Yasmina Reza: Bella Figura – VígStreamház

A nős férfi, aki viszonyát szeretőjével a házassági köteléktől való alkalmi elszakadás lehetőségeként éli meg, és nem kíván válni. A szeretője, a gyermekét egyedül nevelő nő, aki úgy szeretné más mederbe terelni a kapcsolatot, hogy eközben ne veszítse el a férfit. Egy ismerős házaspár, akiknek távolról sem olyan kiegyensúlyozott a kapcsolata, amilyennek első látásra tűnik. Egy idős anya, aki épp szülinapos, és hol akaratos kisgyereknek, hol mindenen átlátó, bölcs asszonynak mutatkozik. Ők Yasmina Reza relatíve új (2015-ben írott) drámájának szereplői, a helyszín és a címszeplő pedig egy előkelő étterem, amely feltehetően kifinomult ízlésű és vastag pénztárcájú vendégkört vonz – nevével persze több asszociációs mezőt megnyitva (lehetőséget adva arra a szándékos félrefordításon alapuló képzettársításra is, amely e recenzió címében megjelenik). A darab nem több, mint egyetlen este banális történéseinek krónikája: lelepleződések, frissen születő rokon- és ellenszenvek, alkalmi szövetségek, kisebb pálfordulások után végül is nem áll be drámai fordulat – még az is lehet, hogy másnaptól minden úgy megy tovább, mint eddig. Mindezt a szerző finom humorral, némi iróniával, pergő dialógusokkal, profin megszerkesztve tálalja – de a végeredmény így is csupán egy sablonos, sem mélységekkel, sem váratlan fordulatokkal nem szolgáló történet.

Yasmina Reza napjaink egyik legsikeresebb színpadi szerzője, fontos színházi díjakkal kitüntetett darabjait elismert társulatok, neves rendezők viszik színre (a Bella Figura berlini bemutatója például a Schaubühnében volt Thomas Ostermeier rendezésében), előfordul, hogy film készül belőlük (mint Az öldöklés istenéből, Roman Polanski rendezésében, Jodie Foster, Kate Winslet, Cristoph Waltz főszereplésével). Nemcsak a történelmi hűség kedvéért írom ezt le, hanem azért is, hogy éreztessem: jeles művészek nálamnál nyilvánvalóan jóval többet hallanak ki ezekből a drámákból (vagy legalábbis jóval többet látnak bele e szövegekbe, mint én). Magam úgy vagyok az általam ismert Reza-darabokkal, hogy mindig keresem bennük a csavart, vagyis azt a pontot, ahol a tetszetősen egymásra pakolt banalitások sorozata mégis csak kiad valami eredeti jelentést, illetve többet jelent önmagánál. És nem találom – nemcsak a szövegekben, hanem a magyar színpadokon megszülető előadásokban sem. Felvetődött már bennem az is, hogy e darabok ideális színpadi megvalósítása nem a reálszituációk aprólékos kidolgozása volna, hanem valamilyen szürreális bohózat megteremtése – de láttam Kamondi Zoltán tíz évvel ezelőtti vígszínházi Az öldöklés istene-rendezését, amely (ha jól értettem) valami hasonlóval kísérletezett, kevés sikerrel. A Bella Figurában számomra egyszerűen nem látszanak azok a pontok, amelyeken a színpadi történések elemelkedhetnének a kiszámíthatóan lepergő, meglehetősen érdektelen, inkább karaktertípusokat, semmint hús-vér embereket felvonultató cselekménytől – akár úgy, hogy más kontextusba helyezik azt, akár idézőjelek közé téve a látottakat, vagy a felvetett kérdéseket emelve egyetemesebb szintre. Nagyobb baj, hogy erre irányuló szándékot a Pesti Színházba tervezett, egyelőre online formában megvalósított bemutatón nem is vélek felfedezni. Török Ferenc rendezése jobbára a történetvezetésre és a szituációteremtésre koncentrál. A tágas tér, a szereplők feje felett megjelenő csillagos égbolt talán segíthetne elemelni a reálszituációkat, de komolyabb színészi, rendezői szándék erre nem mutatkozik. Tulajdonképpen Khell Csörsz díszlete is ellentmondásos kicsit, hiszen a tér szimbolikus erejét már az első jelenetben gyengíti kissé a színre gördülő tűzpiros autó, az étterem berendezése pedig nagyjából a klasszikus társalgási drámák színtereinek felel meg. A háttérben néma szereplőkként pincérek is megjelennek, italok kerülnek az asztalra, így a rendezés csaknem maradéktalanul megteremti az éttermi illúziót. A színészi játék pedig alapvetően realisztikus, legfeljebb kicsit elemelt, de ez az „elemelés” is inkább a társalgási drámák irányába mutat. Ami így megszületik a színen, az tényleg nem több, mint a Reza által elmondott eseménysornak a szöveggel adekvát színvonalú bemutatója, a méltánylandó színészi igyekezet ellenére is erős hiányérzetet hagyva a nézőben.

