Schiller: Don Carlos – Radnóti Miklós Színház, stream

„Schiller bőkezűsége vissza tudja adni a hatásnak az ártatlanságot, s oly nemes naivitással ajándékozza meg, hogy elfeledjük a nevetést és a szidalmat, s szeretnénk letérdelni előtte.”  

Thomas Mann

Ha van fénylő sötétség, akkor az Schiller Don Carlosában található. Többször tapasztaltam, hogy a nagy Schiller drámák szövege – nagyon különböző fordítások esetében is – rendelkezik valami semmi máshoz nem hasonlítható, fehér izzással. Ezt éltem át például 2016 őszén is, amikor a színművészeti egyetem Zsámbéki−Fullajtár osztálya gyakorló anyagként mutatta be Miller Lujza történetét, Fondor és szerelem címmel, Ungár Júlia átdolgozásában, Zsótér Sándor rendezésében. Szinte megható volt látni, ahogy a szakmájukra még nem egészen kész, ám a történetben tisztességgel megkapaszkodó ifjú emberek odaadják magukat az eseménynek, értik és érzik, mit tesznek éppen, s bár még nem ők fénylenek, egy idő után bevilágítja arcukat a mű.

A Radnóti Miklós Színház streamelt változatban nézhető, Nagy Péter István által rendezett, új Don Carlos produkciójának szereplői már mind teljes szakmai vértezetben állnak előttünk. Itt már, ahogy mondani szokták, „nagyban megy a játék”, s mégis, maga a fiatalság él benne, első percétől az utolsóig. A Thomas Mann által emlegetett „nemes naivitás” megnyilvánulását egyébként már a nyitó képek egyike jelzi. Mintha szerelmes diákok által összekarcolt iskolapadot látnánk, a francia forradalom jelszavai virítanak a gyóntatófülke deszkalapjába vésve, s Carlos (Nagy Márk) épp a Fraternitét kapargatja, Domingó atya (Pál András) veszélyes közelében. Pedig a madridi és németalföldi történésekhez képest hol van még 1789! De Schillerhez már közel van. „Remény az ifjú délibábja” – írja Remény című versében, s az 1787-ben befejezett dráma ennek a remegő délibábnak a kivetítése. Kicsit szűkebben véve pedig annak elképzelése, hogy adódik olykor legalább „egy ember”, kiben „a lélek harsog”. A nagy remény pedig az, hogy „amit a lélek hangja hirdet, /Az nem csalhat meg soha minket!” (Dsida Jenő fordítása)

Hogy azt a rendkívüli „közelszínházi” érzést, amit az előadás jelenlegi filmváltozata kínál, mennyiben őrzi meg majd az élő színházi változat, nem érdemes boncolgatni. Ez itt és most önmagában érvényes alkotás, a többit majd meglátjuk. Az öt éven át készült dráma Vas István által fordított, hatezersoros költői monstrumából készült, mindvégig emelkedő erejű szövegváltozatot Sándor Júlia és Nagy Péter István készítette, egy-egy keményebb, de mindig kortársi beszólással. Pontos verbális megfelelői ezek a kifejezések a látványban is érzékelhető áttételeknek: Eboli (Sodró Eliza) például a budoárja helyett egy fürdőkád párájában fogadja a máshoz készült herceget. Devich Botond, a díszlet tervezője 2020-ben végzett M. Tóth Géza látványtervezői osztályában, de sok fiatal rendezővel, Hegymegi Mátéval, Tarnóczi Jakabbal, Fehér Balázs Benővel, és Nagy Péter Istvánnal is dolgozott már együtt. Nagy Péter István a celldömölki Soltis Lajos Színház neveltje, ott játszott, zenélt, miközben szerzett egy pszichológia BA diplomát, és rendezett is. Még 2011-ben láttam Interferencia címen bemutatott rendezését, ami akkor már kiemelkedett az évad független produkciói közül. Színházrendező – fizikai színházi koreográfus-rendező szakirányon tanult, Horváth Csaba osztályában.

Sodró Eliza, Rusznák András és Pál András (fotó: Dömölky Dániel)

Az a fekete üvegfalakból kirakott, homályló tükörfolyosó-rendszer, amiben együtt vagyunk a szereplőkkel, s amiben nem lehet megállapítani, hogy emelkedünk vagy süllyedünk, behatolunk-e valahová vagy épp kizáródunk valahonnét, a megfigyeltség, a meglesés, a védtelenség és az önvizsgálat labirintusa. Azt, hogy merre van, s van-e egyáltalán kijárat, fölösleges is keresni. Nincs. A nagyon spanyolos fekete öltözékek és a nagyon spanyolos fehér gallérok tervezője Giliga Ilka. Izgalommal lehet várni, hogy az alaplátnivalót operatőri hozzájárulással (elsősorban Vincze Alina segítségével) megsokszorozott „szellemképek” miként tudnak megmaradni az élő színházi változatban. Az előadás másik operatőre Vaszari Júlia, a közvetített változat filmes rendezője Zilahy Tamás volt.

