Beszélgetés Spilák Klárával

 

Spilák Klára színművész kapta a New York-i The Short Film (SOFIE) Awards fesztiválon a legjobb női mellékszereplő díját Rosanics Patrik Kimaradt körök című filmjében nyújtott alakításáért. Az a színművész, akinek a – sokszínű szerepekben sokszínű – hangját az egész magyar nyelvterületen ismerik. Az ő hangján szólalt meg magyarul Vanessa Williams (Ugly Betty), Joely Richardson (Kés/alatt), Felicity Huffman (Esti meccsek) vagy éppen Jane Lynch (Glee). A legnagyobb népszerűséget A Szex és New York Carrie-jeként aratta. Azóta már számos filmben kölcsönözte hangját Sarah Jessica Parkernek. Dolgozott tévéműsorok szerkesztőjeként, többek között a Repeta és a Mélyvíz című műsorokat készítette, és tizenöt évig volt a Pécsi Országos Színházi Találkozó sajtófőnöke, s a fájdalmas sorsú SZFE művészeti menedzserirodáját vezette.

Nem ez az első filmszerepe, de ez egy jelentős szakmai elismerés...

Igen, ez életem első filmes díja. Ezt a rövidfilmfesztivált hatodik alkalommal rendezték meg, amire közel harminc országból érkeztek pályaművek. Ez egy egyetemi vizsgafilm volt, ráadásul egy tévészakos hallgató diplomafilmje, amely nagyon kis költségvetésből készült. Azért is tartom nagyon fontosnak ezt a díjat, mert ez is bizonyítja, milyen színvonalas oktatás folyt az egyetemen, ahol én is dolgoztam. Bár sokan próbálták az itt folyó oktatás színvonalát megkérdőjelezni az utóbbi időben.

Hogyan került a filmbe?

Általában kéznél vagyok. (nevet) Több esetben előfordul, hogy egy-egy vizsgafilmbe kellene egy anyuka, egy pszichológusnő, egy … és akkor a hallgatók megtalálnak ezekkel a munkákkal. Partnereim voltak Pogány Judit és Bálint András, utóbbi egyébként filmművészetet tanított nekünk annak idején az egyetemen, de eddig soha nem dolgoztam vele. Csodálatos volt.

Hogy választódott ki ez a pálya?

Szokványos módon. Szeretsz verset mondani, nyersz vers- és prózamondó versenyeket, és akkor színésznő leszel. Általános iskolában mindig szerepelgettem az iskolai ünnepségeken. Aztán a középiskolát a Radnóti Miklós Gimnáziumban végeztem. Itt már akkor is   tizenkét évfolyamos képzés volt, és mi nyolcadik után csatlakoztunk be az alapcsapatba. Nehezen fogadtak be minket. Ráadásul ez olyan elit iskola volt, hogy én a 4,6-os átlagommal csak a tizenharmadik lehettem a rangsorban. Elveszett az önbizalmam, szürke kisegér lettem, és ahogy kell, készültem angol−magyar szakra az ELTÉ-re. De egyszer összefutottam egy volt általános iskolai tanárnőmmel, aki rákérdezett, hogy állok a színészettel. Ez újra elindított bennem valamit. Ráadásul a legjobb barátnőm, padtársam, Müller Juli (Müller Péter lánya) a Színművészetire készült, és akkor ez végképp behúzott. Az mondjuk okozott egy kis nehézséget, hogy aktívan sportoltam, ifjúsági kategóriában harmadik helyezett voltam száz gáton és kétszáz méteres síkfutásban, szóval választanom kellett… Felvételiztünk, de egyikünket sem vették föl, viszont bekerültünk az akkori Nemzeti Színház stúdiójába, amit Bodnár Sándor és Tatár Eszter vezetett. Csodálatos egy év volt. Az ember tragédiájában én lehettem Tóth Éva dublőze, meg hát az örök stúdiós darabban, a Mózesben is statisztáltam. Nagyon sokat tanultam a pályáról az alatt az egy év alatt. A Nemzeti egyik rendezője, Kerényi Imre indított osztályt a következő évben. Mázli volt, hogy látott minket, statisztáltam olyan előadásban is, amit ő rendezett, szóval tudta, ki vagyok. Felvett. Huszti Péterrel vitték az osztályt, ahova tizenöten jártunk. A legismertebbek Szervét Tibor, Nagy-Kálózy Eszter és Kerekes Éva. Pályaelhagyó talán csak én lettem.

