Shakespeare: Téli rege – Interferenciák, Kolozsvár

 

A kolozsvári Állami Magyar Színház kétévente rendezi meg nemzetközi színházi fesztiválját Interferenciák néven. A mostani, hetedik alkalom egybeesett az Európai Színházi Unió megalakulásának 30. évfordulójával, ami emelte a fesztivál fényét és gyarapította a programok számát. Tizenegy nap alatt harmincnégy előadás szerepelt műsoron, három címszó köré csoportosítva. A Horizontok az idei fesztivál tematikáját írta körül a meghívott produkciókkal. Az UTE30 keretében a kerek születésnapját ünneplő, Tompa Gábor elnökölte Európai Színházi Unió egykori és jelenlegi tagszínházainak előadásaiból válogattak, az OFF programban pedig független színházi társulatok és fiatal alkotók produkciói mutatkoztak be.

Idén a járvány miatt természetesen nem találkoztak személyesen a résztvevők; online térben zajlott le a rendezvény. Ez avval a különös érzéssel járt, mintha megszűntek volna a különböző idők. Ugyanabból a nézői pozícióból és ugyanavval a szemmel néztük mondjuk a Katona József Színház 1987-es, Székely Gábor rendezte Catullusát, vagy Lev Dogyin 1997-es Platonovját a szentpétervári Kis Színház előadásában, mint például Silviu Purcărete jelen idejű temesvári munkáját, Az ember tragédiáját. Egyébként a legtöbben ez utóbbira voltak kíváncsiak a fesztivált 54 országból figyelő 35944 néző közül.

Idozavar 1

Guy Hughes, Orlando James, Joseph Black, Chris Gordon (fotó: Johan Persson)

 

A nagyon sokféle előadásnak talán mindegyikéről lehetne és érdemes volna beszámolni, de annyi papír a világon nincs. Egyet választottam ki, a Declan Donnellan rendezte Téli regét. Egyrészt mert angol nyelvű, külföldi előadás lévén magyarul nem jelent meg róla recenzió. Másrészt mert igazi „uniós” előadás: a Cheek by Jowl, a londoni Barbican Centre, a Les Gémeaux/Sceaux/Scène Nationale, a Grand Théâtre de Luxembourg, a Piccolo Teatro di Milano – Teatro d’Europa, a Chicago Shakespeare Theater és a Centro Dramático Nacional, Madrid (INAEM) közös produkciója. (Donellannal online beszélgetést is szerveztek a fesztivál keretében az érdeklődő szakmabelieknek Tér és kutyaszorító címmel.)

Declan Donnellan fényes pályája eddigi négy évtizedében számos Shakespeare-darabot rendezett, a Téli regét például Szentpéterváron is színre vitte már, a Kis Színházban. Ezt a legutóbbi, 2017-es Téli rege-rendezését – nemzetközi összmunka lévén – a világ jó néhány országában láthatták a nézők, Görögországtól Luxemburgon, Franciaországon át az Egyesült Államokig és tovább. (Katalóniában díjat is nyert.)

Idozavar 2

Natalie Radmall-Quirke és Peter Moreton (fotó: Johan Persson)

 

A rendező Shakespeare-ábrázolatja – amint azt a 2011-ben Pesten vendégszerepelt Macbethje is tanúsította, vagy a szentpétervári Szeget szeggeljén is megfigyelhettem egy moszkvai színházi fesztiválon – tiszta, egyszerű formavilágú, ember-ember viszonyokra koncentráló. E Téli rege történetét csupa zabolátlan ösztön és homályos érzés dúlja fel, beláthatatlan és jóvátehetetlen következményekkel. Nem vagyunk messze attól, hogy a zöld szemű szörny fogságába esett Leontes király zavarodott elméjében járjunk. A produkció eleje revelatív megoldást kínál arra, ami ennek a darabnak (meg némiképp az Othellónak is) örök nehézsége: hogyan hihetjük el, hogy egy boldog, szerelmes férfi egyik pillanatról a másikra szó szerint őrült féltékeny lesz, és a csöppet sem találóan szerelemféltésnek nevezett okból likvidálja asszonyát.

Az előadást az Idő foglalja keretbe. A fehér gerendákból készült, karámszerű díszletelem előtt ugyanolyan faanyagból összeütött, hosszú lóca áll. Egy nő ül rajta, dzsekiben, kendőben, a közönségnek háttal. Az ő néma ülése szinte átfolyik Leontes király magányos üldögélésébe, amely valamiféle belső jele az események kezdetének. A szicíliai Leontes király és gyerekkori barátja, a cseh Polyxenes király szaladgálnak, fogócskáznak, birkóznak, akár a kölyökoroszlánok. Aztán pár pillanat múlva már ott ülnek a padon felnőtt királyként, családos emberként, a mindenórás háziasszony, Hermione és a kis herceg, Mamilius társaságában. Évődnek, huzakodnak, majd Leontes királyban egyszer csak megfogan a gondolat, hogy a felesége és a barátja megcsalják őt. A jóképű, szőke hajú, farmernadrágos Leontes (Orlando James) egyszerre kezd izzadni és képzelegni. Hermione királyné és a királyi vendég, Polyxenes bábokként ülnek a padon, és Leontes rendezgeti őket különböző intim pózokba. Elképzeli parázna kettősüket, ettől rögtön látja is és láttatja. Innentől kezdve, hogy a tiltott viszony megképződött, nem lehet úgy csinálni, mintha nem lenne. Van – és kész.