A tektonikus földtani eseményekre emlékeztető, zúgásokat és izgatott dobszólókat tartalmazó, remekül funkcionáló, támadni és megtámasztani tudó muzsika zeneszerzője Dargay Marcell, a hanghatások tervezője pedig Csizmás András. (Itt jelzem azonban, érthető, hogy rohanunk-rohanunk bele a történetbe, de annak az izgatott, pergő dobolásnak pillanatnyilag zavaró, mi több, a beszédet eltakaró a hangereje, ami a nők első jelenetében ér csúcsára. Ez alighanem technikai gond lehet csak.) Pompás összhangban van ez a zizegő zajrendszer a palota sötétjét sárgás feketére váltó ellenfénnyel. A közelmúltban egyébként volt egy ilyen, az arany ígéretét a fenyegető nagyfeszültség jelével vegyítő, fekete-sárga díszlet, a Stúdió K Néró előadásában (rendezője Hegymegi Máté, tervezője Fekete Anna), s ott is jól működött, lassan korunk része a vele járó hangulat.

„A Don Carlos nagyszerű, bár rettenetesen bonyolult intrika-dráma; az embernek mindig újra el kell olvasnia, ha el akarja mondani a tartalmát.” – véli Szerb Antal, s ezért is kell méltányolnunk a rendező és a dramaturg munkáját. Összefogott, pontos történetvezetésre, mélyen elemzett dialógusokra épül itt a magas rendű színészi munka, melyet aztán megemel még a fizikai színház kifejezési formáinak mértékkel alkalmazott, ám fűszerként érvényesülő hatásrendszere. Ezt a színházi nyelvet, fiatal kora ellenére, vagy tán épp azért, jól ismeri a címszerepet alakító Nagy Márk. Ő az, aki 2018-ban vendégként szerepelt a Nemzeti Színház H. Vecsei Miklós szövegkönyvét feldolgozó, ifjú Vidnyánszky Attila rendezte villogó-dübörgő Woyzeckjében. A „paneldráma” megrázó Woyzeck figurája egyszerre volt kortársunk és minden idők kiszolgáltatott, koravén fiatalembere, emlékezni kellett rá, sokáig. Most újabb „vesztes”-t kell megmutatnia, s ezt kiválóan meg is teszi. Ő az, akinek karakterét leginkább átgyúrják az események, de mire az elszánás megérik benne, lejár a cselekvés ideje. Hajdani szerelmét s jelenlegi mostohaanyját, Valois Erzsébetet Mészáros Blanka alakítja, részvétünket kiérdemlő, nemes tartással, ám asszonyi és királynői titkait mindvégig megőrizve. Míg a királynő nagy feladata a visszafogás és az eltitkolás, Eboli hercegnő figurájában minden ott van, ami látványosan és dermesztően eljátszható, és Sodró Eliza el is játszik mindent. Korunkhoz és életstílusunkhoz ő van legközelebb, szinte érezni, ahogy rászögeli az előállt pillanatot a jelenre. Fájdalmas, szép, igen erős alakítás. Még közelebb áll hozzánk Gazsó György tehetetlen emberségű, mesebelien jóindulatú, mindent értő Lerma grófja.

László Zsolt és Nagy Márk (fotó: Dömölky Dániel)

Pál András szuszogó konspirátorában, Domingóban, a kenetteljes és ravasz gyóntató atyában minden benne van, amit Schiller az egyházról gondolt azidőtájt, s az is, amit manapság csak ijedve sejtünk. Meglepetés Rusznák András mint Alba herceg. Rusznák nem az az alkat, akit első gondolatra Albaként tudunk elképzelni. Sokkal fiatalabb is, mint a darabban megírt Alba, s még fiatalabb, mint a valahai, élő hadvezér volt ekkortájt, a történelemben. És a lényeg mégis megvan! Rusznák kialakított egy olyan testtartást és egy olyan, feszítetten rekedtes hangot, ami mindent behoz abból a mészárló erőből és rendíthetetlenségből, ami a Flandriában vérontást elrendelő Albát, a született katonát jellemzi. A hajából font, koponyára tapadó, vékonyka copf pedig telitalálat, valami eredendő vademberséget kölcsönöz a figurájának.