Petrik Andrea és Halász Judit (fotó: Dömölky Dániel)

Méltánylandó színészi igyekezeten nagyjából azt értem, hogy a játszók igyekeznek egyéni színekkel feltölteni a karaktersablonokat. Ezt a törekvést azonban mérsékelt siker koronázza, hiszen maguk a figurák – amennyiben a játék nem mozdul el határozottan valamilyen irányba a reálszituációktól – nem különösebben bonyolultak, gyorsan átláthatóak, kiismerhetőek, így a színészi alakítások legfeljebb a karakterek domináns sajátosságaihoz rendelhetnek egyéni színeket, ami nem teszi sokkal izgalmasabbá azokat. A legszórakoztatóbb Halász Judit játéka, aki legalább a szereplő viselkedésének ambivalenciájára támaszkodhat: az általa megformált Yvonne nem szenilis vénasszony, aki néha meglepően élesen lát, de nem is demenciát tettető, mindenkit átvágó idős hölgy, hanem szuverén személyiség, aki hol elhagyja, hol feltalálja magát, így tisztánlátása éppoly hiteles, mint lassú szellemi leépülése – és kétségkívül ő a kvintett legkevésbé kiszámítható figurája. Fiát, Ericet Wunderlich József olyasfajta sikerembernek játssza, akinek a látszatok a legfontosabbak, s ebbe a látszatba ideig-óráig a mások iránt tanúsított megértés és empátia is beletartozik – de csak addig, amíg nem túl kényelmetlen, vagy nem sérti érdekeit. A feleségét, Françoise-t alakító Kovács Patrícia precízen hozza a hűvös, álszent társasági dámát, valamelyest érzékeltetve azért, hogy ez a póz legalább részben az unalmas, kevés boldogságot tartogató családi kapcsolat folyománya. Petrik Andrea szeretet- és perspektívavágytól fűtött Andreájának domináns jellemzője az a harsány gátlástalanság, amellyel azok közlekednek a világban, akiknek nagyon sok a vesztenivalójuk, vagy akiknek már semmi vesztenivalójuk nincs. Stohl András Borisa pedig olyan rendíthetetlenül feszengi végig az estét – hol a lebukás veszélye, hol partnere viselkedése, hol saját hazugságai és kétszínűsége miatt –, hogy ez a feszengés idővel rám is átragad. Próbálok legalább az előadásba belelátni valami mást, valami többet a banalitásokból összehordott felszínnél, de nem járok sikerrel. És ha tévedek is Reza munkásságának megítélésében, ha darabjainak mégis van olyan tartalmi-formai rétege, ami számomra nem érzékelhető, abban bizonyos vagyok, hogy azt Török Ferenc rendezése sem találta meg. A vígStreamházi bemutató nem több a rezai történet puszta megjelenítésénél. Ami mindenképpen kevés.

Urbán Balázs