Az események menete megállíthatatlanul halad előre a rossz irányba. Leontes legfőbb udvari embere, Camillo (David Carr) talán nem egészen tapasztalatlan az autokrácia terén. Amikor uralkodója megbízza őt, hogy mérgezze meg a ház vendégét, Polixenest (Edward Sayer), akkor Camillo azonnal tudja, hogy innen menekülni kell, s haladéktalanul kivándorol, csatlakozva a szó nélkül távozó királyi baráthoz. A házasságtöréssel vádolt királyné, Hermione (Natalie Radmall-Quirke) intelligensen és fegyelmezetten fogadja férje agyrémének súlyos következményeit; a hirtelen megindult szülést, a börtönt, a formális bírósági tárgyalást és a saját halálhíre mögé rejtett, önkéntes szobafogságot. Csendes magányában alighanem azt is megkérdezi magától, hogy ha Polixenes és Camillo tudtak a feldühödött férj gyilkos szándékáról, akkor őt, a talán legvédtelenebbet az egész históriában, vajon miért nem szöktették meg, miért nem vitték magukkal a békés Bohémiába. Ezenközben a megbomlott Leontes az apollói jóslatot sírásba forduló hisztérikus nevetéssel, majd tagadással fogadja. De amikor Mamilius herceg halálhíre jön – látványos effektus, ahogy ledől a karám fala, s odabent fekszik holtan a kis herceg –, akkor a király felülbírálja korábbi elítélő véleményét, majd múlhatatlan bűntudattal és feloldhatatlan magánnyal fizet mindenért. (Mellesleg az is érdekes kérdés, hogy a büntetését vajon hány évre rótta ki Hermione. Ha Perdita, az elveszett gyermek nem kerülne elő, akkor életfogytig?) Orlando James Leontes-alakítása elsőrangú: a színész minden mimikai rezdülése, hajsimítása, könnye, izzadságcseppje, járásának elbizonytalanodása, ziláltsága, felindultsága megkapó és hitelesnek ható.

A mese másik történetszálát Declan Donnallen rendezése leginkább a művészi világítással és a színészi játékkal teszi bukolikus hangulatúvá. A kitett csecsemő bájos lánykává cseperedik egy pásztortanyán, ahol a kedélyes vidéki népséget ugyanazok a színészek adják, akik Leontes udvarának elegáns, öltönyös urai voltak. A két rész között az összeköttetést az Idő teremti meg. Kék fényben körbefordul a karám, előre jön a dzsekis, kendős asszony, ledobja magáról a meleg holmit, s fiatal, szőke lányként áll elénk a monológgal (Kosztolányi Dezső fordításában): Hát hadd legyek, mi régen, / Hogy ősi rend se volt a földön-égen, / S az sem, mi most van. Én, tanú, jelentem / Időnek az időt”.

A Téli rege színrevitelében mindig érdekes kérdés, hogy a rendező miként oldja meg a Hermione-szobor megelevenítését. Ugyanis – ellentétben udvarhölgye, Paulina (Joy Richardson) hamis állításával – a megvádolt asszony nem halt meg. Udvarhölgye rejtegeti másfél évtizeden át, majd szoborként mutatja meg a cseh királyfi oldalán előkerült királykisasszonynak, Perditának és a bánatos özvegy királynak. Donnallennél Paulina és egy másik udvari hölgy jelentőségteljes összenézése arra utal, hogy ebben a házban mások is ismerhetik a királyné hosszú rejtőzésének titkát. Amikor a szobrot szemügyre venni érkezik a díszes társaság, gyertyákkal a homályban, Hermione pirosas fényben, lesütött szemmel ül egy fehér dobozon. Paulina szemfényvesztő magánszáma után megmozdul, feláll, és kezét nyújtja a megrendült Leontesnek. De sem mosolya, sem szava nincs a férfihoz. Ez a heppiend. A nagy, közös összeborulás közepén még bejön a színre Mamilius, a halott királyfi, de az Idő gyorsan kézen fogja és kiviszi őt a színről.

Mamilius a legkényesebb pontja a Téli rege végének. Minden elsimult, ki-ki megtalálta a maga párját, megnyugvását, boldogságát. De egy ártatlan emberélettel minuszban maradtunk. Donnellan rendezésében szokatlanul bizarr a kisfiú ábrázolása. Tizenéves forma fiú játssza, Tom Cawte, kidüllesztett szemekkel, idegesítően lelkes rajongással csüggve a szülein. Sokat időz a színen felnőttek társaságában, így módunkban áll észrevenni, hogy goromba és agresszív gyerek. Amikor állapotos édesanyjának terhére van és elküldik a királyné mellől, akkor ordítva a földre veti magát. Csépeli, akit ér. A kistestvére közeles érkezésének hírére ugyanilyen hisztérikusan reagál. A néző bizonyos rossz érzéssel kénytelen arra gondolni, hogy ha Mamilius nem hal meg, akkor őbelőle talán ugyanolyan veszélyes, féktelen és fékezhetetlen zsarnokkirály válik, mint amilyen az apja. Végtére is van olyan tulajdonsága az Időnek, hogy szereti ismételni magát.

Stuber Andrea

 

NKA csak logo egyszines

1