László Zsolt nagy színpadi pillanatait sokáig kellene sorolni. Láttuk már számos, igen eltérő, nagy szerepben, ám az ő mostani Fülöp királya a pályacsúcson lévő művész nagyszerű alkotása, korszakot jelző, rendkívüli teljesítmény. Iskolapéldája az előadás a ma is érvényes tanításnak: nem attól színház a színház igazán, hogy valaki szerepbe bújik, s mond ezt meg azt, hanem sokkal inkább attól, hogy valaki más, egy ugyancsak szerepbe bújt alak – figyel rá. Ez a rugalmas, szép kapcsolati háló a Radnóti jelen produkciójának legvonzóbb jelensége. Mikor a második rész elején megszólal egy mélyen zengő cselló, érezni, most jön a nagy pillanat, a legfontosabb kísérlet, s kezdetét is veszi az ünnepi idő, a nagyok találkozása.

Nagy Márk a Don Carlos Radnóti színházi előadásában (fotó: Dömölky Dániel)

Posa márki szerepében Baki Dánielt látjuk. Jó volt ő már egyetemista korában a Gazdag Gyula filmje alapján készült, s egészen kiváló Válogatás című vizsgaelőadásban is mint füle mögé igazított hajú, függetlenített KISZ-titkár, s még jobb volt Grecsó Krisztián Megyek utánad című, Dékány Barnabás által rendezett játékában. Most nagy a teher rajta, és meg kell hagyni, szépen viseli. Erős jel az ő ifjúsága ebben a produkcióban. Mást üzen, mint sok eddig látott hazai Rodrigo. Pillanatnyi bizalmat sem szavaz a játék az idősebb nemzedéknek. Nincs értelme találgatni, hogy a márki Carlosba, vagy Erzsébetbe szerelmes-e inkább, nem is kapunk jelet ezekre. Abban viszont biztosak lehetünk, Posa semmiképp nem kíván élni „a hatalom hónaljszagában” – hogy Sütő András erős kifejezését idézzem. Ennek az előadásnak a főalakja Posa, a képességes ifjúság képviselője, aki egy, a gyakorlatban kivitelezhetetlen eszmébe szerelmes. „Én a jövő polgára vagyok! – mondja büszkén, s némiképp tehetetlenül. Gyönyörű Fülöp király és a márki nagyjelenete. Megrendítő megoldhatatlanság jellemzi, s olyan átható fényesség uralja a dialógusukat, hogy azt érezzük, a Nap udvarában járunk, a hatalom halálos közelében.

A végén Fülöp nyílt színen lövi le Rodrigót. A lógó csuhájú, vén és vak Főinkvizítor (M. Kecskés András) elborzasztó közléséből pedig megértjük, hogy bár a márki most távozik közülünk, neki lényegében régen vége már, hisz az inkvizíció minden lépéséről tudott, s az ő legkisebb szándékát is nyilvántartja. Sőt, azzal is tisztában vannak, hogy Fülöp szerelmetes érdeklődése egy független és tiszta udvari ember iránt az inkvizíció markából való esetleges királyi kicsusszanás reményét is tartalmazta.

Opera módjára emelkedett, indulatokban gazdag előadás ez. Érdemes tanulmányozni, hogyan működnek benne a rendező által használt mozgásszínházi elemek. Gondolok itt például egy hagyományosabb előadásban esetleg zavarónak számító hirtelen letérdelésre, hanyatt fekvésre, a halott barát melletti összekucorodásra, vagy csak egy mozdulatra, amivel a végén Fülöp – remegő, vörös ellenfény előtt – magához rántja a birtokolt királynét. Úgy tűnik, egy fizikai színházi jel épp ellenkező időkezeléssel működik, mint mondjuk a zenés színpadok zárt énekszámai. Megszoktuk már, hogy egy ária vagy más énekszám megnyitja az időt, kitágítja a pillanatot, sok esetben akár zárványt képezve az előadásban. Egy expresszív mozdulat vagy pozíció viszont lassan vesz birtokba bennünket. Ha akarjuk, ha nem, a mozgás látványa testi ingerületet indít el bennünk, s emléke úgy ég be a nézőbe, hogy időben már régen messze járunk, de a kiváltott érzet még mindig hat, s csak lassan mosódik el a nyoma, miközben legtöbb esetben vízszintes szalagokban beépül az előadás élményének egészébe. De talán más ezt másképp érzékeli.

A Radnóti Don Carlosa nem egyszernézős előadás. Filmváltozatára is érdemes jegyet venni, hogy aztán egészen új arcát láthassuk majd élőben is.

Gabnai Katalin