Trisztán és Izolda – Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg

 

Még nem az elhagyásnál tarunk...

Hát nem. Kerényi akkor rendezte a Nemzetiben az István a királyt. Kiváltságnak számított, hogy mi már második évben dolgozhattunk benne, mert akkoriban főiskolások csak harmadévtől mehettek külsős színházi gyakorlatra. Ma is kívülről tudom az összes számot. De azért is fontos volt ez az előadás, mert itt jöttünk össze Bubik Istvánnal, aki életem nagy szerelme volt. Akkoriban nyílt meg a Magyar utcában a színészház, oda költöztünk együtt. Klassz élet volt ott akkoriban, ott lakott Funtek Frici, Kerekes Éva, Ráckevei Anna, Győri Péter, Varga Mari, Rékasi Karcsi és Détár Enikő, na meg Hollósi Frici.

A színésznő szeretnék lenniből, a főiskolán már színésznő lett?

Magabiztosan kezdtem, de szép lassan kicsúszott a lábam alól a talaj. A tanár úr az első féléves vizsga után közölte velem: magának tudomásul kell vennie, hogy lófeje, lófoga, lóarca van. Tizenkilenc évesen az ember ilyenre nincs fölkészülve. Azt sem értettem pontosan, hogy mit szeretne látni. Azt mondta például, hogy a nagy drámai hősnő, mint amilyen én leszek egyszer, mondjuk Lady Macbeth, az egyenesen beszél, nem hangsúlyoz, csak úgy mondja a szöveget. Elkezdtem mondani a mondatokat, kopogott minden szó, én meg belül zokogtam és azt éreztem, na most fognak kirúgni, és igazuk is lesz. Totál begörcsöltem. Az volt a baj, hogy nem azt magyarázta el, hogy hogyan érem ezt el belső színészi játékkal, hanem azt, hogy ennek hogyan kell megjelennie a néző számára. Sok idő telt el, mire rájöttem, hogy igazán mire is gondolt. És bár a végeredményt tekintve igaza volt, de nem adott hozzá színészi kapaszkodót, csak külső formanyelvet. Nehezen éltem túl a harmadévet, de aztán negyedévben jött Ruszt József és Három nővért csináltunk. Csodás munka volt, habár a megnyesegetett önbizalmamat nem igazán tudta visszaadni. Nemrég megtaláltam a videófelvételt, és most úgy látom, hogy nagyon jók voltunk. Akkoriban nem éreztem ezt. Bizonytalanul indultam el a pályán. Küzdelmes volt számomra a főiskola, a pályakezdés is nagyon nehéz volt. Úgy volt, hogy a Nemzetibe szerződöm, de akkoriban mentünk szét Bubikkal, és így már nem is kellettem… Ott álltam márciusban, hogy nincs helyem. Jobb híján Miskolcra kerültem, de néhány hét után elmenekültem. Úgy éreztem, nincs ott dolgom, mert nem igazán gondolkodik bennem a vezetés. A József Attila Színházba kerültem, majd Pécsre mentem, utána pedig Zalaegerszeg következett.

Milyen szerepekkel? Mert naiva korban nem lehet valaki Lady Macbeth.

