Beszélgetés Lukács Andrással, a Győri Balett művészeti vezetőjével

A Magyar Táncművészeti Egyetem elvégzése után ösztöndíjasként egy évet tanult az angliai Elmhurst Ballet Schoolban. Táncosi pályafutását 1998-ban kezdte a Magyar Nemzeti Balettnél majd később olyan neves együttesek tagja volt, mint a William Forsythe vezette Frankfurt Ballet, a Ballet de l’Opera de Lyon és a Wiener Staatsoper und Volksoper. Koreográfusi tevékenysége egy időre tehető táncosi karrierjének kezdetével. Alkotásait a jelentősebb hazai és nemzetközi színpadokon egyaránt láthatja a közönség. Harangozó Gyula-, Europas- és Seregi-díjas. 2020. augusztus 1. óta a Győri Balett művészeti vezetője

(forrás: Győri Balett)

Hogy választódott ki a balett-táncosi pálya?

Szüleim azt mesélték, hogy egészen pici koromban, ha meghallottam bármilyen zenét, csukott szemmel táncoltam rá. Később nagyon szerettem biciklizni, és hajszálon múlott, hogy nem hivatásos bicikliversenyző lettem. Édesanyám meglátta a tévében a Balettintézet felvételi hirdetését, és azt gondolta, hogy akár jó is lehet nekem, mert energiáimat leköti az egész napos program. Az első két évben nagyon-nagyon nem szerettem, visszavágytam a régi iskolába a barátokhoz is, de harmadik évfolyamban megkaptuk Kovács Tibort balettmesternek, és ő száznyolcvan fokos fordulatot hozott az életemben, teljesen megváltoztatta a szemléletemet. Onnantól kezdve szerelemmé vált a balett, és a mai napig az. A harmadik évfolyamtól kezdve már nem kellett engem ösztönözni, mert éreztem, hogy ez az én utam, én ezt szeretem.

Az egy dolog, hogy „én ezt szeretem”, de kellenek mások is, akik az alkalmasságot visszaigazolják. Milyen mesterek és milyen feladatok voltak?

Nekem ezt visszaigazolták a balettmestereim. Kovács Tibor után Szakály György lett a mesterem, a legvégén pedig Koren Tamás. Mindegyikükkel nagyon jó volt a viszonyom, mindegyikük mindig is támogatott és hitt bennem. Voltak kisebb házi versenyek, ahol ha nem is mindig első helyezést, de valamit elértem. Voltak nyári kurzusok, amikre kiküldtek, vagyis, folyamatosan érezhettem, hogy hisznek bennem. A vizsgakoncerten Sebestyén Csabának az egyik szólójával végeztem. Akkor már egy picit kikacsintottam a modern balett felé. Az iskolában tanultunk ugyan Graham-technikát, amit imádtam, ez azonban kevés volt. Nagyon élveztem Lőrinc Katalin óráit. Csodálatos mester volt, de egy héten csak egy órát lehetett velünk. Tudni kell, hogy akkoriban a klasszikus balett fő szerepe mellett, tanultunk néptáncot, társastáncot is. Főiskola után – bár szerződést kaptam az Operaházba – adódott egy lehetőség, hogy tovább tanulhattam Angliában a Elmhurst Ballet Schoolban, ami ma már a Birmingham Royal Ballet iskolája.

Bolero (fotó: Orosz Sándor)

Az az egy év mit adott?

Tulajdonképpen mindent. A mestert – André de Villiersnek hívták –, aki egy Grehem− Cunningham ötvözetű tréninget tartott. Ő volt az, aki kinyitotta azt a zárt világot, amiben éltem. Addig számomra csak a klasszikus balett volt. Ő volt az, aki megmutatta, hogy van más is. Ott a napi klasszikus tréning mellett ugyanúgy volt minden nap modern tréning is. A klasszikus segíti a modernet és a modern segíti a klasszikust. A mai napig a koreográfiáimra hatással van annak az egy évnek a hozománya.

Aztán hazajött, s itt az Operaház milyen feladatokkal várta?

Abban az időben nagyon jó volt a repertoár. Akkor ifj. Harangozó Gyula volt a balettigazgató. Ő volt az, aki először hozott William Forsythe-koreográfiát az Operaház repertoárjába. Nagyon sok modern darabban szerepelhettem. Klasszikusokban is, de engem mindig is jobban izgatott az a fajta modern balett. Hangsúlyozom, hogy balett, mert ezt az ember nem is tudja és nem is szeretné levetkőzni. Én a klasszikus balett világából jövök, a koreográfiáim a mai napig is a klasszikus balett-technikán alapulnak, a modern technikákkal ötvözve. Visszatérve a kérdésre, abban az időben nagyon sok modern balettben szerepeltem.

Milyen szerepei voltak, mikbe szeretett táncolni?

