Berettyán Nándor: A súgó - Nemzeti Színház

Az alig 28 éves, színművészként ismert Berettyán Nándor A súgó című, Valère Novarina svájci író novellája nyomán született absztrakt vígjátékkal debütált rendezőként a Nemzeti Színházban. A szerző, Novarina 2008-ban a Csokonai Színház társulatával vitte színre Képzeletbeli operett című darabját, s a debreceni bemutatót követően az előadást a párizsi Odéonban egy héten át teltház előtt játszották magyar nyelven, francia felirattal – óriási sikerrel. (Erről a nemzeteken átívelő sikertörténetről dokumentumfilmet is forgattak Éber álom címen.)
Valère Novarina a szószínházi hagyomány alkalmazásával vált elismert rendezővé. Metaspirituális színházában szakrális és profán mindig egyszerre van jelen. A szavak általi megtisztulást és feltámadást hirdeti, Istent szóként, cselekvésként (logosz) értelmezi. Novarina színháza tehát olyan szakrális közeg, amely a megváltás színhelyévé válhat a szó által. Vajon eleget tudott-e tenni Berettyán Nándor a különös előzmények, valamint Novarina pályafutásának ismeretében a maga elé állított kihívásnak?

(fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Hét szereplő – három férfi és négy nő – gyűlik össze lassan a színtéren. Szövegüket elfelejtették, azt sem tudják, melyik darabot kellene előadniuk a tűkön ülő közönségnek – s ha mindez nem lenne elég, még a súgónak is nyoma veszett a fekete verem misztikus homályában, aki kihúzhatná őket a csávából. Ez a szürreális helyzet kínálja a komédia alapját, az elvont, elemelt stílus pedig legalizálja, hogy a színészek mindezt a nézők előtt vitassák meg, adott esetben még ki is nevessék majd megsajnálják a közönséget, amiért tehetetlenül várakozik – az igazság azonban az, hogy az első pillanattól kezdve nagyon jól szórakozunk.

A feldolgozás tulajdonképpen nem kisebb feladatra vállalkozik, mint hogy az élet értelmének nyomába eredjen. Az előadás tematikájának kínkeserves (színészek általi) kutatása közben többek között ugyanis olyan, a létezésünket meghatározó és befolyásoló témák vetődnek fel, mint az idő értelmezése – kereteinek kitágítása, vagy épp ellenkezőleg, határainak kijelölése a térben –; gondolataink kivetülése, materializálódása. Mindeközben a súgó személye már nem szimplán egy lekezelt, elmenekült vagy nemtörődöm színházi alkalmazott, hanem a kegyes Teremtő szimbólumává emelkedett alak, aki segíti a – társadalmat is képviselő – szabad színész kiteljesedését. A tik-takot váltva kántáló férfi és nő mintha a megosztott, duális, maszkulin−feminin – egymásnak tökéletesen ellentmondó és paradox módon egymást mégis tökéletesen kiegészítő – világegyetem kivetülései lennének. A világ azonban nem ennyire fekete-fehér, és ezt Berettyán Nándor is jól tudja. Rendezésének drámaisága s tragikomikuma olyan, az előadásba ékelt – kissé elbagatellizált, mégis nagyon találó – párkapcsolati szituációkban áll, melyek eleve reménytelennek s feloldhatatlannak bizonyulnak. Előfordul, hogy a beletörődés tűnik az egyetlen megoldásnak, máskor az ellenállhatatlan női fekete lyuk vonzása (Barta Ágnes), vagy épp a konfliktus szerelemittas, túlromantizált „elcukiskodása” (Mészáros Martin). Ízelítőt kapunk a kiközösítés (Ács Eszter és Berettyán Sándor), az önmegvalósítás-önérvényesítés (Katona Kinga), a kényelemhajhász fogyasztói társadalom, de még a kultúrsznobizmus témaköréből is. Mintha még a színházi szcénát aktuálisan érintő #freeszfe ügyre is finom utalás történne a kettészakadt, egymásra mutogató táborok, valamint a kirekesztett vagy épp önszántából kimaradó, antikonformista egyén (Bordás Roland) között. Nem csoda, ha előadás közben eszünkbe jut Umberto Eco többértelműséget tárgyaló Nyitott mű című írása.

Egyértelmű igazság és megoldás nem létezik, legalábbis nem tud tökéletesen kibontakozni ezen a Földön. A rendező mégis képes a legszerethetőbb módon rámutatni arra, hogy a világ mégiscsak áll, és működik – úgy, ahogy. Az egyének sokszínűségének létjogosultsága nemcsak a karakterek kidolgozottságában, de a kellékekben is megmutatkozik (színes ernyők és lufik, habszivacs-mellszobor, felfújható T-Rex), valamint a jelmezeknél, ahol a légies ókori görög stólától kezdve az utcalányos, leopárdmintás műszőrmén át a kultikus Shakespeare- és Drakula-jelmezig minden megjelenik. A legjobb az egészben, hogy ez a színpompás világ nem válik giccsessé vagy túlzóvá, sem unalmassá a szűk kétórás előadás során. A szereposztás és a színészvezetés tekintetében továbbá elmondható, hogy mindenki tökéletes harmóniában érvényesül a színpadon, ami tovább erősíti Berettyán intencióját. A nagyernyősök között koktéldísszel táncol a szerethető okostojás (Berettyán Sándor, a rendező fivére); a depis feketeernyős tag (Szabó Sebestyén László) fájdalmában is próbálnak osztozni a többiek, akik a társai. Előadás közben olyan érzésünk támadhat, mintha egy összekovácsolódott fiatal banda bizalmat szavazna nekünk és a kegyeibe fogadna – és ez igazán kellemes érzés, mert annyira szerethetők mind, hogy szeretnénk hozzájuk tartozni, bármilyen neműek vagy korúak legyünk is. A csekély befogadóképességű Kaszás Attila terem ezért is bizonyult megfelelő választásnak a kis létszámú kamaradarabhoz. Igaz, a társulat – Novarina rendezéseihez híven – néha összeáll egy-egy mini-koncertre, s ilyenkor becsúszik egy-egy nem szándékoltnak tűnő hamis szólam, s van bennük némi monotonitás, de a dalszövegek kreativitását tekintve ezek a mozzanatok is kedvelhetők (Szabó Sebestyén László dobszólói pedig professzionálisak). Ami a koreográfiákat illeti, látszik, hogy a rendező inkább a szövegszínházi etapokra koncentrált. Értékelendő, hogy Berettyán nem erőszakolt bele mindenáron első rendezésébe divatos megoldásokat, például a multimédia világában manapság rendkívül gyakori filmvetítést. És bár egy pőre férfi egyszer átszalad a színen, ez a később önmagára reflektáló „meztelen test pipa” megjegyzés nélkül, vagy azzal együtt is indokolt, szellemes húzás.

Berettyán egy olyan idealizált világot jelenít meg feldolgozásában, amelyben minden árnyalatnak helye van. Ahol aki keres, az talál, s a jó – az utolsó pillanatban visszatért, majd hangját hallató súgóval – elnyeri méltó jutalmát, a segítséget, hogy meglelje Önmagát.

Kreatív, jól átgondolt, szívet melengető és humoros ötleteinek hadával Berettyán Nándor levette lábáról a pandémiás szigorítások miatt egyébként is csökkentett létszámú közönségét.

Szalai Mirtill