Európai Hidak 2020 – Műpa

Az Európai Hidak fesztiválsorozat idei programja sajátos helyet foglal el a hasonló elnevezésű őszi fesztiválok sorában, több szempontból is. A járványveszély hatása a meghívott előadóművészek fellépésének akár utolsó pillanatban történt lemondásában is megmutatkozik, valamint a közönség létszámát is befolyásolja. De a múzsák (Cicero szerint legalábbis) legfeljebb a háborúban hallgatnak, a vírusveszéllyel dacolnak. S a zene közösségi ereje diadalmaskodik abban is, hogy szervezők fáradhatatlanul munkálkodnak a rendezvények létrejöttén a legkülönbözőbb személyi és műsorváltozások realizálásával, az előadók pedig teljes lelkesedéssel játszanak a létszámban megfogyatkozott, „nem sokaság, hanem lélek” közönségnek is. Amely közönség viszont, dacolva a „mennyiséggel”, minőségi figyelmet szentel a produkcióknak, és különlegesen intenzív tetszésnyilvánítással köszöni meg az élményeket, amelyek néha független a minőségtől – mert az itt-és-most megszülető produkciók varázsa lehetetlenné teszi az összehasonlítást a legperfektebb hangfelvételekkel is. Tény, hogy utólag, felvételről nem minden előadás váltana ki hasonló, már-már kritikátlan tetszést… De itt-és-most az élményekre kiéhezett hallgatóság számára mindennél többet jelentenek.

Idén ősszel nyolcadik alkalommal került sor az „Európai hidak” rendezvénysorozatra, amelyet közösen jegyez a Müpa és a Budapesti Fesztiválzenekar. A képzeletbeli hidak eddig is többször átíveltek több ország felett is; ezúttal a másik pillér a szigetországban rögzült. A szervezők fontosnak tartották mind a programokban és ajánlókban, többször pedig az egyes rendezvények bevezetőjében is hangsúlyozni, hogy jóllehet az Egyesült Királyság már nem tagja az Európai Uniónak, ám tagadhatatlanul része az európai művelődéstörténetnek, s ez a történelmi kapcsolat felülírta az aktuálpolitikai vonatkozásokat. Komoly- és könnyűzene mellett az irodalom és a filmművészet is helyet kapott a változatos programban, amely sokszínűségével és választékosságával mindenki számára kínált tanulságokat.

Függetlenül attól, hogy a „három K” – a szlogenként hirdetett „kapcsolódás, kíváncsiság, kölcsönhatás” – közül melyik tartott számot nagyobb érdeklődésre, felfedezésekben gazdag napokat köszönhettünk az előadásoknak. Az alliteráció jegyében kínálták a Műpa előcsarnokában az angol zene történetének jelentős pillanatait felidéző kiállítást: „Purcelltől a punkig, avagy az angol modor”. És már itt is birkózott az ismeretlen az ismerőssel – ráébresztve a nézőt, hogy mennyi fehér folt vár még feltárásra. A felfedezéseknek a Műpa három helyszíne adott otthont: a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, a Fesztiválszínház, valamint az Előadóterem – mindenütt betartva a szigorú szabályokat, amelyeket a járvány elleni védekezés megkíván. A programok némi változtatásának oka külföldi vendégművészek kényszerű távolmaradása volt, ám annál nagyobb örömmel köszönthettük a bátrakat, akik a veszéllyel dacolva mégis vállalták az utazást. A távolmaradásnak is megvolt a maga pozitív hozadéka: hazai művészek kaptak váratlanul beugrás-jellegű fellépési lehetőségeket. Tehát a Beethoven-jubileum évében az Öröm itt is teret hódíthatott! Megörökítésre kívánkoznak négy este tapasztalatai és tanulságai.

Az előadók közül kétségkívül a főszereplő a Budapesti Fesztiválzenekar. Két estén léptek fel zeneigazgatójuk és vezető karmesterük, Fischer Iván irányításával (azonos műsorral), de vendégkarmesterrel is muzsikáltak. Bizonyára bekerül Franck Ollu szakmai életrajzába a szeptemberi este, amikor Mason, Adès, Anderson és Benjamin egy-egy művét vezényelhette. Az est szólistája a zenekar első szólócsellistája, Szabó Péter volt, a Fischer Iván vezényelte programban Báll Dávid (zongora) és Szőke Zoltán (kürt) kapott szólista-lehetőséget, utóbbi a tenor Andres Satples partnereként (Britten Szerenád tenorhangra és kürtre című kompozíciójában).