Szerettem nagyon a Seregi-darabokat. Az a közeg, azok az előadások felejthetetlenek. Amit nagyon szerettem, az a Lenszkij az Anyeginben, akinek a lelkivilága nagyon közel állt hozzám. De hát akkor volt itt először Forsythe-darab, és táncolhattam az In de Middle-ben. Huszonkét évesen ez fantasztikus élmény! S táncolhattam olyan művészek mellett, akikre felnéztem és felnézhetek ma is. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ez így alakult. A koreográfusi pályám is ekkor indult. Ezt is ifj. Harangozó Gyulának köszönhettem. Ő akkor indított egy stúdiót stuttgarti koreográfus-műhely mintájára. Ez egy nagyon hasznos dolog volt számomra is. Az első oda készített koreográfiámat, a Connections címűt (1997) azóta is el szokták kérni. Akkor Gyarmati Zsófiával táncoltam. Pár éve, amikor a tizenöt éves koreográfus stúdiót ünnepeltük a MŰPÁ-ban, Kozmér Alexandrával eltáncolhattam, akivel szintén fantasztikus volt.

Elválás (fotó: Ambrus László)

Több világhírű együttesben táncolt...

Nagyon színes volt a táncos pályám, és ezért is hálás vagyok a sorsnak. A szüleimnek elsősorban, akik mindig támogattak, és azt is hogy elengedtek külföldre. Ifj. Harangozó Gyula még a fiatal koreográfus stúdió kapcsán javasolta, hogy menjek tanulmányútra a Frankfurt Ballethez, Forshyte-hoz. Szerzett erre nekem ösztöndíjat. Csodálatos időszak volt, nagyon sokat láttam, nagyon sokat tanultam, és amikor vége lett, Forshyte maradást ajánlott. Ezt nem lehetett visszautasítani. Tudni kell, hogy nagyon nehéz volt az ő együttesébe bekerülni, akkor ez a balett a kortárs tánc egyik fellegvára volt. Így kezdődött a nemzetközi pálya, mert aztán a lyoni Nemzeti Opera, majd a bécsi Staatsoper szólistája voltam. Nagyon szerettem Frankfurtot, nagyon szerettem Lyont, de honvágyam volt, mindig hazavágytam. Lyon után hazajöttem, elszerződtem az Operába, vettem egy lakást. Egy év múlva ifj. Harangozó Gyula balettigazgatói szerződése lejárt, s Bécsben kapott igazgatói állást. Így oda követtem, s táncoltam ott tizenöt évig.

Az említett együttesek mindegyikének sajátos és eltérő arculata volt. Ismerte a budapestit. Ezek mennyiben voltak mások?

Nagy különbség volt. A Magyar Állami Operaházé egy nagy balettegyüttes, nyolcvan-száz taggal. Másutt feleannyian voltunk. Frankfurtban csak Forshyte-koreográfiákat táncoltunk, Lyonban nagyon jó és széles volt a repertoár, és a klasszikusok mellett moderneket is táncoltunk. Többször jött koreográfus, aki az együttesre készített darabot. Valójában együtt alkothattunk, s volt olyan, aki rám készített szólót. Nagyon élveztem ezeket az éveket.

A nagy operáknak a tradíciókhoz híven, sokféle közönségigényt kell kiszolgálniuk...

Ami nem baj. Ebből a szempontból egy nagy együttes nagyon jó is tud lenni, mert színes a repertoár. Gond az, hogy nincs annyi idő a felkészülésre. Jön a koreográfus és új darabot készít, de közben repertoáron ott A hattyúk tava, a Giselle, aminek menni kell. Én azt gondolom, hogy mind a kettőnek – a nagy, repertoárt játszónak és az egy koreográfushoz kötődőnek – megvan az előnye, de a hátránya is.

Mindegyik együttesnél különböző felfogású koreográfusokkal dolgozott. Ez mennyiben hatott a látásmódjára?

Nagyon. Ezért mondom azt, hogy ilyen szempontból is hihetetlenül szerencsés vagyok. Elkerülhettem külföldre, rengeteg koreográfussal, asszisztenssel dolgozhattam, s az sem volt közömbös, hogy különböző országok különböző kultúrájával találkozhattam. Ez mind nagyon erősítette a koreográfusi világomat is.

Tizenöt évig táncolt Bécsben.

Igen, ott elmaradt a honvágy. Bécs nagyon hasonló város, mint Budapest. Ma már második otthonomnak érzem. Bécsben hasonló volt a repertoár. Sokfélét táncoltunk, s szerencsémre – főleg az utóbbi években – moderneket. Szerepeket nem emelnék ki, mert rengeteg féle volt, s a modernekben amúgy sem úgy szerep a szerep.