Nem lehettek elvárásaim. Fájó volt, amikor Vámos László leültetett a Nemzetiben és azt mondta: későn érő karakter vagyok, a nagy drámai hősnőkhöz, ami majd én is leszek egyszer, el kell tölteni a pályán valamennyi időt, amíg megérik az ember. Ha ezt túlélem, majd szívesen lát. Akkor én azt mondtam neki, hogy azt gondoltam naivan, ha valakiben potenciált lát egy színház, akkor vállalja, hogy fölnevelik ezekre a szerepekre… De nyilván a vezető színésszel való szakításom után már nem voltam fontos és ez egy kompakt kis érv volt. A legmeghatározóbb ember a szakmai életemben Madaras József volt, szinte mindent tőle tanultam. Még főiskolásként hívott egy négyrészes József Attila sorozatba. Egy svéd lányt játszottam, József Attila egy korai szerelmét. Érdekes módon, amiket Kerényi mondott, amiket külsőleg várt tőlem, azokat Madaras tudta megértetni velem és megmutatni belsőleg. Nekem ő volt a mesterem. Csináltunk egy közös József Attila-estet – stílusosan a József Attila Színházban. Másfél évet voltam ott társulati tag, de nem igazán kaptam komoly lehetőségeket, és akkor elszerződtem Pécsre, ahol például Szegvári Menyhérttel dolgozhattam az Amit a lakáj látott című előadásban, amiben Vári Éva partnere lehettem. Hihetetlen élmény volt vele játszani. De a pécsi Kisszínházban is rendszeresen felléptem id. Bagossy László rendezéseiben és a nyári színházban is dolgoztam. Itt ismerkedtem meg Vas Zoltán Ivánnal, aki vendégként hívott Békéscsabára Háy Gyula Appassionatájának főszerepére. Ezt az előadást látta Verebes István, aki akkoriban Zalaegerszegen is rendezett, és Gáspár Tiborral (a darabban ő volt az Őrnagy) beajánlott minket Halasi Imrének. A következő évadra mind a ketten odaszerződtünk. Zalaegerszeg volt az az időszak, amikor azt éreztem, hogy végre a helyemen vagyok. Jó és fontos szerepeket kaptam: játszottam a Trisztán és Izoldában Izoldát, a Mágnás Miskában Marcsát, a Színésznőt Nádas Péter Temetésében, az Éjjeli menedékhelyben [Idelenn címmel játszották – a szerk.] Verebes István rendezésében Násztyát. De mégis ott volt bennem a hiányérzet – nem figyelt ránk a szakma. Akkoriban még sokkal kisebb volt a világ, hiszen nem volt internet és közösségi oldalak, szóval ha a sajtó nem adott hírt rólunk, akkor a helyi közönségen kívül senki nem tudta, mit csinálunk és adott esetben milyen értéket hoztunk létre. Emlékszem, ültem a Pannónia szinkron stúdióban, hallgattam az idősebb színésznőket, akik a boldogtalanságukról és szakmai kudarcaikról meséltek. Azt gondoltam, én nem akarok ide jutni. Nem szeretnék megkeseredett, boldogtalan színésznő lenni.

Sírkő és kakaó – Pécsi Nyári Színház

 

Akkor már körvonalazódott, ha nem a színészet, akkor mi?

Nem. Az elhatározásnak persze több összetevője volt. Az is közrejátszott, hogy úgy éreztem, nincs szükség az agyamra, hogy nem lehetek elég kreatív, elég önálló, hogy egyszerűen elbutulok. Arra gondoltam, szívesen kipróbálnám a tévézést. Akkoriban indult Bethlen János vezetésével az új híradó. Hívott műsorvezetőnek, de nem mertem igent mondani. Attól féltem, ha én egy híradós arc leszek, akkor nem tudok majd színpadra menni. Ezt persze ma már másképp látom. Nem sokkal később aztán mégis abbahagytam a szakmát, és televíziózni kezdtem olyan fantasztikus emberekkel, mint Kóthy Judit, Mérei Anna és Pécsi Vera.

