…” Leonárdónak esze ágába sincs elengedni a hatalmat. Mikor kiderül, ami kiderül, találnak egy – a papoknak jut eszébe! – remek megoldást: hazugság persze, de az oroszok is beveszik, Leonárdó pedig beszédet mond a tévében, ha „zavartan, üveges tekintettel” is (mi egy hatalmas kivetítőn látjuk őt): „…örömmel jelenthetem be, hogy oly sok győztes csata után végre a háborút is megnyertük. Mi, magyar cigányok összefogtunk, és a fegyelmezett összefogás erejével legyőztük a közös ellenséget.” S maga mellé vonja a feleségét, aki nem véletlenül visel „hatalmas napszemüveget”: „Egyetlen magyar sincs egyedül. Hajrá, Nyugat-Balkán! Hajrá, cigányok!”    

A folytatódó sajtótájékoztató résztvevői, akik (majdnem) mindent tudnak, sőt némelyikük bűnös is abban, ami egykor történt, a himnuszt éneklik. (Lelkesen? Engedelmesen? Beletörődően? Megadóan?) Jó, Terézi Asztrid már nincs köztük, de ahol fűrészelnek… És itt fűrészelnek. Ha kissé árnyalódtak is a színei, diadalmasan leng a (magyar? cigány?) zászló. 

Hát hajrá!

Azért hadd idézzem, magam sem tudom, miért, az Oidipusz király zárósorait: 

„Senki hát halandó embert, ki e földön várja még

Végső napját, ne nevezzen boldognak, míg élete

Kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.”

D. MAGYARI IMRE