A BFZ törzsközönsége első pillanatban meglepődve tapasztalhatta, hogy az értékes műismertetéseket tartalmazó műsorfüzetek helyett egyszerű programot kap kézhez – igaz, ezen lényegi információ szerepel: „A koncertekről bővebben honlapunkon olvashat: www.bfz.hu”. Tehát csupán utólagos tájékozódási lehetőség jutott osztályrészül a közönségnek a szokásos, utolsó percben történő előzetes felkészülés helyett. De talán ennek is megvolt a maga haszna: koncentráltabb figyelmet gerjesztett az előadás iránt, s a figyelmes hallgató minden bizonnyal több „saját megfigyelésre, meglátásra” tett szert, mint amikor az olvasottak ismeretében adja át magát a műnek. Annál is inkább, mivel a műsorokban sok volt a felfedeznivaló. Ismerősként leginkább Britten műveit hallgathattuk (Simple Symphony, valamint Szerenád tenor hangra, kürtre és vonósokra), és Haydn D-dúr „London” szimfóniáját. A Fischer Iván vezényelte koncertek nyitószáma, a Wales hercegének tiszteletére komponált Induló különleges csemege volt még a Haydn-életműben magukat járatosnak vélők számára is, MacMillan rövid zongoraversenye (Cumnock Fair) pedig újdonságnak számított a hazai koncertpódiumon. A szövegfordítások vetítése általában eltérő fogadtatású – ebben az esetben nem lett volna felesleges a versek szerzőinek feltüntetése és a nyersfordítások közlése. Így csak „meghatározatlan tartalmisággal” gyönyörködhettünk Britten remekében… (az utólagos információ, a fordítás elolvasása már nem befolyásolja a zenei impulzusokat…). Az elsősorban a XX. századi és kortárs zene területén otthonos Ollu személyében a nemzetközi koncertélet prominensét köszönthettük.

Az alkotók közül a rendező Stanley Kubrick munkássága került reflektorfénybe – nem kis részben Réz András értő és lényegre irányító filmklub-házigazdai ténykedésének köszönhetően. Az „európai hidak” műsorfüzetében elgondolkodtató és tanulságos mondatokat olvashattunk a 2001: Űrodüsszeia kapcsán: „Arra a kérdésre […], hogy miről szól a 2001: Űrodüsszeia, nagyon sok helyes válasz létezik. Ez azonban nem lenne elég a klasszikussá váláshoz. Erre ugyanis csak azoknak a műveknek van esélye, amelyek a maguk korában elég figyelmet kaptak ahhoz, hogy ne hulljanak a feledésbe”. Az utóbbi mondatot igencsak meg kellene szívlelniük azoknak, akik úgy vélik: egy-egy kortárs mű bemutatásával eleget tettek mindennemű elvárásnak. Mert csak (megörökített) előadói praxissal rendelkező darabokhoz tud érdemben „hozzászólni” az utókor. A Ragyogás (The Shining) megtekintése után hosszasan lehetett töprengeni azon, vajon mi indokolta az értetlenkedő szakmai fogadtatást (beleértve Stephen King elégedetlenségét), és hogy vajon ez mennyiben járult hozzá a hallgatói érdeklődéshez, amely csakhamar kultuszfilmmé tette (méltán!) a pszichohorrort, amelyet négy évtizeddel a születése után talán nem is igen érzünk annak…

Vissza nem térő alkalmat jelentett a Literárium extra is a Fesztivál Színházban, ahol Nádasdy Ádám összeállításában „Az angol irodalom remekei” címmel meghirdetett előadáson vehettünk részt. Négy színművész (Fullajtár Andrea, Ónodi Eszter, Fodor Tamás és Hajduk Károly) produkciójához atmoszférateremtő zenei betétekkel Razvaljajeva Anasztázia (hárfa) járult hozzá. Ezúttal a „tanácstalan” közönség mindenképp „felmenthető”. Nem lévén semmiféle ismeretünk a forgatókönyvről, aligha sejthettük, hogy Fullajtár Andrea fellépése „tömbösített”, később nem lép színre. Hogy mindennemű tetszésnyilvánítás, taps nélkül kellett búcsúznia, szerencsétlen véletlen – ebből okulva aztán minden apró mozzanatot külön megtapsolt az önhibáján kívül bűntudatot érző közönség. Amiből következik, hogy a program íve aligha érvényesült, mozaikossá töredezett. De legalább a többi fellépő nem keserű szájízzel távozhatott. Itt is kaptunk jócskán meglepetést, részben a válogatás által (a máskor mellőzött remekek előtérbe állításával, ugyanakkor várt remekek figyelmen kívül hagyásával), részben ismert művek kevéssé ismert fordításban való megszólaltatása által. A legnagyobb hasznát a korábbi ismeretek felelevenítésére irányuló szándék aktivizálásában, valamint az újonnan hallottak holdudvarának feltérképezésében látom. És abban a kompenzáló szándékban, amellyel ki-ki az általa kedvelt, ám a műsorban mellőzött szerzőknek adózik műveik újraolvasásával.

Pillantások a hídról több évszázadnyi távlatba: a tanulságok között az egyik legfontosabb, hogy késztetés kell az érdeklődési területünk tágítására, bővítésére. Ehhez számos hasznos inspirációt kínált a rendezvénysorozat.

Fittler Katalin