Hogy kapcsolódott hozzájuk?

Akkoriban Kispesten, a helyi kábeltelevízióban dolgoztak. Ott tanultam meg tőlük a műsorkészítést, a riporterkedést, interjú készítést. Amikor visszahívták őket a Magyar Televízióba, én is mentem, hiszen már a csapat tagja voltam. Olyan műsorokat készítettünk, mint a Repeta, ami egy egészen briliáns oktatóműsor volt, vagy a Mélyvíz, ami példátlan sorozat volt a hazai televíziózás történetében. Az élő adások általában este 10−11-kor kezdődtek, gyakran tíz−tizenöt vendéggel, és tartott ameddig tartott… Adott esetben akár éjjel 1-ig is. Iszonyú izgalmas munka volt, óriási kihívás. Rengeteg előkészület kellett egy-egy műsor összeállításához, és különböző témákba kellett beleásni magunkat, mert a lakásmaffiától kezdve a honvédségen, színházon, környezetvédelmen át az akkor induló kereskedelmi tévékig ezer dologról szó volt. Itt ismertem meg Rózsa Pétert, Pikó Andrást és Ránki Julit. Én szerkesztőként dolgoztam, ők vezették a műsorokat.

Ez egy másik szakma, könnyű volt beletanulni?

Több mint egy évig dolgoztunk Kispesten. Amikor bekerültem az MTV-be, már volt egyfajta magabiztosságom. De végig nagyon erős szakmai hátteret és támogatást kaptam Kóthy Judittól. A Mélyvízben szinte állandó társam volt Ránki Juli, aki vérprofi újságíró volt, és szerencsére bízott bennem. Szerintem jó párost alkottunk. Egyébként talán a televízió volt a legboldogabb és legkiegyensúlyozottabb időszak az életemben. És hogy hogyan jött vissza a színház? Miskolcon, Hegyi Árpád Jutocsa igazgatása idején, 2000-ben rendezték a Magyar Színházak Fesztiválját. Ő hívta oda sajtózni Ránki Julit, aki ragaszkodott hozzám. Ez egy majd kéthetes fesztivál volt. Miskolcra költözünk a nyár közepén, én már nagy hassal, mert aztán augusztusban született meg a második gyerekem.

Ránki Juli csinált kedvet a sajtózáshoz?

Igazából kifutott alólunk a tévé. Volt egy kormányváltás, és átalakult a televízió. Én mindig megbízottként dolgoztam, de azokat a belsősöket, akik az én munkatársaim voltak, elküldték. Hívtak kereskedelmi tévéhez, de oda valahogy nem akaródzott menni. Aztán kiderült, hogy indul egy POSZT nevezetű színházi fesztivál, amit Jordán Tamás hív életre. Bejelentkeztem hozzá, hogy mennénk – én és Juli. Ő rábólintott. Így kezdődött. Aztán 15 év lett belőle. Ez egy jó kombináció volt: ismertem a szakmát, hiszen a szinkront folyamatosan csináltam, vagyis volt élő kapcsolatom a kollégákkal, és mellette újságíróként, sajtósként is tapasztaltnak számítottam már. Így egészen más volt, amikor én szólítottam meg egy-egy művészt.

The Short Film (SOFIE) Awards– a legjobb női mellékszereplő díjával

 

A POSZT tizenöt éve alatt/után több helyen is vállalt kommunikációs feladatokat.  

A POSZT-nak köszönhetően az ott résztvevő társulatok – elsősorban függetlenek és kortárs táncosok – megkerestek, hogy segítsek nekik sajtózni. Többek közt ott volt Magyar Éva, aki akkor még itthon élt és a Sámán Színházat vitte. Volt egy csodálatos előadásuk, a Paralelepipedon, még a Millenárison Margitay Ágival, amit én sajtózhattam, vagy felkért Szabó Réka, az akkor létrejött L1 Táncművek egyik alkotója, hogy csináljam az L1 Fesztivál sajtóját. Benne volt még Berger Gyula, Ladjánszki Márta, Gál Eszter, Hargitay Ákos. Csoda dolgok születtek ott.