Volt egy táncos pálya, s mellette születtek a koreográfiák…

Az Örvény előzménye egy pas de deux, az Órák, ami még a koreográfus stúdióra született. Keveházy Gábor 2010-ben felkért, hogy készítsek darabot a Magyar Nemzeti Balett számára. Ezt sokáig táncolták, és nagy sikere volt. Aztán Bécsben csináltam egy Bolerót, amit ugyancsak játszottuk, először hat évig, aztán három évre megint elővették. Ezt a Bolerót hoztam 2014-ben Győrbe, akkor először dolgoztam a Győri Balettel. De ez így nem igaz, mert a Connection-kettőst korábban hoztam. De a Bolero volt az, amiben az egész együttes táncolt. Most pedig elkészítettem számukra a Movenemts to Stavinskyt , aminek magyarországi premierje 2020 őszén lett volna a MÜPÁ-ban. Mindig van valami zene, ami inspirál. Így születnek a darabjaim. Állandóan jár az agyam, hogy erre a zenére mit lehetne. Ez valahogy ösztönös.

A táncos pálya fájdalmasan rövid ideig tart. Többen vannak, akik idősebb korban is fellépnek. Ön abbahagyta az aktív táncot. Nem fáj a szíve?

Nem. Tudom, hogy sokaknak nehéz ezt elengedni. Nekem több szempontból is könnyebb volt. Az egyik, hogy hosszú pályám lehetett, mert negyvenkét évesen hagytam abba. A másik pedig, hogy koreográfusként most is ugyanúgy egész nap bent vagyok a teremben, ugyanúgy mutatom a mozdulatokat, ugyanúgy együtt dolgozom a táncosokkal, s gyakorolni is gyakorolok. Arra, hogy egyszer majd nem én leszek a színpadon, már évek óta készültem. Nekem semmi hiányérzetem nincs. Régebben korban tovább, az idősebbek is táncoltak. Most mindenütt a fiatalok kerülnek előtérbe. Ez nagyon sok pályán nem annyira jó. De a mi pályánkon mégiscsak. A testet különösen a klasszikus balett ugyancsak igénybe veszi. Harmincöt éves kor után – tisztelet a kivételnek – a klasszikus már nehéz. A modern és a kortárs táncot lehet hosszabban, lehet tovább is. Én azt gondolom, hogy nem hiába ez a pálya húsz év. Nekem elég volt. Nagyon szép és gazdag, jó is, rossz is volt benne, ahogy kell. Amúgy sem vagyok olyan visszasírós, inkább előre nézek. Nagyon szerencsésnek tartom magam abból a szempontból is, hogy elkerültem külföldre. Sok helyen táncolhattam. Az is csodálatos, hogy a táncosi pályából ennyire szépen át tudtam váltani egy ilyen óriási, gyönyörű feladattal.

A Győri Balett nemcsak egy kortárs balettegyüttes, de egy nagy múltú, markáns arculatú együttes. Az ön táncos világa és az együttes tradíciója hogy kapcsolódik?

Velekei Lászlóval – aki Kiss János után vette át az együttes irányítását – elsődleges szempontunk, hogy megőrizzük azokat a hagyományokat, amelyek nélkül nincs Győri Balett. De ugyanakkor egy más korosztályt, egy más szemlélet szeretnénk képviselni. Elsősorban mint koreográfus leszek jelen, de ez nem azt jelenti, hogy csak én fogok koreografálni. Velekei László ugyanígy koreografál. Az idei évadra elkészítette a Csodálatos mandarint. Nagyon szeretnénk a jövőben még nemzetközibbé tenni az együttest. Itt mindig megfordultak neves külföldi koreográfusok, mi ezt szeretnénk folytatni, és talán még többet meghívni. Saját tapasztalatból tudom, egy táncosnak az a legfontosabb, hogy ezen a rövid pályán minél több impulzus érje. Minél több koreográfussal, minél több asszisztenssel tudjon dolgozni, minél több kultúrával találkozzon. Ez elengedhetetlen. Jelenlétemmel ezt próbálom beépíteni. Az én darabjaim ugyanúgy erre fognak épülni. A Győri Balett művészeti vezetője vagyok, és hangsúlyozom a balett szót. Azért hangsúlyozom, mert az országban több együttes van, de a klasszikus balettről csak a Nemzeti Balettnél beszélhetünk. Például nagyon szeretem, amit a szegedi kortárs balettnél Juronits Tamás csinál. De óriási a szakadék a Nemzeti Balett és a kortárs együttesek között, amikből szerencsére egyre több van az országban. Az a célom, hogy közelebb vigyük a kettőt. Ezért is szerencsés a találkozásom a Győri Balettel, mert én ugye a klasszikus világból jövök. Koreográfiáimban is szeretem a spicc-cipőt alkalmazni, de ugyanakkor teljesen máshogy, mint például A hattyúk tavában. Koreográfiáim nagyon erős technikai tudást igényelnek, mégis modern balett felé irányulnak.

Ez most egy nagyon termékeny és nagyon sűrű időszak. Ebben a borzasztó helyzetben mi még mindig nagyon szerencsések vagyunk. Tudunk dolgozni, nagyon bízom benne, hogy ez így is marad.

Az interjút készítette: Józsa Ágnes