Akkor már jól érezte magát e tevékenységben?

Egy idő után sikeres voltam, sok megkeresést kaptam, de talán pont ezért elég hamar azt éreztem, ez egy favágás – egyik produkciót „eladni” a másik után nem igazi kihívás. Hetente más és más projektekkel keresni a sajtót és azt bizonygatni, ez valami olyasmi, ami még sosem volt, foglalkozzatok vele…

Én mindig azt érzem, hogy Spilák Klára bármilyen csapat részeként is ügyeket vállal, embereket vállal, amikben és akikben hisz…

Igen, ez így van! Épp ezért arra kellett rájönnöm, hogy nem tudok száz százalékos teljesítményt nyújtani, amikor nem érzek valamit maximálisan a magaménak. Nem tudok a szó klasszikus értelmében profi lenni, mert nem tudok bármit „megsajtózni”. Ha nincs közöm hozzá, akkor nem tudom beletenni azt az energiát, amit egy ilyen feladat megkövetel. Igazából a POSZT maradt a fő bázis, mellette csináltam a Mindentudás Egyetemét, aminek a sajtófőnöke voltam és egy évig a háziasszonya. Az egy klassz vállalás volt. Teljesen újszerűnek számított a magyar médiában. Fábri György, az MTA tudománypolitikai főtanácsosa, kommunikációs vezetője volt a szellemi atyja.   Elképesztően nagytudású emberek lebilincselő és hihetetlenül izgalmas előadásait követhettem nyomon. Szép pillanat volt, amikor egy volt gimnáziumi osztálytársam, Fodor Zoltán – aki az OKTV-n fizikából első lett, a harmadik évünk végén megcsinálta a negyedik év végi különbözeti vizsgát, leérettségizett és elkezdte az egyetemet, amikor mi a negyedik gimnáziumot... – tartott előadást a világ keletkezéséről, a rácstérelméletről, és én mint háziasszony konferáltam fel őt.

A József Attila életét bemutató tévéfilm-sorozatban

 

Sok minden megváltozott, de akkor még volt a POSZT.

Igen, ez a kettő párhuzamosan futott egy ideig. 2007-ben ért véget a Mindentudás Egyeteme (persze sokféle utóélete volt, de abban én már nem vettem részt), és 2015-ben fejeztem be a POSZT-ot. Közben négy éven át, amikor egy nagy multi cég „hangja” voltam, kicsit ellustultam, mert valljuk be, jó és biztos pénz volt, amikor azonban véget ért, ott álltam, hogy nincs semmi. Akármerre próbálkoztam, visszapattantam. Küzdelmes időszak volt. Végül Lőrinczy György volt az, aki „megmentett”. Akkoriban indult a Rózsavölgyi Szalon, amiben ő is érdekelt volt, és munkát ajánlott. Soha nem felejtem el neki, amit értem tett. Aztán amikor elnyerte az Operettszínház igazgatói posztját, vitt magával. Külsősként dolgoztam a színháznak, interjúkat csináltam, háttéranyagokat és videókat. 2015-öt írunk, amikor a Színház- és Filmművészeti Egyetem kommunikációs vezetőt keresett. Megpályáztam és elnyertem az állást. Különös és furcsa pillanat volt visszakerülni, és a másik oldalról nézni ezt a helyet. Elképesztően izgalmas és borzalmasan nehéz két év volt. Szinte az alapokról kellett kezdeni a külső és a belső kommunikációt is. Például egyik első lépésemként én rakattam ki az Ódry Színpad homlokzatára azt a bizonyos Ódry molinót – aminek eltávolítása már a színháztörténet része lesz… Előtte semmi nem jelezte, hogy ott van az egyetem színháza. Az én ötletem volt, és én szerveztem meg, hogy legyünk jelen a Művészetek Völgyében, saját programhelyszínünk volt öt éven át. Már a második évben olyan komoly hírünk lett, hogy gyakran be se fértek a nézők az SZFE Globe-ba. Rengeteg dolgot elértem, de iszonyatos sok küzdelemmel járt, az egyetemen belül sem értették sokan, mennyire fontos, hogy pozícionáljuk az intézményt, és hogy az Ódryt visszaemeljük a színházi palettára, ezért borzasztó sokat harcoltam, számos konfliktusba keveredtem és egy idő után azt éreztem, felőröl, kicsinál ez az egész. Éjjel-nappal ezen pörögtem, feszült és ideges voltam emiatt a gyerekeimmel is, azt éreztem, muszáj eltávolodnom, mert így rámegyek. Akkor kapta meg Lőrinczy György az NKA alelnöki székét és hívott maga mellé kommunikációs vezetőnek. Talán életem legrosszabb döntése volt. Igazi adminisztrátorrá kellett válnom, zéró kreativitás, iktatószámok és beadványok gyártása – kb. ennyi volt. Néha reggel, mielőtt elindultam, azt éreztem: nem fogom kibírni. Vágytam vissza az egyetemre, de már nem akartam olyan felelős beosztást. Egy év NKA után végül visszatértem az SZFE-re mint művészeti menedzser – a színházi terület tartozott hozzám.

Mit csinál egy művészeti menedzser az egyetemen?

Tulajdonképpen a feladatkörömet magam határozhattam meg. Azt tűztem ki magamnak célul, hogy (visszanyúlva a korábbi elképzelésemhez) megerősítsem az Ódry Színpad brandjét. Amikor én jártam a főiskolára, tolongtak az emberek, sokszor nem fértek be a 240 fős terembe – most meg alig lehetett megtölteni a nézőteret. Azt szerettem volna, hogy fölhelyezzük az Ódryt a színházi térképre, hogy amikor valaki színházi programot keres, akkor ne csak a Katona, a Radnóti, a Víg vagy az Operett jusson eszébe, hanem mi is. Fontos feladatom volt a hallgatók menedzselése is. Alapvetően lényegesnek tartom ugyanis, hogy a növendékeket már a pályájuk kezdetén megismerjék a színház- és filmrendezők, a casting direktorok. Emellett a bemutatókat sajtóztam, interjúkat készítettem az alkotókkal, de a szívem csücske a végzős-portré sorozat volt. Életút interjú az adott évben diplomázó színészekkel és rendezőkkel. Hozzám tartozott a hazai és nemzetközi fesztiválszereplések szervezése és lebonyolítása is.

Sasfiók – Színház- és Filmművészeti Főiskola

 

Most akkor mi van?

Közös megegyezéssel távozom az egyetemről 2020. április 6-tól. Ez van.

A színházi játék már egyáltalán nem hiányzik?

Érdekes, hogy milyen az élet! Sokáig nem hiányzott, aztán úgy 2006−2007 környékén elgondolkoztam azon, hogy kipróbálnám, visszamennék. Nem, nem kőszínházba, hanem a függetlenekhez. És hogy-hogy nem, megkeresett Illés Edit, hogy lenne egy kétszereplős darab, Forgách András A pincér című műve. Czukor Balázzsal játszottuk az akkor Városi Színház névre hallgató Kálvária téri épületben. Volt egy különleges vállalásunk Sebő Ferivel, a Gecy, amit a Sirályban mutattunk be. Közben Vajdai Vilmossal dolgoztam a Táp Színházban, így ismerkedtem meg a West Balkános csapattal (mert a Táp náluk játszott), akik arra kértek, hogy az új helyükön, a Nyugati téren lévő volt Skála épületben csináljak színházat. Ez egy iszonyatosan nagy kihívás volt! Persze a függetlenekben gondolkodtam. Az első előadásunk a Fő az illúzió (SZAKKÖR, West Balkán 2010) volt, amiben Soós Attila, Dömötör András, Laboda Kornél, Bereczky Csilla, Szabó Szonja készített egy-egy etűdöt az áruház történetéhez kapcsolódóan. Elképesztő siker volt, még Demján Sándor felesége is eljött megnézni. Akkor még nem létezett a Jurányi, de Kulcsár Viki már gondolkodott az inkubátorházról, és első körben úgy volt, itt valósítjuk meg. De aztán megtörtént a tragédia, és az egész hely megszűnt. Nagy fájdalom volt. Valami meghalt bennem is. Azóta nem jutott eszembe, hogy színházban dolgozzak.

Spilák Klára hangja egy külön fejezet, egy önálló életmű.

Amikor én a főiskolára jártam, még volt szinkron oktatás, volt filmszínészet óránk olyan tanárokkal, mint Szabó István és Bálint András, volt rádiós gyakorlat. Szinkronizálni följártunk a Hűvösvölgyi úti Pannónia Filmstúdióba, Vass János (1924– 1996) volt a mesterünk. Nyilván először mindenki statisztaszerepet kapott, majd egy-egy mondatot, aztán szép lassan jöttek a nagyobb feladatok. Ez volt mindig is a biztos pont, ami a pályaelhagyásaim és pályamódosításaim közepette is állandóan jelen volt az életemben.  

Hogyan lehet pár másodperc alatt teljesen azonosulni szereppel, színésszel?

Alaptézisként azt fogalmaznám meg, hogy szinkronizálni az tud jól, aki jó színész. Szomorú, hogy vannak szinkroniskolák, amelyek elhitetik emberekkel, hogy belőlük lehet „szinkron színész”. Én már az elnevezéstől rosszul vagyok! Az csak az alap, hogy valakinek van ritmusérzéke meg jó hangi adottsága, és tisztán beszél. De onnantól kezdve az emóciónak működnie kell, a karaktert vissza kell adnod, amit csak akkor tudsz megtenni, ha azonosulsz vele. Ráadásul egy olyan karakterrel, akit nem te formálsz meg. Ami egy dupla csavar a játékban. Másnak kell úgy a bőrébe bújni, mintha te lennél ő. Ez pedig feltétlenül és mindenképpen színészi kvalitásokat igényel. Egy rossz mondat, egy rossz hangsúly a nézőt teljesen ki tudja zökkenteni, egy egész filmet el tud idegeníteni.

Idelenn (Éjjeli menedékhely) – Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg

 

Az élete arról szól, hogy amit vállal, azt teljes szívvel teszi, amit nem, azt otthagyja. Mi tartotta a szinkronban végig?

Egyrészt az, hogy a kollégáimmal együtt lehetek, másrészt pedig tényleg nagyon szeretem ezt a játékot. Baromi izgalmas dolog ez a szinkron, ha jó. Vannak emblematikus karaktereim. Juhász Anna kért fel először Julianne Moore szinkronizálására az Áldatlan állapotban című filmnél. Ugye a történet egy fiatal párról szól, ahol váratlanul kiderül, hogy érkezik a baba. Épp az első gyermekemmel voltam terhes, de még senki nem tudta, mert nagyon az elején voltam… A szülőszobai jelenetnél titkon kicsit szorongtam: nem lehet, hogy ilyen lesz, jézusom! Ennyire nehéz ez? Julianne Moore-nak később is sokszor kölcsönöztem a hangomat. A másik nagyon-nagyon fontos színésznő az életemben Robin Wright – őt is Juhász Annának köszönhetem. A Forrest Gumpban szinkronizáltam első alkalommal – én mondom azt, hogy „Fuss Forrest, fuss!”. Ő a kedvencem, nagyon szeretem a játékát. Rendkívül finom, nagyon izgalmas színésznőnek tartom. A harmadik emblematikus színésznőm Sarah Jessica Parker, akire Nikodém Zsigmond választott ki a Szex és New York sorozatban.

A Barátok közt című tévésorozatban

 

Folyamatosan szinkronizál, folyamatosan vannak felvállalt ügyek és emberek, akikért lelkesen dolgozik, de közben három gyermek édesanyja is. Hogyan sikerül összeegyeztetni ezt a fordulatokban gazdag pályát és az édesanyaságot?

Azt gondolom, hogy jól. Nekem nagyon fontos volt az első pillanattól fogva, hogy saját magamat ne veszítsem el. Tudtam, ahhoz, hogy teljes értékű embernek érezzem magam, kell a saját munkám. Eleinte az édesanyám és édesapám segítettek. Amikor idősödtek, akkor bébiszitter segített. Hogy emiatt volt-e lelkiismeretfurdalásom? Nem, mert azt az időt, amit velük töltöttem, maximálisan rájuk fordítottam, rájuk koncentráltam – az minőségi idő volt. Amikor hazamentem, csak velük voltam, sok programmal hétvégeken, koncertekkel, színházzal. A nyarakat mindig a Balatonon töltöttük anyukámékkal közösen. Azt gondolom, sikerült mindannyiunk számára egészségesen megoldani ezt az egészet. Biztos vagyok benne, hogy nem szabad áldozatává válni a gyerekeknek, mert ők megérzik ezt, megérzik, ha az anya így gondolja és ettől boldogtalan, frusztrált. Az is fontos elvem volt, hogy már kiskoruktól kezdve önállóak legyenek. Az első pillanattól kezdve arra törekedtem, hogy saját maguk hozzanak meg döntéseket, hogy érezzék ennek a súlyát és a szabadságát is. Nyilván, amikor egész picik voltak, ez arról szólt, hogy aznap épp milyen ruhát vegyenek fel az oviba. És ha nem értettünk egyet, akkor próbáltam meggyőzni őket, elmagyarázni az én általam helyesnek vélt dolgot. Soha nem erőltettem rájuk a véleményemet és az akaratomat. Ezt most, hogy már felnőttek, nem mindig érzem előnynek, mert nagyon könnyen tudtak leválni rólam és a saját életüket élni – kicsit hiányzik, hogy már nincs igazán szükségük rám.

Most már nagyok...

Igen, a lányom huszonnégy éves. 2020-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, vágó szakon. Nagyon szereti ezt a munkát. Ő volt Mundruczó Kornél Pieces of a Woman című filmjének a vágóasszisztense. Megtalálta a hivatását, azt a pályáját, amiben kiteljesedhet, amiben tehetséges, és remélem, sikeres lehet. A nagyobbik fiam húsz éves, az ELTÉ-re jár, párhuzamosan egy sportrekreációs és egy marketinges szakra. Ha minden igaz, játékosmenedzser lesz. A kicsi fiam pedig harmadik gimnazista.

Annyi mindent csinált, csinál, van, amit nagyon szeretett volna, de nem sikerült?

Igazából van bennem hiányérzet. Egyrészt az volt a célom, hogy boldog legyek, és az ritkán sikerült. A magánéletben igazából sosem találtam meg az igazi társamat, aki mellett boldog és egyenrangú partner lehettem volna. Az életemnek ez a része elég hiányos. Nem tudom, hogy lesz-e még olyasvalaki, aki úgy tud a társam lenni, hogy egyszerre a barátom és a szerelmem. Azt gondolom, hogy egyébként egy teljes életet éltem, élek.   Ebben a pillanatban nagyon szeretnék filmezni, egy picit visszatérni ahhoz, hogy én én legyek, hogy ne mindig a háttérben, hanem egy picit újra elöl állhassak.

Az interjút készítette: Józsa Ágnes